Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XXII.

  

Harminckilencedik fejezet 

(’Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban hetedíziglen!’ )

 

Érdekes és felettébb izgalmas dolog az, ahogy ez a meglehetősen szabadon idézett gondolat bevillant tudatomba. Több hete már ennek. Több hete, hogy képtelen vagyok mással foglalkozni, képtelen vagyok önéletírásomat folytatni.

Mire vonatkozik az idézet? Kinek tulajdonítható? Van-e üzenete a ma emberéhez? Elegendő-e, ha elfogadom az egyházi, vallási dogmatikát? Elegendő-e, ha jómagam is a zsidó nép Krisztussal szembeni „bűnösségére” és az azt követő „büntetésre” vonatkoztatom a példát? A példabeszéden keresztül az Univerzum egyik, a népszellemekre vonatkozó törvénye nyilvánulna meg? Vagy egy jóval általánosabb, minden emberre érvényes törvényről lenne szó?

Nem tudom. (…....) Nem tudhatom.

Nem kevésbé izgalmas felfedezni, hogy az előzőekben töredékesen felsorolt kérdések miként szövik át az egész mai, magyar társadalmat egy másfajta tudatosodási és analógiás szinten.

Döbbenetes a szinkronicitás! Míg jómagam saját sorsom feltárásával és elfogadásával vagyok elfoglalva immár egy éve, addig valami hasonló kezd kibontakozni az elhíresült spicli esetek kapcsán össztársadalmi szinten. De legyen ez a felfedezés csupán egy mellékága annak a gondolatfolyamnak, amit elkezdtem.

Mitől ilyen eleven bennem ez az idézet? (…...) Egy emlékkép miatt. Az emlékkép volt az, amely előhozta belőlem ezt a példabeszédet. Innen származik élettelisége, eleven ereje.

Szüleim válása után átbukdácsoltam, áttántorogtam az elhárítás, az elutasítás, az ítélkezés minden fázisán. Ezen fázisokat színezhetik, árnyalhatják a mindenkori életkorbeli sajátosságaim. Izgalmas dolog lenne végigmenni az említett stációkon. Mégsem teszem meg! Elsősorban nem az időhiány, még csak nem is az emlékezés fájdalmas mivolta miatt, hanem azért, mert nem tartom célravezetőnek. Ezzel szemben megengedem, elfogadom, hogy egyetlen emlékkocka magához kössön, magához láncoljon. Kísértetiesen észlelem az analógiát mostani, spontán megszületett szemléletem és Steiner doktor „Történelmi szimptomatológia” c. művében foglaltak között. Következzék tehát az én szimptómám, az én egyetlen, eleven erejű emlékképem!

Nyolc - kilenc éves lehettem, amikor budapesti nyaralásra indultam édesanyámmal. A kora reggeli buszhoz sétáltunk ki. Beszélgettünk. Tervezgettük a várható programokat: - színház, mozi, állatkert, vidámpark, nagy - nagy presszózások! Élveztük a nyári, falusi reggel illatát, izét, zamatát. Egyszóval: - tökéletesen boldogok voltunk.

Édesapámék háza mellett mentünk el. Apa második felesége a tornácot seperte. Megálltunk egy pillanatra. Édesanyám önmagából teljesen kivetkőzve szitkozódni kezdett. Valami hasonlót üvölthetett be a nagy vetélytársnak: - "Átkozott légy e Földön, ameddig csak élsz! Gyermekem átka kísérjen egész életeden át!"

Döbbenetes volt. Ahogy jött, úgy múlott a pillanat. Amilyen váratlanul torpantunk meg, olyan váratlanul folytattuk utunkat a buszmegállóhoz. A történtekről több szó nem esett. Békésen, boldogan töltöttük nyaralásunkat.

Ahogy azt faluhelyen mondták régen: - az átok megfogant. Az átok megfoganásának, feloldásának tanújeleit csupán évtizedek múlva ismerhettem, ismerhettük fel.

Van egy falusi bölcselet, miszerint már csak azért sem ildomos átkozódni, mert minden átok visszahull kibocsátójára. Azt hiszem, hogy az átok visszahullását észlelhettük először, majd az átok megfoganását és legvégül a feloldozást.

