Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote

 Előszó a Szamos-parti Don Quijote c. énregényhez

 

 

Tisztelt Olvasó!
Kedves Látogató!


Gyűlölöm az előszavakat. Most mégis arra kényszerülök, hogy énregényemhez előszót írjak, amiben kénytelen leszek kísérletet tenni arra, hogy tájékoztassam a nagyérdeműt könyvem előéletéről.

Énregényemet 2001 – 2002 között, életem egy válságos szakaszában írtam. Úgy tűnik megírása is tovább erősíti a pszichológia által feltárt, az életút közepén „maguktól” jelentkező válságok valóságát.
Korábbi honlapomon csupán részleteket közöltem belőle, hisz még mindig maradt bennem némi idealizmus. Reméltem, hogy a könyvet egyszer csak kiadja valaki, és ebben az esetben rontott volna a megjelentetés, pályáztatás, szponzorálás esélyein, ha korábban bárhol is publikáltam volna. Most a teljes regényt publikálom.

Furcsa aktualitást ad a publikálásnak jelenlegi politikai helyzetünk. A teljes szétesettség állapotában lévő országban, talán felmutathat némi fényt, hogy az egyén, az individuum miként képes kilépni ön – ön szétesettségéből az emlékezés, az önismeretre törekvés által.

Eddig még nem ismeretes olvasóim előtt, hogy napi rendszerességgel beszélgetek rég elhunyt szüleimmel, nagyszüleimmel, tanítóimmal, mestereimmel. Legutóbbi, tegnap esti, nagypapámmal folytatott beszélgetésem egy részét most ide helyezném:


- „Nagyapa! Meg tudnád mondani nekem, hogy miért jöttek vissza régi kommunistáink, akik rosszabbak és „kommunistábbak” a kommunistáktól, „Horthystábbak”, a Horthystáktól?”
- „Jaj, kisfiam! Miért kérdezel ostobaságokat? Hát nem látod? El sem mentek. Mindig itt voltak. Örökre itt maradnak. Örökre kísértenek.” Kísértet járja be Magyarországot a kommunisták, posztkommunisták kísértete!
- „Nagyapa! Egész életemben a víz színén tisztán lebegő lótuszvirágot kerestem, de eddig bárhová néztem, főként idehaza, szülőhazámban csak a víz felszínén lebegő szart szemlélhettem.”
- „Zsoltikám, Zsoltikám! Valóban sokat kell még tanulnod! Még mindig nem látod? A lótuszvirág lebeg. Bármely mocskos vízen lebeg, hisz majdnem súlytalan. A szar? Úszik, sodródik. Azon oknál fogva sodródik bármely, még a legtisztább vízen is, mert fajsúlytalan.

Ezek után kénytelen vagyok egy jó és egy rossz hírt közölni kedves olvasóimmal, látogatóimmal. Most, miközben folyamatosan helyezem fel honlapomra korábbi írásaimat, kénytelen – kelletlen nekiveselkedek, a Szamos-parti Don Quijote visszatér címet viselő regényemnek.

 Szeretettel:

Don Quijote de la'Pusca

 

 

 

 

Előszó helyett

 

„Hanem ha félelmetekben a szeretetben

csak a békét és örömöt keresitek,

Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségeteket

és elmentek a szeretet szérűjéről

Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek,

de nem teljes szívből, és sírhattok is,

de minden könnyet nem sírhattok el. „

 

(Kahlil Gibran)

 

 

 

Első levél

 

(Amelyben a szerző most induló önéletrajzi visszaemlékezésének és egyben quijotizmusának okait igyekszik megfogalmazni. )

 

Kedvesem!

Elhatároztam, hogy könyörtelen őszinteséggel írom meg önéletrajzomat.

(Eddigi életem során már annyi önéletrajzot írtam, aminek semmi értelme nem volt, mert rendszerint el akartam adni magam valahova, valakinek. No tessék! Itt vagyok. Milyen szerepbe kell beugranom?)

Miután a szerelem ezer dologról szólhat, egy kivételével. A szerelem az ember egyetlen olyan állapota, az ember egyetlen olyan minősége, ami végkép nem a szerepekről, a szerepjátszásról és mindenféle emberi játszmáról szól. Miután az irántad érzett szerelmem hiányában is viszolygással töltene el minden önigazolási, önfelmentési kísérlet, így nem marad számomra más, mint megkísérelni a végső szembenézést önmagammal.

