Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XXIII.

 Negyvenedik fejezet

 

(Amelyben búsképű főhősünk felismerése bővülni látszik.)

 

Azon olvasóim kedvéért, akik az emlékezet időrendiségét próbálnák megkeresni, azok kedvéért el kell mondjam, hogy  felismerő képességem időrendjében sorjáznak a fejezetek. Ennek köszönhető, hogy vannak időbeli ugrások és megfigyelhető, hogy vannak események, amelyekre több fejezetben is visszatérek. Nyilvánvaló, hogy ezen eseményeknek több oldalról is a felismertetésben játszott szerepe van.

Mint már korábban írtam, harminchatodik születésnapomon azonnali hatállyal, fegyelmi úton bocsátottak el az első munkahelyemről. Mit mondjak? Aki a rendszerváltó éveket szeretné tanulmányozni, annak sokat árulhat el már ez az egy, elemi tény. Nem érzem magam felhatalmazva erre az elemzésre.

A dolgot munkaügyi perre vittem. Ez már érdekesebb! A dolog jogi része megérne egy misét, de az oly hosszúra sikeredne, amely kitenne egy kis (rém)regényt, ha semmi másért nem, akkor azért, mert a peranyagom több száz oldal terjedelmű volt. A peranyagomat, egyfajta állatorvosi ló példázataként előadják egyik jogi egyetemünkön. Kinek és mit példázhat vajon?

A munkaügyi per jelentőségét máshol érzem. Abban a biztos tudatban vágtam bele a perbe, hogy csak veszíthetek! Arányérzékem az még volt akkoriban. Láttam Dávidot a Góliát ellen! Lehet, hogy pontosan ez a kép motivált? (....) Nem hiszem. Miért vállaltam fel? Nem tudom.

Csak azt éreztem, hogy ennyivel tartozok az igazságnak. De ettől sem kell hasra esni, mert ez az érzés is hat év elteltével tudatosodhatott bennem. Valószínű, hogy ennek köszönhetően nem feküdtem ki a jogalkalmazás Janus arcúságán. Valóban nem az volt a lényeg, hogy milyen jogszabályokba kapaszkodva töcskölnek meg. Visszamenőleges hatállyal miként alkalmaznak velem szemben különféle benső, munkaügyi utasításokat, rendszerint olyanokat, amelyeket a tárgyalás napjára tudott megszülni, kiizzadni magából a jogi osztályunk.

A lényeg sokkal inkább ott húzódik meg, amire korábban már céloztam. Attól akadtam ki, attól kattantam be, hogy mindenféle erkölcsre hivatkozva ítéltek meg. Olyanok törtek pálcát felettem, akik erkölcsi magaslataira utaltam a vízköpő Vénusz szobrocska példázatában.

A per megtanította velem, hogy igenis van, amihez mindenáron, még önmaga vélt, vagy valós érdekeivel szemben is ragaszkodnia kell az emberfiának. Ma már tisztán látom, hogy pontosan ezáltal, az önrombolónak imponáló eseménysorozat által vállalhatok fel tiszta szívvel bárminemű erkölcsi megítéltetést. Bárki, bármiben megítélhet, mert felvállaltam a vak Justitia mérlegén történő megmérettetést. Nem az a lényeg, hogy megmérettél és könnyűnek találtattál, sokkal inkább az, hogy ki előtt. Ezzel együtt persze felettébb izgalmas lenne számomra látni, hogy vajon egykori vádlóim, tisztán jogi megmérettetése során mely irányba lendülne ki a vak istenasszony mérlege?

Végtelen nehézzé vált az életem, életünk. Összeomlottam és összeomlottak velem együtt a megkezdett, sokat ígérő vállalkozásaim. Bejelentkeztem munkanélküli ellátásra. Két évig voltam regisztrált munkanélküli. A segély arra volt elegendő, hogy éhen ne haljunk. Helyzetünket tovább súlyosbította, hogy Ancsa jól menő vállalkozása is befuccsolt. Nem csoda, hogy eladósodtunk.

