Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XX.

 

Harminchatodik fejezet

(A

melyben főhősünk a  tőle már teljesen megszokott módon, a bejáratott úton elindul, önként, dalolva, mint walesi bárd.)

 

A mentőtiszti kamara megalakítása terén kifejtett erőfeszítéseim, ha nem is hozták meg eredményüket, arra mégis csak elegendőnek bizonyultak, hogy országos ismertségre és elismertségre tegyek szert és arra is, hogy szűkebb pátriámban sem akadt egyetlen egy ember, aki bátorkodott volna megkritizálni szakmai felkészültségemet, erkölcsi hozzáállásomat a hatalomhoz, a vezetéshez.

Minden tökéletes, már - már szép lehetett volna. Köztudott volt, hogy főnököm lassan nyugdíjba készülődik. Egész pontosan ment is volna, maradt is volna. Marasztalta volna még a pénz, a szóba kerülő esetleges privatizáció, gyermekeinek az utolsó évei az egyetemen, a gyerekek egzisztenciális útnak indítása. Távozásra sarkallta, hogy a végletekig unta már az egészet. A rendszerváltás éveire már elérkezett abba a stádiumába, hogy minimum három éve annak, hogy a napi aláírásokon túlmenően akár a legkisebb tollvonást megtette volna a Mentőszolgálatért.

Hol kezdődtek akkor a problémák? A legkritikusabb helyzet ott alakult ki, hogy főnökömnek nem volt potenciális utódja. Sőt! Impotenciális sem. A korábbi időszakban nálunk dolgozó, fiatal orvos barátomat elüldözte. Elüldözte annak ellenére, hogy a barátom először mentőszakorvosi szakvizsgát, majd belgyógyász szakvizsgát tett. 

Minden lehetőséget megteremtett arra, hogy kinevezhessék a főnök helyettesének, majdani utódjának. A sorozatos elutasítások kimerítették barátomat és kiment körzetbe, (...) pénzt keresni.

Ekkor jelent meg a színen második Bíborban Született Fényesarcú Szent Konstantin. Ebben a névben minden benne foglaltatik. Bíborban született, mert egész életében nem voltak egzisztenciális problémái. Már születésével is a mázlista gyermekek sorát gyarapította. Ismeretlen távolságban, kies honunk nyugati végein, ismeretlen helyen látta meg a napvilágot.

Munkahelyi pletykák ködébe veszően, lelkészi családba született. Mindez nem gátolta meg abban, hogy Leningrádban szerezzen orvosi diplomát, majd kies honunk keleti végein a megyei elsőtitkár egyszülött leánymagzatának is elnyerje kezét.

Ezen két dolgon túlmenően semmi nem volt szükséges ahhoz, hogy friss diplomásként azonnal vezetői szerepet vívjon ki magának, főnöke lehessen valamennyi háziorvosnak. (Ahogy mondani szokták nem semmi! Huszonegynéhány évesen! De hát a tehetség valóban nem ismer határokat, sőt korlátokat sem!)

 Fényesarcú volt az említett elvtársunk, hisz minden megnyilvánulásában felfénylett orcáján a szocialista erkölcsiség. Szent is volt szegénykém, legalábbis álszent. Bármikor kész volt bárkit úgy megtöcskölni, mintha csak az utolsó kenetet adta volna fel. Arca legkisebb rezzenése nélkül kész volt bárkit kirúgni, bárkinek a szemébe hazudni.

Feltételezni tudom, hogy főnököm nem csupán humanitárius okokból engedélyezte a másodállását, ebbéli döntésébe közre játszhatott egy - két telefon is. No szóval. Valami hasonló előéletet követően talált rá szegény jó Konstantinunkra a rendszerváltás. A hirtelen támadt szabadságban, beosztott orvosai első feladatuknak érezték, hogy elküldjék a szegény, meg nem értett Szentünket valamiféle melegebb égtájakra. Miután abban az időben még nem volt Budapest - Sydney közvetlen MALÉV járat, így ejtőernyőjét kinyitván, nálunk landolt. De nem ám úgy, ahogy az egy kezdőhöz illik! Beállva a szamárlétra legalsó fokára. Nem ám! Úgy landolt, oly magabiztossággal, mintha csak egy pártkongresszus határozatával, érdemei elismerése mellett áthelyezték volna! Bársonyszékből a bársonyszékbe, közvetlen csatlakozással! A különbség csupán a bársonyszék karfájában mutatkozott. A faragott Lenin fejecskéket lecserélték a szavannán üvöltöző oroszlán fejecskékre. Szóval a mi Szentéletünk megbuktatását követően nálunk landolt.

