Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XXIV.

 Negyvenegyedik fejezet 

(„Túl az elme határán", avagy utalás búsképű lovagunk néhány elmement állapotára.)

 

B. Zs. barátommal történt találkozás után összeomlott köröttem minden. Amikor először találkoztunk, amikor először nem beszélgettünk egymással, amikor Zs. barátom ajkát elhagyta a már említett, ominózus mondat, akkor még jól menő vállalkozó, elismert szakember voltam.

A magam részéről a lehető legnagyobb hitetlenséggel mentem el a találkozóra. Beadtam a derekamat Ancsának, aki olyan elementáris erejű, praktikus kérdéseket kívánt feltenni a "látó embernek", hogy hova írassuk be lányainkat, mi lesz velünk, mi lesz a sorsunk, hogyan fogunk élni, mikor halunk meg, és sorolhatnám még.

Valahogy a magam részéről nem akaródzott ilyeneket kérdezni, nagy kérdések feltételéhez, pedig nem volt bennem semmiféle gondolat, piszok nagy egóm hizlalása és a látó ember "tesztelése" okán eldöntöttem hát, hogy konzekvensen hallgatni fogok. Érdekes újra átélni, hogy benső indíttatásom ellenére milyen finom volt a kettőnket körbeölelő csönd. A csönd, amelyben felhangozhatott a már említett ominózus mondat.

A mondat, amely után összeomolhatott addigi, jól bejáratott, keskenyvágányú életem. A mondat, amely mai napig a látó emberek felelősségét juttatja eszembe! A mondat, amely ugyan elindította szárnypróbálgatásomat, de legalább oly mértékben gátolta is azt. Miért? Mi, emberek, jelen állapotunkban úgy vagyunk megalkotva, hogy képtelenek vagyunk cél nélkül élni az életünket. Óhatatlan, egoizmusunk alapvető következménye, hogy első pillanatra a legnemesebb, legszentebb dolgokat is készek vagyunk egyfajta céllá silányítani. Évek telnek el az emberfiával, míg ráeszmélhet, hogy a benső világokban tett utazás, a benső világokban bekövetkező fejlődés, előrejutás, az nem lehet sem cél, sem eszköz, sem semmi, az ember jelenlegi fogalomrendszerével illethető, leírható dolog, (....) csupán állapot, csupán egy adomány. Ilyen értelemben engem több éven át inkább visszafogott az a gondolat, hogy leszállhatok a kerékről, mintsem segített volna.

Aki eljutott az önmegismerés egy bizonyos fokára ebből a megjegyzésemből tökéletesen láthatja, hogy milyen finom, már-már ravasz működésű, megjelenésű valami az, amit a buddhizmus az ego fogalmaként tárt az emberiség elé. Az ember ma még mérhetetlenül egoista lény. Ebben az értelemben a Szamos-parti Don Quijote az egómmal folytatott harc történeteként is értelmezhető.

Egóm nyesegetésében, hétköznapjaim társai mellett, több mesterem is akadt. Izgalmas dolog az életemben, amikor észlelhettem, hogy tényleg kegyeltje vagyok valakinek, vagy valaminek. Tudniillik először megkaptam bizonyos eseményeket. Átéltem, átszűrtem, átlényegítettem azokat, majd azt követően találkozhattam azzal a mesterrel, írásos forrással, Steiner doktor szavait idézve, azzal a kútfővel, aki, vagy ami, megadta számomra a felismerés, heuréka élményét. Ebben az értelemben sorolom most fel, ezen mestereimet.

Kezdjem is el OSHO-val!

Ki ez az embertársunk? Ki volt Ö? Ki lehetett Ő? (…) Nem tudom. Nem tudhatom. Számomra itt és most, OSHO jelenti az Isten - az Ember - és bármennyire is félve írom le: - az Ördög egységét. Azt hiszem kevés ellentmondásosabbnak tűnő jelenséget hordott a Föld, mint amilyen Ő volt. Azt hiszem személyére vonatkoztatva a legaktuálisabb az ősrégi, hindu tanmese, mindenféle vak emberekről és holmi elefántról.

Számomra a nagybetűvel írandó embert jelenti mindenkoron.

Mit adott nekem a Mester?

Amikor leginkább kész voltam, hogy elszálljak az átélt "szellemi élményeimtől", akkor mindig lehozott, sőt /!/ sok esetben lecibált a földre. Amikor már közel állottam ahhoz, hogy lepetézzek ön - ön Isten emberi mivoltomon, akkor jött a kisöreg és mindig csak annyit adott, amennyi akkor és ott szükséges volt.

De hát hogyan adhat egy halott ember? - kérdezheti bárki. Banális úton. Az írásai eleven ereje, meditációs gyakorlatai eleven ereje által.

Már három éve foglalkoztatott a buddhista alapvetés, az eggyéválás gondolata. Egyfajta benső lázban égtem, ha lehet ezt a kifejezést használni, akkor már - már túlhajszoltam olyan kérdések megvilágosítását, mint befogadás, alázat. Ekkor találkoztam a kisöreg egyik, banális sztorijával. 