Most arra készülök, hogy ráérezzek arra a filmre, amit előbb - utóbb úgyis levetítenek és akkor sem az lesz a lényeg, hogy mit látok, sokkal inkább az, hogy amit látok / nézni leszek kénytelen! / azt hogyan élem át újra a bensőmben.

 

A szerelemben fogant szeretet adjon erőt az emlékezetnek!

 

                                                                Szamos-parti Don Quijote!

 

 

Első fejezet

(Amelyben búsképű lovagunk színre lép és elindul az emlékezet útján.)

 

1959. 11. 25-én születtem Mátészalkán, a Nyilas jegyében, Nyilas ascendenssel. Mindebből jól látható, hogy joggal a tűz gyermekének vallhatom magam.

(Érdekes, hogy ezt a tüzes mivoltomat környezetem nem tudja megerősíteni! No, de! Hányféle tűz létezik? Remélem, hogy ebből az írásból ez is kiderülhet.) 

Születésem helyének, Mátészalkának nem tulajdonítok jelentőséget. A poros – sáros kisváros hangulatát talán legjobban a róla elhíresült nóta szemléltetheti, miszerint: - „Mátészalka gyászba van! Gyászba van. Gacsály Pesta halva van! Gacsály Pesta halva van.”

Amennyiben mégis szerepet játszott volna szülővárosom az életemben, akkor az csak abban merült ki, hogy valami konok daccal vállaltam fel végvári származásomat. Pesti barátaim gyakran hecceltek azzal, hogy az ország legsötétebbnek kikiáltott helyéről származok. Ilyenkor igyekeztem mindig gyorsan, de annál mélyrehatóbban visszavágni: - „Lehet, hogy a sötétségből jövök, de be kell lássátok, hogy nálunk kel fel a Nap. Így azt is be kell lássátok, hogy számotokra én hozom a fényt!”

 

Apám: P. J., tanár. Anyám: Ó. I., tanítónő. Mindkét család echte székely származású. A Puskások az ezerhétszázas években menekültek Székelyföldről, míg az Óbisokat Trianon szakította szét egymástól úgy, hogy csupán töredékük kerülhetett az óhazába.Igazából székely származásom sem izgatott sohasem. Ha valamit mégis köszönhetek ennek, akkor az nem más, mint elfogadom: - bárhova is kerüljek én mindig csak kisebbségben lehetek.(Ez egyfajta pedigrét is jelenthet? … Soha nem hittem.)

Elbeszélésekből úgy tudom, hogy szüleim végzetesen szerelmesek voltak egymásba. Rajongásig szerették egymást. Képesek voltak órákon keresztül verselni, vagy operett dalokat énekelni egymásnak.

(Drága jó pszichológus urak! Létezhet az, hogy csupán ennyi lenne az oka az én önjelölt „lantosi” szerepvállalásomnak? Elegendő muníciót adhat-e mindez ahhoz, hogy visszaemlékezésemben megjárjam minden poklok poklát? (…) Nem tudom. Nem tudhatom, hisz az utolsó leütéstől még fényévnyire vagyok!) 

Szüleim házasságát mindkét család ellenezte. Így két alkalommal, titokban házasodtak össze, mire harmadiknak megtartották – szűk családi körben, fagyos légkörben – a hivatalos esküvőt. Mindennek az lehetett az oka, hogy édesapám szegény kisparaszti környezetből származott, míg anyai nagyapám 50 – 70 hold saját földön gazdálkodhatott. Anya már tanítónő volt, amikor apa „csupán” írnok a falusi malomban. Anyának már értelmiségi baráti köre volt (állatorvos, történész-közgazdász, orvos, tanár), míg apa magányos farkasként keresgélte önmagát. Addig – addig keresgélte, míg anyában felfedezni vélte? Magányos parasztfiú tükörképe ragyogott fel a falusi tanító néniben? A nagy családi ellenkezés ellenére anya szüleihez költöztek, ahol apát is gyorsan (és valószínűleg felszínesen!) elfogadták. Apa kitett magáért! Levelezőn elkezdte a Tanárképző Főiskolát. 

Mindketten / és mind a négy nagyszülőm! / szeretettel vártak. Mi mást tehettem volna? (…) Megszülettem.

Azt nem tudom, hogy számomra milyen lehetett, de azt tudom, hogy édesanyámat nagyon megviselte. Ez onnan is látszott, hogy nem tudott szoptatni. (Herr Freud! Csak ennyi lenne az oka, hogy negyvenkét évesen is orális beállítottságú vagyok?!)

Milyen újszülött voltam? Nem tudom. Édesanyámnak valószínűleg a legszebb! Egy családi anekdota szerint: - „Kicsi és veres(s)!”