Ezzel együtt lányainkat "magán" iskolába írattuk. Havi tizenkétezer tandíjat fizettünk akkor, amikor huszonhatezer volt a segélyem. Bajban látja meg az ember, hogy kik a barátai! No nekünk nem maradtak! Pontosabban nem azok maradtak, akikről korábban azt feltételeztük. A mamák segítettek. Ferkó barátom, aki maga is a templom egere volt abban az időszakban, időnként el - ellopott önmagától egy - két ezrest, amit zsebembe dugott, ha éppen Pesten rohangáltam munka után. Unokatestvéreim dobtak össze hatezer forintot, hogy legyen miből ajándékot venni karácsonyra. Azok az unokatesók, akik szintén három gyermeket neveltek egy fizetésből. Jobb anyagiakkal megáldott, vagy megvert rokonaim, barátaim tovább erősítették azt a bizonyos példát, amit valamiféle szakállas embertársunk hozott fel kétezer éve, a példát, amely bizonyos tevéről, valamint valamiféle tű fokáról szólott.

A mamák segítségének köszönhettük, hogy nem kezdték el szép sorjában kikapcsolni a közüzemi szolgáltatásokat. Úgy éltünk, hogy ha befizettük a villanyszámlát, akkor boldogság volt, ha csempészett, ukrán cigit vásárolhattam a piacról.

Pokoli dolog a szegénység! A legpokolibb azonban a szegénység relativitása! Mert mihez képest vagyok szegény? Az ugandai menekülthöz, vagy a magyar hajléktalanhoz, vagy önmagam vágyaihoz képest? Ki mondhatja rám, hogy szegény vagyok? Kit és mit minősít ez a jelző?

Személyes felelősségemet nem csökkentem azzal, amikor megemlítem, hogy szegénység és nyomor csak ott létezhet, ahol létezik a mindent finoman át meg átszövő pénz hatalma, a mérhetetlen, a római császárokat szivarzsebbe gyűrő vagyon.

Személyes felelősségvállalásomra egy példa. Amikor hetente több ezer forintot költöttem pályázatokra, akkor napi ezerötszázért kubikoltam. Fekete munkában árkot ástam a jól menő, amerikai kábeltévé társaságnak. No ez jópofa dolog volt! Miközben eszembe jutott kamaszkorom legszebb nyara, a KISZ-es építőtáborok, aközben észre se vehettem, hogy késhegyre menő és semmi esetre sem szocialista munkaversenyt folytatok a mellettem dolgozó cigányokkal. Vagy többet krampácsolok össze, mint ők és maradok, vagy kevesebbet és repülök.

Az anyagiakon túl is jól esett dolgozni. Jól esett feloldódni egyfajta személytelenségben a munkások között. Mi, a fehér bőrű krampácsolók egy cipőben jártunk. Korábban mindannyian máshol, másképp krampácsoltunk, míg forradalmi harcosságunknak köszönhetően megüthettük a már említett, feketébb bőrű társaink munka- élet- és minden egyéb színvonalát. Ez az érzés eltöltött valamiféle szolidaritás érzetével bennünket.

Munkatársaim személyem felé megmutatkozó szolidaritását jelentős mértékben növelte, amikor megpillantották, hogy a szétrohadt Renault ötösöm csomagtartójában ott lapul az orvosi táskám és a sürgősségi táskám. Valószínű, hogy az orvosi táskám mellől előhúzott zsíros kenyérnek köszönhetem, hogy a vérhólyagoktól tarkított kezemmel nem kellett tovább aszfaltot törnöm. Megelégedtek azzal, ha árkot ások és lapátolok. Eleven erejű ez a kép bennem.

Egy kérdést fogalmaz meg, valamint egy újabb, későbbi jelenetet vetít előre. A kérdés: - vajon a biborbanszületettek képesek lennének erre?

A másik jelenet már izgalmasabb. Jó nevű cég alkalmazottakként, öltönyben, nyakkendőben, ahogy illik /!/, flangálok, galoppírozok a belvárosban a cégautómmal. Piros lámpánál állok, amikor valaki beüvölt az ablakon, hogy „de feltörtél cigánykám!” Kit látnak szemeim? Ott áll az én krampácsolós társam, aki még mindig munkanélküli volt. Kinyitom az ajtót. Mellém ül. Panaszkodik. Nincs már árokásás sem! Megkérdeztem, hogy tudnék-e segíteni valamiben?

Bármilyen munkát elvállalna. – mondta ekkor. (...).Másnap már az egyik ismerősömnél dolgozott. Egyelőre ennyit a munkás szolidaritásról. Végtelen örömmel töltene el, ha a munkások nem csupán nyakig a szarban lennének képesek szolidárisak lenni!

