Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szőke nő az úton (buddhista tanmesék)X.

 Mese a szegény gazdagemberről

  

E

gyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény gazdagember, aki olyan, de olyan gazdag volt, hogy még királynak sem volt szükséges lennie, császárnak sem volt szükséges kikiáltatnia magát. De még egy demokrata államelnököt sem kényszerült csináltatni magából.

Sem a Főd nevezetű planétát benépesítő emberiség utálatára érdemesítő, szivarozó nagytőkés szerepét, sem az adóhivatalok, kormányok, jegybankok gyanakvását kiváltó multinacionális vállalatvezető szerepét nem volt szükséges felvállalni ahhoz, hogy jól tudhassa magáról, hogy ő a világ leggazdagabb embere.

Olyan, de olyan gazdag ember volt, mint amilyen vak. De hát mitől is láthatott volna? (!) Magánrepülőgépeivel repkedett a világ minden óceánján fellelhető szigetecskéi között. Föntről nemhogy a Radnóti Miklós által megemlített kő, de még a szegénység, sőt a hétköznapok sem voltak láthatók, de még az idő múlása se.

Kiskirályok jöttek – mentek, forradalmárok felbukkantak és kimúltak, népek és népcsoportok gyilkolászták egymást alant, de mindebből a gazdagember még a CNN híreit sem láthatta meg, hiszen azt is, a tucatnyi tudományos fokozattal rendelkező elemzői tárták elé.

Ma sem tudni, hogy miként történt, de egyszer elvetődött Dzsudzsufalvára, ahol találkozott a dzsudzsufalvai bölccsel. No ez a bölcs olyan, de olyan bölcs volt, hogy semmit sem tudott. Talán ezért fordulhatott elő, hogy válaszolt az őt megszólító gazdagembernek. De lehet, hogy csak azért, mert tudta, hogy ezzel is csak növelheti ön-ön bölcsességének látszatát.

Kérdi a gazdag ember a kissé hülye, kissé szenilis, kissé szentimentális, de mindenképen bölcsnek ható embert.

„Hé ember! Mit csinálsz te itten? Miért ücsörögsz, amikor falvad apraja és nagyja pont-pont-pont márkájú üdítőlevet kortyolgatva, pont-pont-pont márkájú popkornt rágicsálva, kidülledt szemekkel bámulja a pont-pont-pont című legújabb fétisoperát, miközben azon kesereg, hogy Porsche helyett csak egy hárommillijós Opelre futja és a pont-pont-pont világsztár darázsderekának masszírozása helyett, be kell hogy érje a hízásnak indult, nem tudni, hogy hányadik szerelméből visszamaradott asszonykájával?”

Válaszolt a bölcs, de olyat, de olyat! Olyan bölcset, hogy még az Interneten megforduló összes információ elemzésével sem lehetne bölcsebbet kitanálni! Mondotta tehát: - „Jó uram! Azon gondolkozok, hogy mit is vihetnék magammal a halálon túlra?!”

Megdöbbent erre fel a szegény gazdagember, mert hát ugyan ha gazdagnak gazdag is volt, ha vaknak tán vak is vót, de semmi esetre sem bizonyult hülyének. Megvolt a magához való esze! De hiszen! Hogyne lett volna, amikor ebből teremtette fenenagy gazdagságát!

No szóval megdöbbent a szegény gazdagember, hogy olyannal találkozott, mint amilyennel azelőtt sosem. Megdöbbent és elgondolkodott. Hat évig tartott nála ez az állapot.

Végig járta a világ összes múzeumát. Bebarangolta a világ leghíresebb művészeiből álló, jónevű társaságokat, de sehol sem talált olyan emberre, aki úgy tudta volna megörökíteni az utókor számára, ahogy azt Ő szerette volna. „Hjajjhhh! Hova tűnhettek a Rembrandtok, Dhürrerek, Michelangellók? Ebben a büdös életben még egy jó kis portrét, vagy egy egész alakos szobrot sem tud elkészíttetni az emberfia! Hát mit vihetnék magammal a túloldalra?!” – Ezzel a sóhajjal kebelében roskadt magába a gazdagember.