Elsők között voltam, akik szakítva minden paraszti hagyománnyal, már nem születhettek otthon. Már csak a párthatározatok miatt sem! Már születésemmel sem veszélyeztettem a szocialista állam népesedéspolitikáját! Szóval édesanyám a mátészalkai szülőszobán, míg édesapám – szűk baráti körben (!) – a mátészalkai restiben vajúdott. Amikor apa elérkezettnek látta az időt, az átélt fájdalmak és stressz súlya alatt megtöretetten betámolygott hozzám, majd édesanyámhoz. Édesanyámra – mindenféle rendű, rangú, de nagy biztonsággal állíthatóan szocialista parkokból organizált rózsaszálakból – virágesőt zúdított!

Amikor csitulni látszott ez a viharos örömmámor, édesanyám fáradtan és félszegen kérdezte apát: - „No, Jóska! Milyen a kicsi?” Apa, sírásba fúló hangon csak annyit válaszolt: - „Kicsi és veres(s)!”

Ki tudja mi mindennek köszönhetően, újszülöttként egy nagyon speciális betegséget kaptam. Schönlein kórnak hívták. A bőrömet érintette! (Elhatárolódtam volna már akkor is a világtól, az élettől?) Állítólag „kiverejtékeztem a véremet”. Kizárólag egy gyors vérátömlesztés mentett meg a haláltól. Édesapám és a húga vérét fogadta be a szervezetem.

(Ez lett volna az első összeomlásom?)

 

 

 

Második levél

(Amelyben az író felismeri, hogy mekkora erőre van szükség az eleven emlékezéshez.)

   

Kedves!

Egy alkalommal arról a buddhista igazságról beszélgettünk, hogy csak az erősek, csak a bátrak állhatnak készen az összeomlásra, és csak az omolhat össze, ami fel is épült. Csak egy jól felépült, stabil önvaló omolhat össze, utat engedve ez által annak a folyamatnak, vagy pillanatnak, amit a buddhizmus a megvilágosodásként tárt az emberiség elé. Vagy keresztényi megfogalmazással élve: - ezt a jól felépült önvalót ajánlhatom fel a szellemvilágnak, vagy ha úgy jobban tetszik, az eleven Krisztusnak.

Most azt kell, hogy mondjam: - erős vagyok, és még erősebb leszek! Egyre biztosabban érzem, hogy honnan jő ez az erő. Erős vagyok, mert tudok szeretni. Elhoztad nekem a szeretetet, pontosabban megújítottad, szerelmedben megfiatalítottad bennem a szeretetet. Kinyitottad azt a kis kaput, amelyen át a szeretetem a felszínre törhetett. Még szemléletesebben: - a szívemet körbe bástyázó kőfalból csak azt az egy piciny kavicsot vetted el, amely az egész falat tartotta.

A kőfalat, amelyet jómagam építgettem szívem köré. Ebben az értelemben biztosan valódi összeomlásról van szó a buddhista igazságokban csakúgy, mint az életemben.

 

 

 

Második fejezet

(Amelyben először történik utalás Dulcineára. )

 

 

Milyen gyermek voltam?

Nagyon gyorsan tanultam meg beszélni, és csecsemőként áthalandzsáztam, átkártyáztam az éjszakát. Nappal viszont békésen aludtam. A legelső, általam tisztán kiejtett szó: - az apa volt, ezt követte az anya, majd a mama, papa. Legelső gyermekkori élményem másfél éves koromra tehető vissza, amikor a család és a szerető szomszédság körében tipegve - totyogva büszkén mutogattam a babámat, és harsányan sikongattam: - Kuva (helyesen: - kurva) baba! (Mindez vajon a természetes gyermeki színészkedés, vagy a kóros mértékű megfelelni vágyás első megnyilvánulása lehetett?)

Emlékszek a kutyánkra! Harrynak hívták. Egy német juhászkutya volt. Anyám öccse organizálta a határőrségtől. Fajtáját és nevét tekintve is meglehetősen kiríhatott a falusi kutyák sorából! Ő vigyázott rám, amíg a kertben kihelyezett járókában játszottam.
Történt egyszer, hogy nagyanyám kedvenc kakasa, a baromfi bamba érdeklődésével közelített járókám felé, amit Harry oly mértékben érthetett félre, hogy hirtelen felindulásból, de még attól is nagyobb büszkeséggel tépte szét. Peckes járásával, felcsapott fejével, szájában a lógó fejű kakassal addig járkált a járókám körül, míg nagyanyám észrevette a nagy gyermekmentőt és a seprűnyéllel, ki nem osztotta a megfelelő elismerést. Persze számomra ez az egész olyan félelmetes és érthetetlen volt. Érthetetlenségéből mit sem veszített a mai napig.