Magam részéről nem tulajdonítottam jelentőséget az esetnek. „Van ez így! Sőt! Leginkább csak így szokott lenni!” - jegyeztem meg rezignáltan magamnak. Sokkal inkább a béremelésekre, a továbbképzésekre, a protekcionalizmus megszüntetésére koncentráltam, mint erre. Valószínű, hogy a részeredményeim vakítottak el olyan mértékben, hogy észre se vehettem, amint a korábbi borjúbélszín akciók más szintre helyeződtek át. A korábban kis téttel játszott huszonegyet nagyobb asztalnál, nagyobb téttel, nagyobb mellénnyel kezdték el játszani. Az első meglepetés akkor ért, amikor jómagam írtam meg az első magán betegszállító engedélyezéséhez szükséges szakmai véleményt.

Ezt követően már fel sem tűnt, hogy a kórház közötti betegszállításokra kétoldalú megállapodást kötöttünk a kórház új vezetőivel.

Az sem tudta megrendíteni a változásba vetett bizalmamat, hogy megjelent nálunk egy frissen végzett orvos, aki rövid idő alatt megszerezte a művese betegek mentőszállítási jogát.

Örültem, hogy valóban elkezdtünk a szabadság irányába haladni, ráadásul úgy, hogy mindez a valóságban növelte a mentőellátás színvonalát, csökkentette kollégáim túlterheltségét.

Nem foglalkoztam ezzel sem, mint ahogy nem foglalkoztam a személyemet érő kritikával sem. Azt láttam, hogy sokakat megsértettem azzal, hogy az általam vallott bérezési elveket igyekeztem megvalósítani, de nem akartam meglátni, hogy az érintettek csupán egy rossz mozdulatomra várnak. Nem kellett soká várakozzanak. Történt egyszer, hogy „Ny-ban” voltam állomásellenőrzésen, amikor a mentőápoló kollégáim arra kezdtek el panaszkodni, hogy még akkor is takarításra kötelezi őket a mentőállomás gazdasági ügyvezetője, amikor a takarítónő szolgálatban van. Bedurrant az agyam veleje! Azt mondtam, hogy ha megtudom, hogy ilyen esetben bármelyik mentőápoló kollégám takarítani kezd, akkor az ellen fegyelmi eljárást indítok. Nem tulajdonítva további jelentőséget az esetnek bevágtam magam a szolgálat Volgába és a gyenge őrültek tempójában rohantam tovább.

Az esetet követően, kb. két hét elteltével reggeli kávémat fogyasztottam a megyei irodában, amikor sokat sejtetően megszólalt a megyei gazdasági vezetőnő, „Lédácska”! „Tudom most már, hogy ki az közülünk, aki a mentőszervezet vezetésének tekintélyét rombolja! Tudom, hogy ki rombolja a mentőszervezetünket!”

Eme bájos kifakadást követően nyugodtan elfogyasztottam kávémat, majd bementem az irodámba. Befűztem egy A 4-es lapot és megírtam a felmentési kérelmemet. Összeszedtem minden személyes holmimat és hazavittem. Ezt követően elhelyeztem a felmentési kérelmemet a gazd. vez. íróasztalára. Szóban csak annyit fűztem hozzá, hogy mindaddig, míg a főnök megérkezik a nyaralásából, addig a napi ügyvitelt ellátom, de nem vagyok hajlandó semmi egyéb döntés előkészítésébe belefolyni. Nem kívánom tovább bomlasztani azt, amiről hosszasan hittem, hogy építem. Megjegyzem, hogy magam részéről még akkor is rombolni fogom a mentőszervezetet, amikor Te, kedves „Lédácska” már egy rossz álom se lehetsz! (No ez valóban bejött! Most az egyszer nekem jött be! Lemondásomat követően, két éven belül „Lédácska” is távozni kényszerült. No nem a beosztásából, de a Mentőszolgálattól. Érdemei elismerése mellett nyugdíjba. Mik voltak az érdemei? Nem tudom, csak azt, hogy a belső ellenőrzési csoport egynémely tagjának sikerült forintosítania.)