Amikor már feladta volna, bejelentkezett nála egy jó csuhás ember. Szerencséje volt, hogy a bikanyakú szolgák nem dobták ki, de hát már a mesékből is jól tudjuk, hogy a jó csuhás embereknek mindenkor szabad bejárása volt mindenhova!

No szóval találkoztak! Akkor azt mondta a jó csuhás: - „Nagy Uram! Maga csak adakozzék, majd megmondom én, hogy hova és mire! Mert tudja meg kegyelmed, csak azt visszük magunkkal, amit széjjelosztottunk!”

Ekként is cselekedtek. A szegény gazdagember adakozott. A drága jó csuhásunk osztogatott, építkezett. Első dolga volt, hogy rakatott a saját tiszteletére egy olyan magas tornyot, hogy a teteje a fellegeket érte.

A torony bejárata fölött két emeletnyi magasságú betűk hirdették drága jó csuhásunk nevét, míg a szegény jó gazdagember nevét egy tízszer tízes réztáblába vésve a liftek melletti falra helyezték el.

Amikor átadásra került a torony, látta ám a szegény gazdagember, hogy százezrével állanak kint a népek és azt üvöltözik: - „Ejhhajhh Anyád!” Ekkor elgondolkozott azon, hogy mi végre nem teszik az anya megnevezésű főnév elejibe, legalább azt az egy jelzőt, hogy édes?

Begorombult erre gazdagember és bikanyakú szolgáival kiverette a házból a csuhást. A csuhás ember futásától a tömeg is megnyugodott. Mindenki azt hitte, hogy ez az egész építkezés csak arra volt jó, csak arra szolgált, hogy láthassanak végre futni egy csuhás embert. Így, ebben a hiszemben haza ballagtak, újra megnézni a CNN-en a csuhás futását.

Csak a szegény gazdagemeberünk maradt ott egymagába és persze a kérdés a levegőbe’, hogy mit is vihet ő önmagával a túloldalra.

Már majdnem sírt, már éppen hogy csak zokogni nem kezdett, amikor arra ment egy tudós ember. „Mit szomorkodik jó Uram?” – kérdezte, majd ő is nagy bölcsen elhallgatott, példát szolgáltatva arra, hogy tudós körökben is kifizetődő dolog időnként a bölcsnek imponáló hallgatás.

Így is lett, mert a szegény gazdag ember elbeszélte a tudósnak az ő élete történetét. Amikor a végére ért a tudós csak ennyit rikkantott: - „Egyet se szomorkodjék jó uram! Hát mondja meg nekem, hogy miért kellene magának meghalni? Majd én és a szép számú munkatársaim elintézzük ezt magának! Csakhogy ehhez pénz kell és nem is kevés!”

„A pénz nekem nem számít! Fogd és vidd, amit még a csuhás ember meghagyott! Ez még mindig több, mint a Fekete Afrika, vagy Közép- és  Dél- Ázsia államainak éves nemzeti összterméke az elmúlt negyven évben!

Öt év sem telt el, amikor visszatért a tudós.

„Jó uram! Az örök élet titkát még nem fejtettük meg, de a halált legyőzhetjük! A holttestet lefagyasszuk, és addig őrizzük, míg az orvostudomány eléri azt a fejlettségi szintet, hogy a betegséget képes legyen meggyógyítani a halottaiból feltámasztott testen.”

Megértette a szegény jó gazdagember a tudós által elmondottakat és még több pénzt adott a tudósnak. Ekkor szólalt meg a szegény gazadagember egyik tanácsadója.  Eddig még nem szólott, de nem is igen volt rá oka.

„Uram! Ehhez a dologhoz már csak egy jó marketing, egy jó kis píár szükséges és még gazdagabbak leszünk!”