Igazából csak az képes a szolidaritásra, aki néhány lépcsőfokkal magasabbról képes odahajolni. Mint ahogy az sem szolidaritás, ha a két lépcsőfokkal magasabbról lezuhanva képes valaki azonosulni a szarban lévőkkel. Kajánul jegyzem meg, hogy úgy tűnik, ez ismét csak nem a biborbanszületettek sajátja.

Ezen időszak legszebb pillanata, amikor találkoztam bicebóca kisfiunkkal. Soha nem feledhetem!

Lányaink identitástudatát erősítendő, rendszeresen visszajártunk a gyermekotthonba. Ilyenkor mindig újra átéltük közös történetünk kezdeteit és észrevehetetlenül egy másik, lényegesebb érzést: - gyermekeinknek múltja van. Örökbefogadásuk előtti időben is szeretetben nevelkedtek.

Visszatérő látogatásainknak volt egy másik, pozitív hozadéka: - jó viszonyt sikerült kialakítani a gyermekotthon főorvosnőjével és munkatársaival. Amikor tehettem segítettem, abban, amiben tudtam.

Volt egy nyüzüge csecsemő, egy kisfiú. Egy szobában nevelkedett lányainkkal. Mozgássérültsége mellett olyan fokú kancsalságban szenvedett, ami már-már leírhatatlan. Megsajnáltuk a kisfiút és elvittük orvosi vizsgálatra egy szemész specialistához, aki korábban sikeresen műtötte meg lányainkat. A gyereket előjegyezték műtétre, ami valahogy mégis elmaradt. A gyermekotthon sem erőltette, valamiféle tapintatból nem hívtak, hogy miért nem megyek már. Míg jómagam azt éreztem, hogy ez a kis segítség eltörpül a mellett, hogy hány és hány gyermeken lenne szükséges segíteni csupán ilyen célzattal. Ekkor még vezető beosztásban dolgoztam! Cégautóval mentünk az ország túlsó végébe a vizsgálatra. Egy - egy ilyen utat elviselt volna még a beosztásom, de azt, hogy több tucat gyerek gyógykezelését finanszírozzam ilyen módon, azt már semmi esetre sem. A rászorulók nagy száma felett érzett lelkiismeret furdalásom miatt hagytam odaveszni azt, akinek egyszer már megfogtam a kezét, hagytam odaveszni azt, akin egyszer már segítettem.

(Most látom csak, hogy mennyire általánosnak tekinthető ez az érzés. Hány és hány ember, mennyi és mennyi vállalkozás küzd ezzel az érzéssel! Sokan segítenének, de a rászorulók száma megrettenti a segítőkész embereket. Ebből az érzésből születik meg az a jelenség, hogy gyorsan adjak valamiféle pénzadományt, csak egy percre se kelljen valamiféle személyes, emberi kontaktust teremtenem.)

 

 

 

 

 

Vállalkozói korszakomban kölcsön kértem barátomtól egy mikrobuszt. Elvittem táborozni néhány gyereket a hegyekbe. A felmerülő benzinköltség számunkra elenyésző volt, míg a gyermekotthon ezt a költségátvállalást is hatalmas segítségként élte meg.

(No ettől sem kell hasra esni, hiszen itt is csak arról volt szó, hogy nyolc gyerekkel sem lehet semmiféle sorsközösséget felvállalni! Nyolc gyereket is csak el lehet fuvarozni, nyaralni.)

Ilyen és ehhez hasonlatos előzmények után mentem ki a gyermekotthonba, abszolút indifferens, üzleti céllal. Főorvos asszonynak kínáltam fel egy terméket, amelyet épp akkor forgalmaztam, amiről úgy gondoltam, hogy használható lenne a gyermekotthoni munkában.

Érdekes dolog, hogy a kettőnk közötti kapcsolat üzleti értelemben is milyen korrekt volt. Semmit nem mostunk össze! Soha, semmit nem adtam el a gyermekotthonnak. Amely terméket bemutattam, azzal rendszerint több év elteltével találkoztam, úgy hogy más forrásból szerezték be. Ezzel együtt mégis saját üzleti sikeremnek könyvelem el ezeket a kvázi értékesítéseket! Miért? Kitől kapok ezért jutalékot és mikor? Az akadémikusnak imponáló kérdést hála istennek sosem tettem fel.