Két hónap elteltével, kora ősszel érkezett meg a főnök. Olaszország messze volt! Sok kipihennivalója volt szegénynek! Belefáradt a vezetésbe! Két nap múlva hivatott. Addig mindketten eljátszottuk, hogy mit sem tudunk a felmentési kérelmemről.

Hivatott. Négyszemközt beszélgettünk. Elmondta, hogy a maga részéről teljes mértékben megért, hisz neki is pályakezdő, ambiciózus fiú gyermekei vannak, akik hasonló problémákkal küzdenek a főnökeikkel szemben. Próbáljam most én megérteni őt! Nem ütközhet meg „Lédácskával”, mert nincs igazam, és mert amúgy is sokat köszönhet „Lédácskának”, csakúgy, mint jómagam.

Ezt követően csak annyit válaszoltam, hogy korábban már volt egy kísérletem, amit visszavontam, amit visszavonattak velem. Most nem kívánom megváltoztatni a döntésemet. „De ki lesz az utódom?” - hangzott el a végső érv. Az már nem az én kompetenciám. Az enyém kizárólag annyi, hogy igyekezzek továbbra is jó beosztott maradni. Biztos vagyok abban, hogy a kettőnk viszonya eddig is oly mértékben volt korrektnek tekinthető, hogy az a jövőben se változzék. Bízok abban, hogy ezért a döntésemért nem fog répázni a főorvos úr!

Mindez valóban így is történt. Nem régiben futottunk össze a rendelőintézetben, ahol széles mosollyal köszöntöttük egymást és elbeszélgettünk. Indifferens beszélgetésünk mögött azonban végig éreztem, hogy a főnök is felismerte jó néhány, személyemhez kapcsolható döntésének hiányosságát. A jól ismert anorektális hájjal kenegetettség érzetét csak növelni tudta, hogy újra átvillant a tudatomon az utolsó négyszemközti beszélgetésünk. Keveseknek adatik meg, hogy a főnökük ámbátor elegánsan, úri emberhez méltóan, de mégis csak tulajdon szemük láttára levénmarházza önmagát és az általa képviselt gyűlöletes, velejéig korrupt rendszert.

  

 

Harminchetedik fejezet 

(Amelyben minden jóra fordul, de csak azért, hogy ismételten

minden rosszra fordulhasson.)

 

Lemondásom, bár az elmondottak alapján meglehetősen hirtelen felindultságból elkövetettnek hat, mégis csak előre megfontolt szándékú volt. Lemondásomat megelőző időszakban már tökéletesen átláttam, hogy egy olyan korszak közelit felénk, ahol egyetlen úr a mammon lehet.

Két gyerekkel nehezen megengedhető luxus, hogy az embernek elvei legyenek! Illetve ez még talán megengedhető lenne, de a hozzájuk való ragaszkodást, azt már végképp nem tolerálja semmiféle változásban lévő élet.

Lemondásomat megelőzően beálltam másodállású biztosítási ügynöknek. Elvégeztem egy modern, a kor színvonalán álló amerikai üzletkötői traininget. Szép sikert arattam. Örültem annak, hogy a munkám hatékonysága azonnal lemérhető. A sikert, vagy sikertelenséget ezen a területen nem lehet megideologizálni. Volt olyan hétvégi napom, amikor százhúszezer forintot kerestem három üzleti tárgyaláson. Abban az időben, amikor a főnöki fizetésem negyvenezer forint lehetett. Ettől eltekintve, illetve ezzel együtt is dolgoztam a munkahelyemen. Örültem, hogy kivonulhatok. Elviseltem, hogy időnként, az általam mélységesen gyűlölt, szolgálatvezetői beosztásban is kellett ténykednem

Lemondásommal egy időre esett, hogy elkezdtük mentőszervezetünknél a helikopteres légimentést. Az orvosszakmai előkészítő munkákba még vezetői beosztásban vettem részt. Még én oktattam ki az ápolókat és mentőorvosokat, mentőtiszteket a légi mentéshez kapcsolódó munka- és balesetvédelmi szabályokról. Még kidolgoztam egy polgári védelmi, katasztrófa elhárítási bemutatót, amit már nem én vezényeltem le. Főnököm korrektségére mi sem utal jobban, mint az, hogy ennek ellenére felterjesztett belügyminiszteri jutalomra, amit valami üzemi balesetből kifolyólag volt szerencsém felvenni is.

