Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szőke nő az úton (Buddhista tanmesék felnőtt gyerekeknek) XVI.

 Apának harmincnégy foga volt

 

(Avagy negyvenkét éves lányaim visszaemlékezése a távoli jövőből a jelenre.)

 

 

B

ármennyire szeretnék visszaemlékezni arra az időre, amikor ikertestvéremmel megszülettünk, nem sikerül. Első emlékeim közé tartozik, amikor örökbefogadó apukánk mind a harmincnégy fogával ránk mosolygott a gyermekotthonban.

Bájos mosolyától ma már szétröhögnénk magunkat! Azonban ott még nem voltunk birtokában mindannak a humorérzéknek, ami drága jó, harmincnégy fogú apucikánk elviseléséhez szükségeltetett. Persze az is hozzájárulhatott ehhez, hogy a mi drága, egyetlen anyucikánk még nem tanított meg bennünket nevetni.

 

Humorérzékünk megszületéséhez édesapánk foghullatására volt szükség. Emlékszek, alig múltunk három évesek, amikor egy este apu búskomorrá, majd másnap reggelre kétfejűvé vált. Az éjszaka leple alatt úgy bedagadt a pofikája, hogy másnap reggel már megszólalni is képtelen volt.

Hangtalansága láttán kivirulhattunk! Nyugodtan öltözködhettünk abba, amibe szerettünk volna. Nem hisztizett velünk az oviba menet se! Csupán önmagával, bedagadt pofikájával, fájdalomtól lüktető bölcsességfogával volt elfoglalva.

Sajnos nem tartott sokáig ez az idilli állapot, mert édesapám mindkét, későn kibúvó bölcsességfogát kioperálta a világ leghíresebb szájsebésze. Igen kérem! A mi apucikánkat csak a világ leghírhedtebb szájsebészei voltak képesek becserkészni hideg tekintetükkel és hideg fogóikkal.

A nagy mű megszületését, mármint a fogak eltávolítását követően megszűnt a mi idilli állapotunk is. Jött a jól bejáratott reggeli nyüglődés sorozat. A „mit vegyek fel?” – típusos női őrülete, persze akkor még háromévesekhez illő módon. Apu még kerülte a rutinszerű, híres szarvasbőgéseit. Még fájhatott a fogak helye. Fájdalmára csupán az jelenthetett gyógyírt, hogy mindenhol eldicsekedhetett azzal, hogy bölcsességfogával túltett még a méltán világhírű, Petőfi Sándor bácsin is. Igen kérem! Petőfi Sándor bácsinak is csupán egy darab, azaz egy darab létszám fölötti fog adatott meg. Míg a mi apucikánknak kettő! A kettőből az egyik a mi apucikánk arcüregébe, míg a másik a kis pofácskájába vándorolt, hogy ottan majd egyszer nekünk begyulladhasson.

 

Hat- hét éves korunkban ismertük fel, hogy a mi drága jó apucikánknak nem kellett fogszabályozót viselnie, ellentétben velünk. Amikor tiltakozásképen nyüglődni kezdtünk az akarati életünk eme megerőszakolása felett, akkor a mi apucikánk szélesre tárt ajkakkal reánk mosolygott.

Megpillanthattuk mind a három sorba rendezett, harminckét fogát. Mi mást tehettünk volna? Megrettentünk és ámbátor dacosan, de mégis csak viseltük fogszabályzónkat.

 

Talán tíz évesek lehettünk, amikor édesanyánk kitalálta, hogy egy olyan jó körben mozgó, tisztes és tisztességes üzletkötőnek, mint a mi apucikánk, nem lehet dohányzástól megsárgult, elvízkövesedett fogsora, mert akkor ugyan milyen mosolyával keresné meg családunk betevőjét.

Édesapucikánknak sem maradhatott más választása, mint elmenni Tilo doktor bácsihoz és a doktor bácsi híres, hírhedt szélpisztolyához.

A doktor bácsi megerősítette anyát abban a hitében, hogy egy ilyen fogsortól nem várható el egy valamire való, emberi mosoly és - mint akinek csak ennyi hiányzott a boldogságához- elkezdte kicibálni édesapánk teljesen ép, ámbátor nikotintól sárguló félben lévő, elvízkövesedett fogait.

Amikor már csak tizenhárom foga maradt, akkor Tilo bácsi kitalálta, hogy ez éppen elegendő ahhoz, hogy a mi apucikánk üzletkötő mosolyát potom százhúszezer forintért felépítse. (Persze! Soronként, és oldalanként, ahogy az egy tisztes fogorvoshoz illik.) Olyan, de olyan gyönyörű kivehető protézist készített a mi drága jó apucikánknak, hogy a fél család, - szám szerint negyvenkét rokonunk - eggyéválva örvendezett a mi drága jó apucikánk óvatosan elővezetett, de már hófehér mosolyán!

Apa csupán arra volt képes koncentrálni, hogy a szupererős protkóragasztó ellenére se hulljon ki, pláne meg édes gyermekei és a rokonság szeme láttára hófehér, világítós fogsora.

 

Ma már nem tudni, hogy mi történhetett, de egyszer csak a mi drága jó apucikánk - az orvos utasítása ellenére (!) - kivette világítós műfogsorát és szépen becsavarta az egyik elhordott, de tiszta alsónadrágába, majd felhelyezte a csomagot a gardróbszekrénybe a karácsonyi ajándékok közé.

Egy – két nap elteltével visszament Tilo doktor bácsihoz azzal, hogy legközelebb vagy agyátültetést is mellékel a protéziseihez, vagy hagyjon fel a fogorvoskodással.

 

A történet kiteljesedéséhez már csak némi adalék szükségeltetik!

Kata testvérem beiratkozott csellistahallgatónak. Mire elsajátította az Örömóda felvezető cselló futamát, az a mi drága jó apucikánk újabb két fogába került.

Amikor Bálint testvérem a Waldorf olympián világszenzációként vágtázta végig a marathont, akkor másnap hajnalra a mi drága jó édesapucikánk két fogát búcsúztatta el. (Ébredés után döbbenten találta meg párnáján!)

Máig gondolkozok, hogy csupán a mi drága jó apucikánk nikotin függősége volt-e az oka, hogy negyvenhárom éves korára csupán hét darab, azaz hét darab saját foga maradt.

Néha csüggedéssel tölt el, hogy az én furulya- és fuvolafüggőségem is hozzájárulhatott édesapánk fogának elvesztéséhez? Amikor az egyik Thelemann koncertemre készültem, kemény féléven át, gyakorolva mindazt, ami a csövön kifért, akkor a mi drága jó apucikánk újabb két fogát vesztette el.

 

Azóta van, hogy ajkai helyett szemével mosolyog ránk, ettől kezdve jelent meg szemei alatt az a kicsi, egyre mélyülő szarkaláb, amivel pótolni képes bedobozolt műfogsora műmosolyát.

 

img023.jpg