No szóval egy ilyen látogatást követően készültem bemenni a lányaink szobájához, amikor felbukkant velem szemben, a hosszú folyosón egy kisfiú és a főnővér. Biztos vagyok abban, hogy a leggiccsesebb Romana regényt sem lehetett volna hatásvadászabb módon megírni, mint ahogy a főnővér rendezte meg ezt a jelenetet.

Szemem sarkából a súlyos mozgássérült kisfiút méricskéltem miközben arra próbáltam koncentrálni, hogy természetes maradjon viselkedésem. Ne látszódjon meg rajtam se a döbbenet, se a részvét, se az együttérzés! Igyekezzek úgy viselkedni, mintha csak naponta százszor lenne részem ilyen és ehhez hasonló jelenetben. 

Már messziről üdvözöltük egymást a főnővérrel, amikor barátságos lelkendezésünk erősítéseként a főnővér jó hangosan, hogy én is halljam, odaszólt a gyereknek: - "Bálintka! Menj oda szépen a bácsihoz. A bácsi volt az, aki kis korodban elvitt a szemészetre. Köszönd meg neki szépen!"

Ma már tisztán látom a jelenetben angyalkáim segítségét. Mit mondott akkor és ott ez a főnővér-angyalka?

Legprecízebben Saint Exupery szavaival tudnám érzékeltetni: - „Ne feledd ezt az igazságot! Egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél! Felelős lettél a rózsádért!” Eleven erővel zuhant át lelkemen a róka által elénk tárt igazság.

Az igazság kibontakoztatásához sok víznek kellet még lefolyni a Dunán, Tiszán, Szamoson. Hazatértem után megbeszéltem az esetet Ancsával. Abban maradtunk, hogy beszélni fogunk főorvos asszonnyal, hogy szeretnénk ezt a gyereket "patronálni", segíteni.

Így is cselekedtünk. A főorvos asszonnyal folytatott beszélgetésen megtudtuk, hogy Bálintot "feltették" a nemzetközi örökbeadási regiszterre, mert nagyobb esély van arra, hogy egy dán, svéd, vagy holland család örökbefogadja, mint egy magyar. Abban maradtunk, hogy látogathatjuk a gyereket, és örömmel veszik segítségünket, de a gyereket reálisan tájékoztassuk a körötte kialakult helyzetről.

Ez megtörtént. Megkérdeztük Bálinttól, hogy szeretné-e, ha barátai lennénk? Szeretné-e, ha a barátai látogatnák, játszanának, kirándulnának vele? Szeretné-e, ha barátai szereznének neki egy apukát és egy anyukát? Megbeszéltük azt is, hogy Pusi bácsinál a barátság egy életre szól. Pusi bácsinak egy gyermekkori barátja van, akivel még most is találkozik, annak ellenére, hogy messze laknak egymástól.  Ha Bálint elfogadja barátjának, akkor most már két barátja lesz! Abban maradtunk, hogy Bálint és Pusi bácsi immár örök barátságot kötöttek.

Ebben a szellemben látogattuk több hónapon át Bálintot. Hetente kétszer, háromszor találkoztunk. Volt, hogy együtt mentünk Ancsával, volt, hogy külön - külön. A gyerek egyre inkább várt bennünket. Apukáról és anyukáról még nincs semmi hír, de mi tudjuk, hogy valahol, valaki már készülődik. - mondogattuk, miközben egyre több gyereket örökbe fogadtak Bálint mellől. A barátok elkerültek Spanyolországba, Norvégiába, az USA-ba.

Elérkezett az utolsó szabad, gyermeki nyár. Bálint iskolába készülődött. Sokat beszélgettünk arról, hogy milyen iskola lenne neki jó. Hogyan lehetne megoldani, hogy befogadják egy nem fogyatékos gyermekekből álló osztályba? Már nem tudom, hogy melyikünknek ugrott be a gondolat, csak arra emlékszek, hogy nagy, Heuréka élmény volt: - "Mi lenne, ha Bálint is a lányok iskolájába, a Waldorf iskolába járna?!"

A gondolatot, a Heuréka élményt tett követte. Főorvos asszony kijárta, hogy egy alapítvány fizesse a Bálint iskolai tandíját. Magunk részéről kitalpaltuk, hogy Bálintot felvegyék a Waldorf iskolába.