Ekként is cselekedtek. A tudományos eljárásnak adtak egy misztikusnak imponáló nevet: - kryotechnológia. Megépítették a hűtőházat. Szegmentálták a piacot. Árultak fagyasztó patront aranyból, bíbor – bársony bensővel, de lehetővé tették a tömeges fagyasztást is.

Legszebb álmaikat meghaladó javadalmazóságra tett szert az üzlet! Dőlt a lé! Csak az orvostudomány nem akart az istennek sem fejlődni olyan léptékben, hogy végre lehetett volna hajtani az első, referencia értékű, sikeres felmelegítést majd azt követően a sikeres újraélesztést.

Megijedt erre a gazdagember, mert egyre öregebb lett! Hát mi lesz így ővele? Hivatta is azon nyomban a tudós embert, aki szintén megöregedett és már azon tanakodott, hogy vegyen saját magának is egy patront. Azt mondta a gazdag ember: -

„Idefigyelj, te tudós! Hát mit ígértél te nekem?! Mikor teszel hallhatatlanná engem?”

„Azt már meg nem mondhatom, mert magam is elkészülök innen, de van nekem egy tanítványom, aki már paradicsom palántába tudott oltani egy elefántot, amit kitojt egy tyúk és a tojását kikeltette egy oroszlán! Nincs pénze szegénynek ahhoz, hogy folytatni tudja kutatásait! Majd elküldöm hozzád.” – mondta a jó tudós és így is tett.

Megjött a fiatal tudós, akit mindenki csak ifjú titánként köszöntött. Két éves korában már Hollywoodi filmekről írt filmkritikát és kiegészítést főzött E. Coue kutatásaihoz, továbbá pont-pont-pont tanfolyamot szervezett bölcsődések számára.

Berobbant, lehengerelt, mosolygott és mosolyt fakasztott! Nem csoda, hogy mindent megkapott, amit csak kért.

Elérkezett a nagy nap! Kidolgozásra került az eljárás. Az ifjú titán elkészült. Ment is a gazdag emberhez. „Uram! – vett elő egy köpő csészét – Maga csak köpjön ide bátran és én garantálom, hogy kilenc hónap múlva szembe találkozhat önmagával!”

„Nem úgy van az, te tudós! Ha már így alakult, akkor én szőke, kék szemű, atletikus alkatú, minden betegséggel szemben ellenálló legyek, világhírű tudósi és művészi képességekkel rendelkezzek és a világ legegészségesebb, legszebb szüze lehessen az édesanyám”

„Nem probléma! Megoldjuk ezt is!” – legyintett egy magabiztosat az ifjú titán és már bottal üthették a nyomát.

Eltelt a kilenc hónap! Szegény gazdag emberünket már majd szétvetette az izgalom. Mindez csak azért nem következhetett be, mert száztagú orvos csoport őrizte és minden élettani paraméterét csúcskészülékek mérték. De hát milyen élet is ez így, teledrótozva!  - gondolhatják magukban tisztelt olvasóim.

„Nagyon is biztató! Nem sokára megláthatom saját magam!” – gondolta ezzel szemben magában a szegény gazdag ember. Így is lett!

Igen ám, de amikor a szegény gazdag ember először találkozott szembe önmagával, akkor bíz beleőrült a halhatatlansága felett érzett boldogságába! Ez még nem lett volna baj, hiszen ott volt már a másik! De biz az is vele őrült az ő gazdájával.

No erre nem volt felkészülve senki! Csak egy valaki, a dzsudzsufalvi bölcs. Az öreg ember azóta is ott ül és azon mosolyog magában, hogy miként rohant el tőle egykoron a szegény gazdagember, meg sem várva, hogy a bölcs a megkezdett szútra végéhez érjen.

 (XXX)

Mi volt a szútra vége? Mitől mosolyog máig az öregember magában? Hát ettől! „Ember tiéd lehet még a hallhatatlanság is, de jól vigyázz! Eszedből ki ne essen! Egy test, egy lélek, egy szellem!”

 

gazdagsag1.jpg