Ezen dolgok részletes kifejtése előtt előre kell bocsátanom néhány instrukciót. Valószínű, hogy következtetéseim és gondolataim terén most nagyon meredek leszek. Valószínű, hogy gondolataim egy külső szemlélő számára a hit, vagy hitetlenség fogalomkörébe esnek. Lesznek olyanok is, akik megkísérlik saját arcukra formálni, saját életükhöz szabni az elmondottakat, mit sem törődve azzal, hogy ez az út mások számára járhatatlan. Szép számmal akadnak majd olyanok is, akik arra a következtetésre jutnak, hogy a pszichés terhek csökkentésére alkalmazok egyfajta "technikát", amivel misztikus szintre tolom, misztikus magasságokba emelem életem néhány töréspontját.

Ehhez hasonlatos kérdésekben mindenféle szabad emberi állásfoglalásnak helye, jogosultsága van. Minden igaz, vagy egyidejűleg minden hamis lehet. Bármiféle állítás, bármikor ön - ön ellentétébe fordulhat úgy, hogy mit sem von le az állítás és az események értékéből. Ehhez hasonlatos kérdésekben kizárólag a kérdező érzéseire hagyatkozhatunk. Az érzésekre, amelyek kizárólag az érintett személyre vonatkozhatnak egyfajta benső objektivitásként. Az olvasáshoz szükséges instrukciók megadását követően menjünk bele a téma részletes kifejtésébe.

Ma úgy látom, hogy életem azon mozzanatában, hogy nem lehetett "saját" gyermekem, az átok visszahullásának jelentős szerepe volt, jelentős szerepe lehetett. Amikor mindezt leírom, akkor nem akarok semminemű további felelősséget áthárítani, vagy elhazudni, hisz jól látom a betegségem üzenetét. Látom, hogy mit üzent számomra a daganatos betegségem. Látom, hogy mit üzent számomra a rák. Az üzenet végtelen egyszerű: - "Menj! Tanulj meg végre szeretni!"

Az sem lehet tisztem, hogy egyfajta családi, karmikus drámát vállaljak fel, mintegy azért, mert szeretek szenvedni, vagy kifelé egy újabb mutatós szerepet vállalhatok fel ez által. Nem! Belül érzem, látom és tudom, hogy a korábbi ok - okozati összefüggés megállja a helyét önállóan és más összefüggések mellettiségében egyaránt.

Az átok megfoganására elegendő csupán "féltestvérem" életútját feleleveníteni. Dénes volt a nehezen született, második fiúgyermek. Dénes volt az, aki minden olyan eseményt behívott az életébe, lehozott az életével, amit édesapáméknak nehéz lehetett elfogadni, sok esetben még felfogni is! Dénes öcsém viharos, rövid életének mozzanataira magyarázatot találni? Azt talán lehetetlen. Öngyilkossága, vagy ön - ön felelőtlenségből származtatható váratlan, tragikus halála az pedig végkép megmagyarázhatatlan. Öcsém halála sokak számára volt üzenet. Számomra két dolgot üzent. Az egyik: - az átkok megfogannak! (Nem úgy, ahogy az átkozódó fél szeretné, de sokkal inkább öntörvényeik szerint!)

A másik és sokkal lényegesebb üzenet: - a feloldozáshoz kevésnek bizonyul a passzív megbocsátás, ahhoz aktív, cselekvő szeretet szükséges. Érdekes mindezt leírni annak ellenére, hogy a környezetem láthatta, hogy Dénes öcsém talán hozzám volt a legnagyobb bizalommal. Talán nem túlzás állítanom, hogy én tudtam segíteni a legtöbbet rajta. Ezzel együtt igaz, hogy nem tudtam úgy szeretni, ahogy lehetett volna, ahogy kellett volna. Szeretni hittel és bizalommal. 

Az átok feloldozhatóságának tanúbizonyságát több dologban vélem felfedezni. Az egyik: - megadta számomra az élet, hogy betegsége idején mindvégig mellette lehessek édesapámnak. Ápoltam, gondoztam, segítettem rehabilitációját és együtt örültem vele a nem várt felépülésének!

Gyakran jártunk haza. A nők a konyhában serénykedtek. A gyerekek játszadoztak az udvaron. Mi pedig békésen üldögéltünk egymás mellett a nappaliban.