De nem ez a lényeg! A lényeg a repülés, ami egy nyilas - nyilas életében igen nagy beavatásnak tekinthető. Ehhez mérten imádtam is. Nem törődtem semmivel sem, csak repülhessek! Tényleg olyan, mint a kábítószer!

Ennek is köszönhető, no meg annak, hogy valóban a végtelenségig megutáltam a vezetést, hogy tőlem teljesen szokatlan módon nem vettem észre, hogy milyen anomáliák árán maradt fenn a levegőben a mi Mi. 2-esünk.

Nem foglalkoztatott munkatársaim pletykája. Sőt! Sok esetben még az sem, amit saját szememmel tapasztalhattam. Pedig érdekes volt. Ahhoz, hogy a dolog felismerést nyerhessen, ahhoz egy elkerülhető tragédiának kellett bekövetkeznie.

Már csak a polgári peres eljárást megelőzendő kizárólag, a tényekhez ragaszkodok ebben a fejezetben.  Az előzmények: - Akkoriban még meglehetősen fejletlen volt megyénk esetkocsi ellátottsága. Kizárólag Nyíregyházán volt egy rohamkocsink. Mátészalkán, Kisvárdán és Nyíregyházán egy - egy esetkocsink. A légi mentés bevezetése orvosszakmailag abszolút indokoltnak tűnt. A saját részfeladatom ezen indokoltság részletekbe menő kidolgozása volt.

A gép beszerzését, az üzemeltetéshez szükséges pénzforrás előteremtését főnököm vállalta magára. Itt jött be először a képbe második Biborbanszületett Szent Konstantin.  Azt az egyetértést és összhangot, amit akkoriban tapasztalhattunk a két főnök között, azt bizony még a Romana regények főhősei is megirigyelhették volna!

A helikoptert Ukrajnából bérelte mentőalapítványunk. A bérleti díjat és az üzemeltetés költségeit a megye településeinek önkormányzatai létszámarányosan utalták át a mentőalapítvány számlájára. Ukrán műszaki szakembert biztosítottak a géphez. Az üzemeltetés műszaki felügyeletét a helyi főiskola mezőgazdasági repülési tanszéke oldotta meg együttműködve valamiféle homályba vesző, légi üzemeltetésre jogosultságot szerzett kis kft-vel. A hajózó személyzetet a főiskola biztosította, ill. volt az alapítványnak egy főfoglalkozású alkalmazotta, egy honvédségi berepülő pilóta. Főpilótánkat a Mentőszolgálat Légi Mentőszervezete biztosította, ill. orvosszakmai tanácsadói szerepet is ellátott.

A gyanú árnyéka attól a pillanattól kezdett el kialakulni a mi légimentés kezdeményezésünk körül, hogy a dolog műszaki és financiális hátteréről soha, senki nem tudhatott. Az előző bekezdésben foglalt téma az tabu volt, mentőszervezetünk szent tehene.

A problémák onnan indultak el, hogy a gép orvosi műszerekkel történő felszerelésére már nem maradt pénz. Raktáron lévő, szedett - vetett műszerekkel tudtuk csupán ellátni.

A dolgot leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, hogy mondjuk a NASA a legmagasabban kvalifikált szakembereit a Challangher helyett, mondjuk egy tehénszekéren, a Honnecher-féle Trabant gyártásához tökéletesen megfelelő szerszámokkal küldené ki a világűrbe, egy olyan jól megfogható szakmai utasítással, hogy: - "Eredjetek! Majd csak találtok valamit."

De ez sem tudott letörni bennünket, mert repülhettünk! Az sem tört le bennünket, amikor megérkezett a frissen kialakított heliportra a gépünk, akkor mi hosszú időn keresztül, csupán takaríthattuk.

A próbarepülések időszaka arra szolgált, hogy az alkoholbeteg műhelyfőnök, a komoly májelégtelenséggel küszködő megyei műszaki vezető repkedhessen. Ja! Ne feledkezzek meg a főnix madárként megújuló, korábban általam partvonalra tett "Ny" bajtársról sem! Amikor megjegyeztük, hogy jó lenne, ha a mentőszemélyzet összeszokására használnák fel a berepülés időszakát, akkor egy vállrándítás volt a válasz.

Már erre a korszakra is tehető lenne, egy komoly polgári demokráciában, egy komoly bűntető per- Szakmai körben elkövetett gondatlan veszélyeztetésből származtatható emberölés bűntettében.