A puding próbája az evés! - mondja az arisztokratikus bölcsellettel megáldott angol. Hát mi elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk ama pudingot! Szeptembertől a reggeleink így néztek ki: - Kettőnk közül valaki kibumlizott a lányokkal az öt kilométerre lévő iskolába. Kitette a lányokat. Lóhalálában elrohant Bálintért a gyermekotthonba. Bálintot babakocsiban elhúzta-vonta az iskolába.

Iskola végeztével ugyanez a program, csak fordított sorrendben, kis szerencsével más szereposztásban. Tettük ezt akkor, amikor buszjegyre sem volt pénzünk! Külön túlélési technikánk volt buszozásból!

Ezt a periódust követte a másik. Az alapítvány fizette benzin költségünket, csak oldjuk meg a gyermekotthonból az egyik gyerek iskolába szállítását. Ezt követően már sokkal kényelmesebbé vált életünk! Reggel kocsival kivittük a lányokat az iskolába, gyenge őrültek tempójában felvettük Bálintot és Sancát. Bálintot kivágtuk a közeli iskolában, míg Nici Laudát meghazudtoló stílusban szambáztunk, galoppíroztunk be Sancával a belvárosi iskolába Délután ugyanez, fordított sorrendben! Változatosság kedvéért eljött az ősz, a tél, a tavasz, a kora nyár. Köröttünk minden változott, csak a program nem.

Iskola végeztével a lányok is hazakísérték Bálintot a gyermekotthonba. Itt még játszottunk egy fél órát, aztán hazaindultunk. Jót tett lányainknak is ez a szoros kapcsolat a gyermekotthonnal. Valahogy segítette őket abban, hogy képesek legyenek elfogadni múltjukat.

Egy ilyen délutánt követően békésen vacsoráztunk, amikor megszólalt az egyik lány: - „Miért nem fogadjátok már örökbe Bálintot is?” No ez valóban nagy kérdés volt Nagyot csattant. Tényleg! Miért ne?

Ilyen és ehhez hasonlatos események árán jutottunk el odáig, hogy Bálint végre örökbe fogadott bennünket, lányaink örökbe fogadták Bálintot. Ezen befogadásnak mélységeiről képes lennék egy újabb regényt írni, főként a gyerekek közötti mélységéről!

A csajok részéről a "Te kis hülyétől!" - az "Üngyülü-büngyülü Bálintkáig" terjed a skála. Bálint fiunknál a "Hagyjatok békén" - től! - az "Ugye társasozunk - ig?! minden belefér ebbe a testvéri szeretet oktávba. Nagy veszekedések, testvéri árulkodások, pfujolások, még nagyobb, örök időkre (minimum tíz percre) szóló kibékülések, csapkodások, duzzogások, gyerekszobába félrevonulások, hatalmas, kioktató, atyai szarvasbőgések, elkeseredett anyai kifakadások jellemzik azt a szeretetet, amely köröttünk kavarog.

Mióta csak apává tudtam válni, mindig is vallottam, hogy gyermekeimtől tanulom a legtöbbet. Gyermekeim a legnagyobb mestereim! Rencsi lányom, amikor legbékésebb vacsorázásunk közben, serdülő, kiskamaszhoz méltó éllel megszólal: - "Apa ne legyél már ilyen álszent! Vedd már észre, hogy Te is állandóan kritizálsz!" Akkor bizony elég nehéz megőriznem atyai nyugalmamat, akkor bizony elég nehezemre esik a felismerés, hogy ahol a fájdalmat érzem, az az egóm, ahol felsejlik a gondolat igazságtartalma, valahol ott rejtőzhet valódi énem.

Kata lányomtól sajátíthatom el a hétköznapok megbocsátásának az erényét, ezáltal a megbocsátásnak, mint nagyon magas szellemi szintnek a hétköznapivá, természetessé válását. Kata az, aki bármikor, bármivel, bárki közt képes egy helyzetet olyan szintig ellehetetleníteni, hogy abból csak sértődés lehet. Hála Istennek, napjainkra ezek a vérig sértett állapotok csak addig tartanak, míg valakiben meg nem fogalmazódik a bocsánatkérés és megbocsátás szükségessége.