Az öreg cigányasszony, a vén Mari? 
Hetente egyszer mosni járt hozzánk. Nem tudom miért, de első pillantástól kezdődően nagyon sajnáltam. Annak ellenére, hogy édesanyám mindig megetette, pénzt és élelmet adott neki a munka végeztével. Annak ellenére nagyon sajnáltam a vén Marit, hogy édesanyám nagyon tisztességesen, jól bánt vele. 

Az előző, kedves, sejtelmes képek ellenére, az első, tiszta fényben megmaradt emlékem, amikor három és féléves koromban megtudtam és azonnal megértettem, hogy apám elhagyott. Most is látom magam, amint ott állok a kályha előtt, lehorgasztott fejjel.

A linóleum sötét foltjait vagyok képes nézni, míg anya hangtalanul zokogva pakolja édesapám legszükségesebb holmijait. Ezt követően kilenc éves koromig ágyba pisiltem.

Annak ellenére sem szerettem oviba járni, hogy anya sógornője volt az óvó nénim. Emlékszek: - gyakran sétáltak velem haza, mert vagy bepisiltem, vagy bekakiltam. Valószínűleg már akkor is a rend ellen lázadhattam, mert amikor szabadon hagytak, akkor felettébb jól tudtam érezni magam. Olyannyira, hogy az ovi összes, valamirevaló kislányát „végig poroztam” a vén diófa rejtekén. Mindig én voltam a doktor bácsi és a lányok sort álltak az "injekciómért".

Persze az irigy fiúk mindig beköptek. A legfájóbb az volt, amikor a testvéremnek érzett édes unokatestvérem otthon bemószerolt az anyunál. Nemes egyszerűséggel csak annyit mondott: - "Kereszt! Zsolti meg dugózott!" (Határozottan állíthatom, hogy ekkor hazudtam életemben először.)

Szüleim válása és a számomra is egyre nagyobb terhet jelentő bepisilések ellenére jó emlékeim vannak ebből a korszakomból. Egyre stabilabbnak éreztem magam, ahogy megélhettem, hogy egyre inkább a mindenévé válok édesanyámnak.

A kényszer súlya alatt, anya minden döntésébe, gondolatába partnerként vont be, egyre erősítve a kettőnk közötti kötést. Magam is egyre intenzívebben sajátítottam ki őt. Úgy tűnik: - ön-ön kisajátításom, önzésem, birtoklásom árán tanultam meg stabilnak lenni. Tehát minimum ebből a mélységből és bizonytalanságból eredeztethető minden mostani, az egészséges mértéket meghaladó önzésem. (Önzés terén beszélhetünk-e egyáltalán egészséges mértékről?)

Következzenek az öt - hat éves koromból bevillanó képeim!

Nagyon szerettem a vendégeskedést, a tanár kollégák közötti névnapozást. Ezekben csak egy dolog zavart, hogy anya kollégái mindig egyféle egységfrontba tömörültek apám ellen. Szerették anyámat egy olyan áron, hogy közben apámat szapulták. Ma már nem kérnék ebből a szeretetből!

Mindig segíthettem a készülődésben. Poharakat rakosgattam. Terítettem, sőt felszolgálhattam! A legjobban azonban a felnőttek beszélgetését szerettem kihallgatni, igen gyakran a dohányzó asztalunk alól. Jól elbújva! Hogy mindenki lásson! Máig emlékszek a politikai csatározásokra, a tanári pletykákra, amelyek rendszerint abban merültek ki, hogy ki a hülye, hülyébb, leghülyébb.

Egy alkalommal a házi kotyvasztású csokilikőr maradékát kinyalogattuk Siska Gyuszi barátommal és jól bepityókáltunk. Szüleink legnagyobb rémületére szalonspiccünk meglehetősen alpári, kocsmai formát öltött, amikor teli tüdőből elkezdtünk disznó nótákat gajdorászni!

Anya szeretett elismert tanító nénihez méltóan öltöztetni. Vasárnaponként hófehérbe öltözve, kézen fogva sétáltunk el a döngölt földű cukiba, egy - egy víz ízű fagyira, vagy a felejthetetlen színű, utánozhatatlan ízű, csatos üveges bambira.