A sztori nagyon pontatlanul, dióhéjban idézve.: - Nyugati tanítvány meglátogatta az indiai ashramjában tartózkodó Mestert. Valahogy, jó vagy balszerencséjének köszönhetően a Mester lábai elé keveredett. Valahogy képes volt kinyögni önmagából, hogy ö biz az eggyéválás útját, a mesterét keresi.

Tanítványává fogadná-e a Mester? A Mester röviden megválaszolta a tanítvány jelölt kérését, valahogy ilyentén: - 'Eredj fiam, és jól baszd ki magad és ha már jól kibasztad magad, akkor gyere vissza!'

Számomra csak ennyire volt szükség! Azonnal minden nyilvánvalóvá vált. Tényleg! Mit akarunk mi az isteni eggyéválástól, amikor itt a Földön, a világmindenség legcsodálatosabb két teremtménye, a férfi és a nő képtelen az eggyéválásra?

A kérdés dupla erővel csattant nálam, hisz nem hogy eggyéválásra, de még gyermeknemzésre is képtelennek bizonyultam.

Ez a profánnak imponáló mondat az óta jó néhányszor visszacsengett az életemben. Legutóbb az ember médiumitása kapcsán. Mit akarunk mi befogadni? Mihez is kell nekünk hozzánőni, hozzátisztulni? Amikor befogadunk egy szellemi entitást, akkor az honnan származhat? Mely szellemi hierarchiáig tisztulhat meg az ember, hogy képes legyen befogadni a testébe egy szellemi entitást, képessé váljon arra, hogy ez a testében lévő entitás megszólaljon? Az ilyentén megszólaló hang, az ilyentén elmondott üzenet, mennyire követhető az emberfia által, mint az emberfia szellemi-lelki átlényegülését szolgáló feladat? Lehet-e hinni az így megnyilatkozó "szellemvilágban"?.

De ne rohanjak ennyire előre! Maradjak még OSHO mesteremnél és profánnak imponáló, de eleven erővel ható mondatánál.

A Mester könyveinek hazai megjelenésével párhuzamosan futott szellemi megismerő képességem fejlődése. Minden emberi dolog esszenciájának a tantrát tartottam, illetve tartom az óta is.

Számomra minden olyan jelenség, amelyben az ember felolvad, feloldódik és képes elvegyülni valami mással, valami önvalóján kívüli dologgal, az egy tantrikus folyamat. Az maga a tantra! Ebben az értelemben a világmindenség legszebb tantrikus mondata: - 'Nem én, hanem Krisztus énbennem.' Most, amikor mindezt leírom, akkor tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a keresztényi teológia szerint, életem egyik legnagyobb szentségtörését követtem el. Nem is kívánok ebbe hosszasan belemerülni: - vállalom.

Sokkal izgalmasabb számomra tudatosítani azt a gondolatot, hogy a felismerést követően csupán három évet volt szükséges várnom a tantra áldására, amit ebben a konkrét esetben nyugodtan megfogalmazhatok úgy is, mint OSHO Mesterem és még valaki vagy valami más kegyelmének kiáradását. Bimbódzó tantrikus élményeim hatására van bátorságom kimondani, hogy a mester - tanítvány viszony az egy tényleges szerelmi kapcsolat. A tanítvány vagy méltó arra, hogy szerelembe essen és akkor valódi beavatottá, valódi tanítvánnyá válhat, vagy nem.

A felismertetésért örök hálával szívemben, szeretem OSHÓ-t, de be kell vallanom önmagamnak, hogy a Mester iránt érzett rajongó szerelemre képtelennek bizonyultam. Legalábbis ma még.

Nem lesz könnyű belevágni, de kikerülhetetlenül be kell, számoljak legnagyobb hűtlenségemről, vagy ha úgy jobban tetszik szellemi-lelki csapodárságomról. Munkanélküli korszakom kezdetén az egyik barátom elvitt magával egy meditációs körbe. Ott maradtam. (......) Egyszerűen jól esett. Felül tudtam emelkedni mindenen.

Átéltem olyan testi-lelki-szellemi élményeket, amelyről szíves örömest beszámolnék, ha lehetne, ha lenne rá szó. Igazából szó még lenne is rá, csak értelmetlen kimondani, mert befogadó fülek hiányában kizárólag a "pusztába" kiálthatnám.

Amikor összegezni kívánom ezen benső élményeimet, akkor azt mondhatom, hogy ezek által megszültem megújhodott önmagam, vagy azt is mondhatnám, hogy elkezdődött másodszori megszületésem. Másodszori megszületésem, amelyre hosszasan volt szükség várakozni.

Beavatott az élő Mester. Ebben az értelemben valódi tanítványnak vallhatom magam. A korábban, már OSHO kapcsán elmondott szerelembe esés tekintetében képtelen vagyok tanítvánnyá válni.

