Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XXV.

 Az utolsó/nak tartott/ levél 

(Amelyben már nincs sem öröm, sem fájdalom, csupán megkönnyebbülés.)

  

Kedves!

Csak most láthatom igazából, hogy miért is dolgozhatott bennem több mint harminc éven át Don Quijote. Látom magam előtt a musical egy részletét. Búsképű főhősünk áll az előtérben és egyfajta benső hittel énekli: -

'Ez vagyok én, oszlik a sötét!'

Aki elolvasta Steiner doktor "A János-evangélium" c. művét, annak többet mond ez az egy sor, mint azt bárki, a legszebb álmaiban is gondolni merészelné.

Eleven erővel látom példának okáért saját életemben a számmisztika igazát. Miről is van szó? Életem hatodik hétéves ciklusát készülök lezárni. Stabilan tudom, hogy ez számomra csak annyit hozott el, hogy visszafordultam a „damaszkuszi úton.”

Visszafordultam és visszatértem oda, ahol elkezdhetek végre emlékezni. Az emlékezet eleven ereje megadja számomra mindazt a tudást, amire szükség van ahhoz, hogy egyfajta benső hittel és derűvel élhessem meg mindazt, amit még meg szükséges.

Ha csak ennyit jelent a kerékről történő leszállás, akkor azt kell mondjam, hogy ebben az értelemben B.Zs. barátom valóban tisztán látónak bizonyult. Teszem, amit tennem kell!

Ezzel együtt mégis van bennem egyfajta szülés utáni fájdalom, egyfajta „gyermekágyi depresszió”. Két dolog táplálja. Az egyik, hogy megszületett valami, amit a közmegítélésének szükséges kitennem, hiszen önmagában, önmagáért semmit sem ér! Azt is mondhatnám, hogy valóban kínos és fájdalmas dolog bennünk az Én megszülése, megszületése.

Ettől csupán egy dolog, ami kínosabb, fájdalmasabb: - ennek az énnek az odaadása. Mert magától értetődően jön a kérdés. Kinek adhatom, kinek ajándékozhatom oda ezt az Ént?

A másik dolog, ami egyféle kilátástalanság érzetével tölt el, hogy nem tudom befejezni, lezárni ezt a regényt. Csupán abba hagyni vagyok képes a Szamos – parti Don Quijotét.

Látom a szövetből kilógó, elvarratlan szálakat. Igazítgatnám még a kelmét, aztán jön a felismerés: - a befejezés, lezárás ma még nem az ember feladata!

Fájdalmamra egy dolog képes enyhülést hozni, amikor felismerhetem, hogy minden úgy van, ahogy azt a korábbi énekeim egyikében már megénekelhettem: -

 

                             Bármit hozzon az élet: - elfogadom,

                             mert szívemben kitörölhetetlen a nyom,

                             hogy együtt szárnyalhattunk szépen,

                             emberi méltóságban, szabadon.

 

Valóban mindent a nőknek köszönhetek! Édesanyámnak és szerelmeimnek. Minden úgy igaz, ahogy az egy másik könyvemben szerepel: -

 

                             Életemben kézről – kézre

                             adtak kisleányok és nők.

                             Különbséget már nem látok

                             csupán a szeretetben feloldódó:

                             - azonosságot.

 

Megköszönném, de attól félek: - nincs kinek, hogy a valódi búsképű végre, nagy sokára megtalálhatta valódi Dulcineáját. Megköszönném, ha semmi másért Mestereim igazáért.

 

 

Búcsú a búsképű lovagtól 

(Az éhenkórász, kalandor regényíró búcsúja az ő Urától.)

  

Jó Uram! Don Quijote de La Mancha!

Lehettem-é kegyelmed hűséges szolgája?

Kegyelmed rozsdás vértje, csorba dárdája?

Vagy csupán megálmodtam kegyelmed’ a bajban?

 

Már nem tudom,

hogy jó uram álmodott-é szolgát,

 vagy a szolga

álmodta-é magának az ő lelkes urát?

 

Írtam-é dicső énekit a jónak,

vagy a dicső úr

játszotta rajtam ama szólamot,

amitől úgy éreztem, hogy vagyok?

  

Elengedem jó Uramat!

Most menjen!

Mit se törődjön kegyelmed velem,

jól elvoltunk ketten:- egy lélekben.

 

Jó Uram! Búsképű lovagom!

A hűséges harci mén már rúgkapál.

A legnagyobb álom, Dulcinea epekedve vár!

A bomlott elme elpihenhet végre enmagába’,

 

kegyelmed szelleme ama fénylő házba’.

Míg jómagam kegyelmed nélkül zenghetem

énekem, nem marad számomra más,

mint a hit, szívem bizonyossága:

 

- értem jön kegyelmed

a csapzott szürke lóval,

nem fényességgel, üdvvel, dáridóval

és a nyeregbe maga mögé emel engem,

 

hiszen jól elvoltunk, egykoron, ketten,

ámbátor meghasítottan, de mégis egy szellemben.

 

 

Utószó helyett

( avagy válasz a prófétának )

 

Jó Uram! 

Amikor dal csengett füleidben:

- én daloltam,

amikor csecsemő nyöszörgése szólott:

- én zokogtam,

amikor embert láttál kúszni a porban:

- mezítelen én voltam ottan.

 

don-q2.jpg