Történt ugyanis, hogy "Ny." bajtárs és egy gépkocsivezető volt fenn a levegőben, amikor a berepülési időszak ellenére, a szolgálatvezető elküldte a gépet egy szívinfarktusban szenvedő beteghez. "Ny." bajtárs, lévén egyszerű mentőápoló, semminemű beavatkozási jogkörrel nem rendelkezett ahhoz, hogy ilyen súlyossági fokú esetet képes legyen ellátni. Ahogy az ilyenkor, tankönyvszerűen elő van írva: - a beteg már a repülés során átruccant a túloldalra! Jött is a segélykérés. Rohamkocsit kérünk a heliporthoz újraélesztéshez.

A dráma kiteljesedéséhez hozzátartozik még a PR! Említettem, hogy az eset nagy valószínűséggel bármely polgári demokráciában a bíróságon végződött volna. Nem így kies hazánkban! (........) Újságcikk lett belőle! Sikersztori a megyei lapban! Heroikus küzdelemsorozat árán megmentették K.B. életét a mentők!

Az ehhez, hasonlatos dolgokhoz, mármint a helikoptertakarításhoz /!/, hogy úgy mondjam: - hozzá voltunk szoktatva. Amikor megkaptuk az első Toyotát, akkor azt a főorvos azonnal személyi használatú szolgálati kocsivá tette. Amikor megkaptuk a második Toyotát, azt a megyei műszaki vezető vette birtokába. A mentőtisztek csupán kívülről csodálhatták meg. A mentőápolók már naponta kitakaríthatták. Közben még több mint négy hónapot várakozhattunk arra, hogy a következő Toyotát esetkocsiként állíthassuk be. A dologban az volt a legszebb, hogy mint mindenhez, ehhez is képesek voltak ideológiát gyártani.

A titánötvözetek nem önkényesen sajátították ki a Toyotát. Trainingeztették a hivatásos jogosítvánnyal, PÁV I-el rendelkező mentőgépkocsi-vezetőket. Nyilvánvaló! A mentősofőrök nem tudtak Toyotául! Amikor megjegyeztem, hogy kézenállásban piszkítanám össze magam abban az esetben, ha nem lennék képes mondjuk egy Porsche Carrera Turbót, vagy egy Ferrarit elvezetni, akkor ugyanazt a vállrándítást kaptam, amit már említettem.

Ilyen és ehhez hasonlatos előzmények után mégis elérkezett a nagy nap. Repülhetünk! Először életünkben,...élesben. Több fejezetet lenne képes megtölteni mindaz az élményanyag, amely rövid, néhány hónapos légimentő karrierem során ért. Nem ez a cél. Két esetet mégis megemlítek, mert mindkettő előrevetít valamit

Imádtam "Sz. Gy."- val repülni. Gyula igazi profi, katonai berepülő pilóta volt. Mindent tudott a Mi 2-esről, a repülésről. Képes volt úgy leszállni egy szűk gazdasági udvarban, hogy a veteményeskertben semmit nem taposott ki a gép kerekeivel! (....) Ez nem vicc. A kinyitott betegtéri ajtóból irányítottam, míg ő centiről - centire tette le a gépet. Aki egy kicsit is látott helikoptert, az tudja, hogy ez a leginkább balesetveszélyes dolog a repülésben.

A beígért sztori!

Mentőfeladat: - felkartörés utáni sérült kórházi áthelyezése Fehérgyarmat városi kórház baleseti sebészetéről Veszprém város kórházának baleseti sebészetére. Klasszikus szekunder transzport. /Szak/embert próbáló feladat! Mai napig szerencsésnek érzem, hogy jómagam voltam szolgálatban. Ha egy három szakvizsgás szakorvos dolgozott volna, akkor azt küldték volna el.

Szerencsés voltam abból a szempontból is, hogy átrepülhettem az egész országot. Megtekinthettem felülről a Balatont és leszállhattam a Bakony Harci Helikopterezred repülőterére úgy, hogy csupán a leszállásunk időpontjára szakították meg harci gyakorlatukat. Feledhetetlen élmény volt a nagy harci helikoptereket kötelékrepülésben látni, ráadásul felülről!