Élő Mesteremtől az óta is kizárólag a felismerést kaphattam: - végtelenül szétfolyó, öntörvényű, abszolút individualista, kibírhatatlanul egoista, a konzekvens cselekedet hijján lévő ember vagyok. Képtelen vagyok betartani a szigorú vegetáriánus étrendet, a napi kétszeri meditációt, a Mester előírásait.

Ma már tisztán látom, hogy mindezen dolgok mellett számomra az Én elvesztése okozza a legnagyobb problémát. Az összes keleti útnak nevezhető tanítás ott hibázik bennem, hogy mindegyik egyfajta transz állapothoz, egyfajta énnélküliséghez köti a benső megismerési folyamatokat, míg jómagam egyfajta benső bizonyosságként élem át, hogy nekünk, itt és most pontosan az éntestünkben kell megélni azokat a dolgokat, amelyekről azt véljük, hogy azok a szellemi emelkedésünket szolgálják.

Érdekes megfigyelni OSHÓ-t, hogy amikor a negyedik típusú ember megjelenéséről ír, akkor szerintem pontosan erre céloz. Pontosan arra céloz, amit Rudolf Steiner bontott ki az Antropozófiában. 

Tudtán kívül is Mesteremnek tekintem Popper Pétert, Vekerdy Tamást, Hamvas Bélát, a Tao Te Kinget, Jungot, Steinert, Müller Pétert, Szepes Mária nénit, Pál apostost, János evangéliumát, Saint Exuperyt, Adyt, József Attilát.

(Csupán reménykedhetek, hogy a teljesség igénye nélkül felsorolt Mestereim és tanítóim is elfogadtak engem tanítványukként, ki – ki ott, ahol éppen tarózkodik. Praktikusan! Bízok abban, hogy abszolút a tudtán kívül, de elfogadja tőlem Szepes Mária néni, vagy Popper Péter, vagy Müller Péter azt, hogy ebben a Szamos – parti Don Quijotéban mindhárman benne vannak, mindhárman bábáskodtak körötte.)

Gyógyító Mesteremnek vallom az indiai Sai Babát, akiről már szintén sokan, sok mindent mondtak. Sokáig küzdöttem egyfajta lelkiismeretfurdalásal. Mennyire vagyok hűséges, vagy hűtelen az élő Mesteremhez? (…) Nem tudom.

Látszólag teljesen összezavarodott, elveszett ember az, aki azt vallja magáról, hogy tantrikus Mestere OSHO, gyógyító Mestere Sai Baba, meditációs Mestere Saint Rajinder Singh, a beavató, élő mester, kontemplációját támogató Mestere Őszentsége, a Dalai Láma, láncokat nem tűrő indivídumának öndefinícióját erősítette Popper Péter professzor úr.

Izgalmas észlelni, bevallani, hogy ez a láncokat nehezen viselő indivídum, még mennyi pontján viseli magán a kirekesztő, „konzervatív” gondolkozás láncát, mennyire képtelennek bizonyult hozzánőni mestereihez!

Lelkiismeretfurdalásom megszüntetése érdekében két ponton érzem mestereim kegyelmét. Az egyik, hogy nem kötnek, sokkal inkább oldanak. A másik, hogy bárkihez fordulok közülük megszámolhatatlan nyűgjeim valamelyikével, mindegyiküknél azt érzem, azt tapasztalom: - minden Egy!

Ennek az Egynek mutatják néhány arcát mindazok, akiket felsoroltam. Akik mintha azt súgnák fülembe, amit József Attila barátom, (szintén a tudtán kívül!) már fülembe súgott jóval korábban: - „A Hetedik Te magad légy!”)

Hosszasan gyötrődtem azon, hogy tartozni szerettem volna valamilyen szellemi körhöz, valamiféle szellemi áramlathoz. Azonban valahányszor egyfajta benső odaadással közelítettem ezekhez, mindig azt kellett tapasztalnom, hogy képtelen vagyok elviselni az eszme, vagy idea távolságát a csoportban megmutatkozó reális valóságtól.

Erre legszebb példa az életemben a Waldorf iskolához köthető viszonyom. Ma már tiszta szívvel ki merem jelenteni, hogy ha szerelmes is tudnék lenni az antropozófiába, akkor is képtelennek bizonyulnék arra, hogy felvételemet kérjem az Antropozófiai Társaságba. No ez nem reájuk nézve kritika, sokkal inkább egy reális önértékelés.

Mindezt nem egyfajta extravagancia íratja le velem, sokkal inkább egy felismerés: - itt és most csupán annyira voltam képes, hogy felismerjem az ember jelen pillanatban megfogalmazható földi küldetését, amely semmi mást nem takar (legalábbis számomra!): - csiszoljuk, tökéletesítsük, tisztogassuk azt az emberi ént, amely egyszer úgy is megjelenik, immáron másodszorra is mibennünk.

Ez független minden vallási irányzattól, független minden szellemi tantól és egyben az odatartozók felismerése nélkül, közös minden vallásban, minden szellemi tanban, közös az Univerzum minden megnyilvánulási formájában, mert maga az út, az igazság és az élet.