Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szőke nő az úton (buddhista tanmesék)XI.

  

 

Mese a változások emberéről

 

 

K

edves Gyerekek! Most egy olyan mesét mondok néktek, hogy még a filetek is kétfelé áll majd, annak a tanulságátul.

 

Élt eccer egy ember, amolyan se túl gazdag, se túl szegíny, se túl okos, se túl buta, se túl szép, se túlon túl csúnya. Nem is lett vóna ezzel baj, ha nem lett vóna olyan éberen is álmodozós fajta. No de ez olyan vót.

Amikor a kakas kukoríkult és a parasztok rendben felserkentek ganajozni, jószágot étetni, akkor ez az ember körberikítozta szülő faluját: - „Emberek! Emberek! Ébredjetek. Keljetek fel! Felserkent már a szabadság!” Amikor hétágra sütött a nap egyként fijúra és lyányra, akkor ez az ember esernyő alá állt. Amikor zápor szakadt a Fődre, akkor ű félpucíron ugrabugrált. Sorja közé bé nem állt.

Reácsodálkozott szülő faluja papjára, amikor az prédikált. „Mér imádjátok a halott testet, mér nem az üres keresztet?” 

Amikor hunmi veress ember, halott szavakat, veress posztóba bébujtatva, új igét hirdetett, amikor zúgott a traktor, zúgott a gyár, sőt még ama Vóga nevű folyó is, akkor ez az ember kérdezett: -

„Elvtársaim! Jó emberek, az hogyan lehet, hogy az eszme ajkitokon meredező, lerágott csontváz lett?”

Amikor kitört, az emberekre szakadt ez a fenenagy szabadság, amikor minden megfordulni látszott, amikor disznók hugya igazgyönggyé vált és már – már angyali fényeket kezdett sugározni az emberi bélsár, akkor megfordult a mi emberkénk az ű útján és azon kapta magát, hogy ű bizon ugyan ott áll.

No! Gyermekeim! Mi enbűl a tanulság? Köröttünk minden változik, csak a gondolkozó, érző, kérdező ember helyzete eredendően (bél)sáros.

(Nosza ennek füle se vót, farka se vót, de a biz’ mind benne vót!)

megteres.jpg