Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szőke nő az úton (buddhista tanmesék)III.

 Mese a szőke nőről és a pszichoanalízisről

 

E

gyszer volt, hol nem volt. Élt, éldegélt, itt a Föld nevezetű planétán, egy szőke nő. Huszonhárom éves korára már mindenki tudta róla, hogy ö egy valódi, vakóságos, ízig – vérig szőke nő, csak ö nem tudta ezt ön – ön magáról. No meg aztat sem, hogy a felismerés hiányától szenved ott lenn, a mélybe

(No, kérem! Itt álljunk meg egy szóra! Ne tessenek azonnal a legpikánsabb érzéseink egyikére gondolni! Nem. A mi ominózus szőke hölgyünk, lelkének legtitkosabb bugyraiban szenvedett, a már említett felismerés hiányától.)

Hát, ahogy így  - mit sem tudva a dolog esszenciájáról – szenved, szenvedgél az éppen ügyeletben lévő fekete herceg széles mellkasán. Sikkant egy rövidet, de annál meglepőbbet: - „Te Lajos! Én szenvedek.”

„Ne szenvedj már annyit kisbogicám, inkább…. Hónap pedig szalaggyál el Frászkereki cihiáter úrho! (Most úgy is olyan hasznos dolog ez! Hogy felnéz majd rám a főnököm, ha találkozol a becses nejével.!)

Lajosunk legnagyobb vesztére az „inkább pont-pont-pont” kifejezéssel illetett dologból már semmi se lett, mert a mi öntudatlan szőke hölgyeményünk hosszas gondolkozásba esett.  Addig – addig gondolkozott, míg elaludt.

A szokásostól eltérően, reggel fitten ébredt. Ekként szólott az ő urához: - „Te Lajos! Én máma elmegyek Dr. Frászkerekihez! Azzal úgy is tett.

 

Frászkereki doktor széles vállú, görögös arcú, igazi fekete herceg volt. Ö aztán tudta jól mindezt magáról. Amikor az ominózus szőke hölgyünk benyitott hozzá, akkor ő türelmesen végighallgatta. Az ezerszer halott panaszáradat közben még értelmesen pislogni és közbeszólni is képesnek bizonyult. Ilyeneket mondott: - „Bizony kérem! Az ám, az ám! Ez már csak így szokott lenni!”

Amikor szőke hölgyünk aszthmatikus rohamnak imponáló, kilencvenhét százalékában az Ő Lajosára vonatkozó panaszáradata kiapadt, akkor ekként szólott Dr. Frászkereki: -

„Drága asszonyom! Mint bizonyára jól tudja rólam, én a regressziós hipnózis híveinek egyik illusztris személyisége vagyok. Megjártam Burmát, Borneót és Celebeszt. Bizton állíthatom, hogy megtaláltam a Taót. Garantálom Önnek, hogy egy ülésből megoldom az Ön problémáját. Az Ön problémájának gyökere ebből az életéből való. Most visszaviszem ahhoz az emlékképhez, amely elsőként villan be tudatába! (…) Meghipnotizálhatnám?”

„Természetesen.” – válaszolta kissé remegő hangon a mi, szép , szőke hölgyünk.

„No akkor vetkőzzünk csak neki, kérem! És heveredjen el azon a kevereten!” – duruzsolta – búgta Dr. Frászkereki.

 

Így is történt minden. A mi hölgyünk levetkőzött, leheveredett. A heveredését azonban hívebben tükrözi az a kifejezés, hogy elnyújtózkodó teste teljes terjedelmével birtokba vette Dr. Frászkereki keveretét.

Hát, ahogy így fekszik, feküdgél, megjelent a doktor az ő ingájával. Nekiveselkedett a terápiának. Miközben az ingáját a szőke hölgy szemei előtt lóbálta ballról – jobbra, aközben aztat mondta: -

„Most pedig befelé figyelünk. Átadjuk magunkat érzéseinknek! Csak érzünk, csak érzünk, (…) míg mi magunk az érzéssé nem válunk. Amikor jólesik, engedjük, hogy a kis pillácskánk lecsukódjon.”

Hogy a hosszas himbálás tette vóna, vagy valami más? Ma mán mindegy! Egy szó, mint száz, a kis szőke hölgy pillácskái először csak elnehezültek, majd lezárultak. Kérdezte ekkor a mi díszdoktorunk: - „Na, milyen?”

A mi szőkénk remegő, elcsukló hangon elővezetett válasza sem váratott sokat magára:

„ Nagyon, (…) nagyon jó! Nagyon jó dokikám! Csak abba ne haggya!”

Hát, ahogy így egyre mélyebbre merültek a boldogságba és a hipnózisba, megszólalt a mi terapeutánk. Bár ne tette volna! Ugyanis, amikor megkérdezte a kis naccsádtól: - „Na, mit tetszik látni, kérem!”, a kis naccsádnak csupán egy sikoly volt a válasza. Egy rövid kis sikkantás, ami ketté törte éppen hogy csak bimbódzásnak indult boldogságukat és egyben elhozta, megadta a feltett kérdésre a választ.

 

Mi történt, mi történhetett gyönyörű szőke hercegnőnk pszichéjének legmélyén? Mítosz? Rejtély? (…) Dehogy is. Csupán megpillantotta magát életében először kívülről.

Látta a képet. Talán két éves, ha lehetett. Bölcsődés. Már akkor is azon tanakodott magában, hogy a pelenkázón mellette fekvő kisfiú miért pisili szemközt önmagát, amikor megpillantja az ű szőke mezítelenségét. Teszi mindezeket annak ellenére, hogy a gondozónő rosszallásán kívül mást nem volt képes kiváltani ezzel a produkciójával?

 

No, ekkor szaladt át, a kevereten furcsán lélegző hölgyünk tudatán: - „Uramatyám! Én egy valóságos szőke nő vagyok!” Ez a felismerés indította el szőke hölgyünk megvilágosodását és az ominózus, a jelent apró szilánkokra törő sikolyt.

No de ez meg már csak így szokott lenni azokkal, akik mások megvilágosításával foglalkoznak Ez már csak így van a megvilágosodással! Apró szilánkjaira robban a jelen! Eztet most csak a cihiáterek kedvéért írtam ide, tudniillik ennek hiányában is igazán jó véget érhetett, igazán jó véget ért az én mesém.

További békés, nyugodalmas, jó éjszakát kívánok kedves felnőtt gyerekek!

 

pszichoanalizis.jpg