Bálint? Bálinttól tanulom az emberi akaratot, a küzdeni tudást. Bálint az egyik ember környezetemben, akitől meríthetem Don Quijote erejét, örök megújulásra való képességét. Bátran állíthatom, hogy Bálint egy valóságos miniatűr Don Quijote, de minimum az az embertársunk, akire Don Quijote testámentoma tiszta szívvel rábízható.

Amikor gyermekeimről, mint mestereimről szólok, akkor olyan eleven erejű képeket lenne szükséges elképzelni tisztelt olvasóimnak, mint amit most igyekszek kibontani néhány sorban.

Az ötödik osztálynak rendezett Waldorf olimpiára kísértük el Bálintot. Két napos edzést követett a főpróba, majd a verseny. Az olimpiai számok: maratoni futás (2000m), távolugrás, magasugrás, botkerülés, váltófutás, gerelyvetés és diszkoszdobás, valamint birkózás.

Bálintot, mozgássérültsége miatt feszélyezte néhány versenyszám, közte a magasugrás és a Marathón. (Az elugrás, a földtől való elrugaszkodás a Bálint esetében felér egyfajta orvosi csodával! A maratoni táv, az minden szempontból meghaladja teherbíró képességét!)

A maratoni verseny ellövésekor Bálint 400 m. előnyt kapott, a nem mozgássérült gyerekekkel szemben. Kétszáz gyerek között kerestem tekintetemmel kisfiunkat, mert korábban abban állapodtunk meg, hogy együtt futjuk le a távot.

Sehol nem találtam, amikor szólt egy tanár, hogy Bálint a rajttal egyidejűleg 400 m-es előnnyel indult.

Először csak kényelmes kocogással próbálkoztam. Azzal, hogy nyilvánvalóan utol kell érjem! Amikor kocogásomban kezdtek elhagyni a gyerekek, akkor rákapcsoltam.

Amikor a táv felénél még mindig nem láthattam meg Bálintot, akkor gyakorlatilag teljes erővel kezdtem el futni.

A táv utolsó negyedénél, egy homokos emelkedőn értem utol. Alig bírta emelni lábait, de futott. Együtt futottunk be a stadionba, ahol hátra volt még egy kör, 400 m. A szülőkből álló nézősereg vastapsban tört ki Bálint megjelenése kapcsán. Mindenki Bálintot biztatta, mindenki kettőnket biztatott.

Ekkor már alig bírtam visszatartani könnyeimet. Kisfiunk, mintha megtáltosodott volna, mintha egyfajta testtudat fölötti állapotban lett volna, elkezdett hajrázni. Több korcsoportos, épkézláb társát leelőzve, a nézők ovációja mellett futott be a célba. Gyakorlatilag összeesett. Valamelyik tanár kapta el. Eltűnt szemeim elől. (Szégyenkezve kell bevalljam, hogy jómagam is az összeesés határán állottam. Egyszer csak kibukkan a kis Buddha feje! Odafurakszik hozzám. Sir! Azt mondja: - Apa én még soha nem voltam ilyen boldog!

No ez volt az a pillanat, amikor újra el kellett fordulnom és hosszasan csak sírni voltam képes magam is! Számtalan dologban lehetek még sikeres az életben, de azt a boldogságot semmi sem múlhatja felül! Akkor és ott élhettem át azt, hogy milyen lehet, amikor az ember önmaga felett képes diadalt aratni! Biztos vagyok abban, hogy Bálint számára a szó legszorosabb és legnemesebb értelmébe véve egy hatalmas beavatás volt ez a maratoni futás. Egy beavatás, amelynek fényében többen megtisztulhattak, megfürödhettek.

Ebben az értelemben és legalább ekkora erővel érzem mestereimnek gyermekeimet!

Munkanélküli korszakom másik, alapvető, meghatározó jelentőségű eseménye volt, hogy találkoztam egy szellemi tanítóval, egy szellemi tisztánlátóval, aki egy félórás közös hallgatást követően egy mondatot mondott számomra: - "Ebben az életedben leszállhatsz a kerékről!" Már - már megrögzött materializmusom ellenére is volt bennem annyi történelmi, történeti ismeret, hogy értelmezni tudtam szavait. A dolog akkora erővel dolgozott bennem, hogy csak ennek köszönhetem, hogy elindultam a benső utak ösvényén, kiállhattam a két év munkanélküliség próbatételét, de ez már egy másik, a következő fejezet.