Volt, amikor zavart ez a kettőnk közt feszülő csönd, de legtöbbször éreztem, hogy olyan párbeszéd zajlik kettőnk között, mintha búcsúzkodnánk. Volt ebben a hatalmas csöndben valami!

Talán ebben a hatalmas csöndben következett be az, hogy meg tanultam szeretni azt az embert, aki elhagyott.

(Amikor felismered, hogy a megszülető, valódi, cselekvő szeretet a lényeg, akkor emellett eltörpül a valódi megbocsátás, mert észre veheted, hogy nincs mit megbocsátani, vagy ha mégis lenne, akkor annak az okát önmagadban keresd, hisz az ítélkezés és a megbocsátás édestestvérek.)

Öcsém és édesapám halála után egyre jobban elmélyült kapcsolatom a húgommal és apa második feleségével. A valódi feloldozás itt zajlott. De vajon kit volt szükséges feloldozni?

Egy orvoskongresszusra utaztam Szegedre és magammal vittem Erzsike nénit, hogy meglátogathassa egyik barátnőjét. Mindketten nagyon élveztük az autókázást és a jóízű beszélgetést. Beszélgettünk Dénesről, Vicusról, apáról, ...az apa válásáról.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt, amikor Erzsike néni arról áradozott, hogy apa mennyire szerette testvéreimet. Érdekes észre venni, hogy az sem esett jól a szívemnek, amikor apáról úgy beszélt, mint ahogy egy "nehéz" emberről szoktak. Erzsike néni úgy beszélt apáról, mint egy olyan társról, akivel nem egyszerű az élet. Ennek ellenére mégsem kárörömöt éreztem, sokkal inkább mélységes együttérzést és tiszteletet. Igen! Itt és most ki kell mondanom: - Szeretem Erzsike nénit, mert kitartott apám mellett, mert tudta szeretni azt az embert, akit nem volt könnyű szeretni. Tisztelem Erzsike nénit azért, amiért neki mindaz sikerült, amiben édesanyám már a kezdeteknél elvérzett.

A Vicus és köztem lejátszódó feloldozás volt a leginkább misztikus történés. Kishúgoméknál is igen nehezen sikeredett be a gyermek. Két év elteltével már kezdtek volna rálépni arra az útra, amelyet jómagam is tapostam. Mindenféle hírneves intézetek segítségét keresték. Ezzel, a materialista hittel egyidejűleg el kezdődött az is, hogy kevésbé materialista helyekre is rohangáltak. Egy ilyen, a legkevésbé sem materialista helyen hozott össze bennünket az élet! Vicus volt a "beteg", jómagam a terapeuta. Helyesebb azonban azt a kifejezést használni: - a tanonc. Miközben kezeltem kishúgomat, végig éreztem, hogy sikeres, eredményes leszek. A kezelést követően, rövid időn belül terhes lesz kishúgom.  

Így is történt. Most, amikor ezen sorokat írom, már életet adott a család legkisebb sarjának, Benedeknek. Mi zajlódhatott le kettőnk között a kezelés során? Rejtély? Titok? Örök misztérium? Semmi.

Csak annyi történt, hogy valós csatornáivá tudtunk válni mindketten a szeretetnek.

Amit Vicus úgy élhetett meg, hogy azt érezte, mintha valaki levett volna a válláról valamiféle terhet, amit jómagam úgy éltem át, hogy valamit megtisztítottam a kishúgom finomabb testein, amiről utólag derülhetett ki, hogy maga volt a feloldozás.

Izgalmas felfedezni, hogy mennyire nincsenek szavaink a valós szellemi életre. Visszaolvasva a leírtakat csak most vehetem észre, hogy egy külső szemlélő mennyi ítélkezést láthat bennük, mennyi ítélkezést láthat beléjük. A sorok között meghúzódó csöndre hívnám fel olvasóim figyelmét! Ebben a csöndben mégis csak megszólalhat valami. Hitelesen csendülhet fel a fejezet nyitó mondata és annak ellensúlyozására Pál apostol Korinthuszbeliekhez írott leveléből egy halk sugallat: - "(...) ezek között, pedig legnagyobb a szeretet."