(Hogy a feledhetetlen élményemért, a felkartörött sérült haza szállításáért mennyit fizetett kies megyénk lakossága? (......) Maga a misztérium. Mai napig az az érzésem, hogy képesnek bizonyulnék ezt a misztériumot megfejteni egy kérdésemmel Milyen csatornácskákon folydogáltak a mi financiális eszközeink? Kinek volt ebből a misztériumból haszna? (.................) Nem kérdezek semmit, mert látom a rezzenéstelen arccal előadott választ: - "Természetesen a betegnek!"

Öcsibácsik! Valóban ennyire hülye lennék? /

Sztori kettő. A korábban már említett összeégett és általam kimentett sérültet szállítottuk át a Győri Honvédkórház híres égési osztályára. Ferihegytől az északi légi folyosó használatára kaptunk engedélyt.  

Vác fölött készültünk átrepülni a Dunán. Olyan százötven méter lehetett a folyó fölötti magasságunk, amikor elkezdtünk volna emelkedni.

Ez azonban csupán vágyaink egyike volt. A gép sokkal inkább késznek mutatkozott az aerodinamika törvényeinek engedelmeskedni, mintsem a mi vágyainknak.

Ezért fordulhatott elő, hogy a Visegrádi hegység fölött kb. 50 cm-rel sikerült átrepülnünk. A Nagy Villámra vezető szerpentin fölött olyan magasságban húztunk el, hogy az alattunk kapaszkodó Trabant majdnem árokba borult, míg jómagam majd beszartam, amikor a gép hasa éppen, hogy nem érintette a fák koronáját. Ha teniszeztünk volna, akkor azt is mondhattam volna: - Ez bizony necces volt. 

December volt. Karácsonyra készülődtünk. Mátészalkán helyettesítettem, amikor derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy szeretett munkatársaim a sűrű ködben nekicsapódtak a tiszaujvárosi kéménynek. Nincs túlélő. Mindenki odaveszett. Az volt a pilóta, akiről a győri repülőélményem is szól.

Mit mondjak? Összeomlottam. Az első gondolat, amely átsuhant rajtam, hogy mekkora szerencsém van, hogy lemondtam a beosztásomról. Tudniillik az a mentőtiszt kollégám vesztette életét, aki elfogadta a megüresedő státuszomat. Teljesen bizonyossá vált számomra, hogy valóságban másodjára születtem.

Ugyanis az történt, hogy a barátom nem is volt szolgálatban. A városi főorvos kérte meg, hogy nem lenne-e kedve helyettesíteni. Biztos vagyok abban, hogy jómagam sem tudtam volna nemet mondani. Sőt! Ahogy ismerem magam: - jó előre felajánlottam volna szolgálataimat, csakhogy repülhessek. Míg vezető beosztásban voltam gyakran előfordult, hogy bárki helyett kész voltam beugrani bármikor, csakhogy kivonulhassak, csakhogy beteg közelébe lehessek.

Második reakcióként megírtam a gyászbeszédet. Biztos voltam abban, hogy ezt nekem kell elmondani. A mentőtiszt kollégával régi jó barátok voltunk. Tőlem tanulta a szakma minden fortélyát. Mindig, mindenben segítettem és mit sem változott kapcsolatunk akkor sem, amikor megfordult a kocka és ő lett a közvetlen főnököm. A mentőápoló barátunknak néhány hónappal korábban volt az esküvője. Testületileg vonult ki az egész, eset- és rohamkocsi brigád! Olyan dúlást vittünk véghez, hogy a násznép az óta is emlegetheti. Azt hiszem, róla is elmondható, hogy kölcsönösen tiszteltük és szerettük egymást.

Harmadik reakcióm a felelősök keresése volt. Mi történt itt? Ki a felelős? Megválaszolhatatlannak tűnő kérdések. A dolog megválaszolását jelentősen segítette volna, ha nem lengte volna át az egész légimentésünket a korábban már említett misztikus köd.

Másnap reggel, lelépés után nem hazamentem, hanem egyből a nyíregyházi mentőállomásra. Ott volt mindenki, aki élt és mozgott. A teljes eset- és rohamkocsi brigád. Egyszerre fakadtunk könnyekre. Könnyeink elapadtával egyszerre szabadult fel bennünk, hogy ezért a tragédiáért felelőssé tehető valaki.