Egy ilyen vasárnapra tehető első, anyai elnáspángolásom története. Hófehérbe ötözve kellett várnom, hogy anya is elkészüljön, amikor bekakiltam, a kényszer és a megvárakoztatás elleni tiltakozás meglehetősen önromboló, helyesebben önbüdösítő módját választva.
(Izgalmas felismerni, hogy a megvárakoztatás, a türelem terén alig - alig szocializálódtam az eltelt néhány évtizedben. Egy biztos. Ma már nem kakilok be. (....) Csupán lélekben!)

A második verést akkor kaptam, amikor nem voltam hajlandó lefeküdni. Hatévesen, ex katedra kijelentettem: - "Többet nem fekszek melléd!" Addig ugyanis egymás mellett aludtunk a volt hitvesi, páros ágyon. A testi - lelki fájdalom, amit elviseltem és ugyanakkor vissza is adtam, megtette a magáét! Néhány napon belül önálló fekhelyem lehetett.

Most pedig következzék a lóca! Az egyik legbűvösebb hely az életemben! Esténként nagyapámék kiültek a szomszédokkal "beszélgetni". Rendszerint a falu bábaasszonya, csúfnevén Gáré Mariska néni vitte a szót. Amint elunta a férfiak politizálását, már második, vagy harmadik mondatánál, a nemiségnél kötöttünk ki. Soha nem feledhetem, hogy milyen ízesen adta elő az egyik leányanya szülését.

- "Hun fog ez kijönni Mariska néném?" - kérdezte a kislány.

- "Hát ahun bément lyányom!" - válaszolt igen bölcset, de annál misztikusabbat Mariska néném.

Emlékszek, hogy ezen a míves képi megjelentésen még éveken át gondolkoztam, annak ellenére, hogy naponta osztogattam "injekcióimat" az óvodában.

Mai fejjel be kell, hogy lássam: - ezek a lócázások, a maguk rejtélyeivel is többet adtak, mint Fritz Kahn műve többszöri átolvasás után. Úgy érzem: - megközelítették Veress Pali bácsi, vagy Lux Elvira bölcsességét, megelőzve az időben mindkét kedvelt szakírómat.

Ebből a korszakból csak annyi maradhatott meg apámból, hogy üzengetve kommunikáltak anyával, annak ellenére, hogy egy tantestületben tanítottak. Anya összes, látszólagos toleranciája ellenére is, csak félve szerethettem apámat. Néhányszor együtt alhattunk Puskás nagymamámnál. Jó volt a szalmavánkoson apu mellett felébredni! Megpillantani a vénséges vén gerendákat. A dunyha melegéből rácsodálkozni a reggelit készítő nagymamámra, a tűzhely mellett pipázgató nagyapámra.

Kaptam egy villanyvasutat, ami az én időmben, faluhelyen igen nagy szó volt! Még az orvos, vagy a pap fiainak sem volt villanyvasuta! No szóval nekem volt. Két napig önfeledten, együtt játszottunk apuval a pitvar földjén, majd haza kellett mennem. Otthon már nem játszottam a vonattal. Sőt! Elrontottam és bedobtam a kerekes kutunkba. Persze ezt követően csak vigasztalanul és vigasztalhatatlanul sírni voltam képes. Sírni és átkozódni.

(Ma már nem félek kimondani: - akkor és ott, azzal a kútba dobott, örömet okozó kisvasúttal anyámat szidtam, anyámat átkoztam. A kompromisszumot nem tűrő választási kényszer alatt sínylődtem. Vagy a vonat, vagy anya! Vagy apa, vagy anya! Kompromisszum, középút nincs. Nem lehet. Éreztem ezt akkor és ott, annak ellenére, hogy mindkét szülőm mindent megtett annak érdekében, hogy ez a választási kényszer ne következzen be.)

Ma már tisztán látom, hogy sem anya, sem apa nem tehető felelőssé ezért az önmagamnak okozott fájdalomért.
Mai napig így vagyok a kompromisszumokkal! Igen nehezemre esik a jelenségek árnyalása, a kilépés a fekete - fehér mozivásznáról az élet sejtelmes, árnyalt sokszínűségébe.

 

(Igen! Ma már látom, hogy ez az eleve elrendelt, sorsszerűen belénk helyezett ítélkezési kényszer! A kényszer, amelynek súlya alatt mindannyian szenvedünk mindaddig, míg nem kevesebb szenvedés árán egyszer csak vesszük a bátorságot, hogy elkezdjünk megszabadulni tőle.)

Az ominózus, drámai eset megélését követően már számtalanszor kerestem kútba dobott, PIKO játékvonatomat! Azóta se találhattam! (Vajon miért?)