Számomra csak ekkor vált világossá, hogy miért kellett rossz látási viszonyok ellenére ragaszkodni a légi szállításhoz. Ekkor tudtam meg, hogy két víciumos csecsemőt szállítottak volna programozott szívműtétre.  Az egyre inkább elhatalmasodó felháborodottságban mindenki elmondta a saját, a légi mentőzésünkhöz köthető sztoriját. Hasonlóakat, mint korábban említettem.

"T.Z." barátunk mondta ki a lelkünket nyomó gondolatot. Megnevezve a felelősöket. Nem hagyva ki a felelősök sorából önmagunkat sem. Saját hallgatásunkat sem. Biztosította kis csapatunkat, hogy nem egyfajta karriervágyból beszél. Nem azért szeretne panaszbejelentést tenni a főigazgatóságra, hogy megbuktassa a nagy vetélytársait és bukásukat követően ő lehessen a megyei főorvos. Lelkiismereti problémák megelőzése érdekében tartaná jónak, ha közös fellépéssel segítenénk az ügy tisztázását.

Ezt követően jómagam is "Z" mellé állottam. Nem győztem hangsúlyozni, hogy belőlem sem a sértett, bukott vezető mentőtiszt beszél. Sőt! Mindenkit biztosíthatok arról, hogy az esetleges fejletépéseket követő, számomra kedvező lehetőséget nyújtó időszakban sem vállalnám újra azt a beosztást, amiről nemrég mondtam le. Összeszedtük, összeírtuk mindazon sérelmeket, amelyek lelkünket nyomták, amelyekről úgy gondoltuk, hogy egy későbbi vizsgálat alapjául szolgálhatnak.

Azzal váltunk el egymástól, hogy otthon megírom a panaszos beadványunkat, amit este újra megvitatunk. Megtesszük a szükséges módosításokat, és másnap postázzuk a főigazgató részére.

Így is történt. Este felolvastam az öt - hat oldalas petíciónkat, amelyhez sem tartalmát, sem stílusát tekintve nem lehet hasonlítani, a korábban leirt két sztorimat. Mindkettő túl enyhének bizonyulna a petícióban felsorolt vádakhoz képest. Felolvastam és vártam.

Az a "B.T." barátom törte meg a csendet, akit jómagam vettem magam mellé, helyettesnek, akit először tudattam arról, hogy lemondtam és a legtermészetesebb dolognak veszem, ha elvállalja a megüresedett státuszomat. Akkor ő felháborodottan mondta, hogy mit képzelek én, ő sosem volt a főnök embere és sosem tudna az lenni.

No szóval! Ez a "T" szólalt meg és néhány keresetlen mondattal összetörte azt a kibontakozó félben lévő egységet, amit első dühödt felháborodottságunk indított el. Elmondta, hogy sokat gondolkozott már a dolgon és azt látja, azt érzi, hogy ezzel a petícióval csak saját fejünkre zúdítanánk bajt. Ezzel mindannyian egyet értettünk. Tudtuk, hogy nehezen bizonyítható, súlyos vádakkal volt szükséges előállnunk.  /Bár jómagam azóta is vallom, hogy az eset önmagáért beszél! /

Tudtuk, éreztük, hogy ellenünk kizárólag egy taktikát alkalmazhatnának sikeresen. Az ősrégi "Oszd meg és uralkodj!" taktikáját.  Feltettem a kérdést. Vajon találnának - e közöttünk olyat, aki a legkisebb, legszelídebb reánk háruló nyomás alatt megtörne? Akit ki tudnának emelni közülünk? Mert ezzel azonnal el tudnának jutni a felbujtóknak kikiáltható személyekhez, akiket könnyűszerrel, elegánsan, a jól bejáratott kommunista módszerekkel tudnának kicsinálni.

Miután kérdésem meglehetősen költőinek imponált, így nem tehettünk mást, mint szétszéledtünk. Megalkudtunk. Beletörődtünk. Akkori kérdésem mai napig közöttünk lebeg. Ettől olyan furcsa az egymáshoz fűződő viszonyunk.

Személyes sorsomat tekintve nagyobb jelentőséggel bír az eset. A történtek ellenére sem hittem el, hogy egy olyan korba fordultunk be, amikor a másik emberért, vagy egy ügyért való kiállás az nem várható el egyetlen egy embertársunktól sem.

"Nem tanulsz semmiből sem? No akkor majd én megtanítalak ama kesztyűbe beledudálni!" - mondotta volt számomra ama nagybetűs élet. Csak ezt a kesztyűbe dudálást volt szükséges kivárni.