Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XVIII.

 Tizennyolcadik levél 

(Amelyben ismét összekeveredik minden.) 

 

Kedves!

Azt hiszem, hogy valóban nagyon sokat fejlődtünk. Hogy ebben mekkora szerepe volt az én írási kényszeremnek? Nem tudom. Most azt látom, hogy egy dologban nem tudtunk tovább lépni, mégpedig abban, hogy ne érezzük továbbra is a kettősség szorítását. Ez így van. Ez tény!

Magam részéről itt látok kettőnk között alapvető különbséget. Míg jómagam sok esetben minden légvételemet megszenvedem !No ne ijedj meg, nem arról van szó, hogy szétcigiztem magam! /, addig te igyekszel megszabadulni a légvétel fájdalmától úgy, hogy dresszírozod magad a boldogságra.

Itt és most úgy érzem, hogy a boldogság nem más, mint a fájdalom hiánya, amit nem aktivitással érhet el az emberfia, hanem pontosan az ellenkezőjével, azzal, hogy képes, ha csak egy villanásra is üres bambusznáddá válni. A kérdést a magam részéről abban látom, hogy ezt a kiüresedett állapotot miként lehet meghosszabbítani, a hétköznapi élet legapróbb dolgaira is áthelyezni? No ebben valóban nagyon sokat fejlődtünk.

Szeretném, ha éreznéd, hogy életünk minden mozzanata csupán egy állomás. Nem cél, nem eszköz,...csupán egy állomás. Állapot, amelyben a kettősség szorítása ugyan úgy ott van, mint korábban. Korábban szenvedősebben, most egy picit boldogabban. Örvendjünk mindkettőnek!

Állapotaink vannak. Állapotaink lehetnek csupán. Állapotok, amelyben szellemlények jönnek - mennek. Kicsit kitépik az emberfia szívcsakráját, kicsit rátelepednek az emberfia vállaira. Kicsit naponta megölik az emberfiát néhány percre, néhány órára.

Nem látok semmit. Nem hallok semmit. Nem hoznak semmit. Nem visznek semmit. Angyalkák jönnek, mennek. Kóbor lelkek jönnek, mennek. Inkább csak érzem őket, mintsem tudnék róluk. Néha még elcsodálkozok, hogy miként vagyok képes így megélni.

Néha vágyak törnek rám, hogy új munkahely kéne. Néha vágyak törnek rám, hogy pénz, karrier kéne. Néha csodálkozok, hogy amiről korábban azt hittem, hogy mennyire akarat nélküli vagyok, arról most kiderül, hogy talán ez az állapot maga az akarat.

Néha megdöbbent, hogy nyilas mivoltomból származtatható eredendő türelmetlenségem az maga a türelem. Ez van!

Azt hiszem, hogy a legnagyobb angyali segítséget pontosan abban kaptam, kapom, hogy ezt is elfogadom. Nem esek seggre. Ez is egy állapot.

Itt és most halovány elképzelésem sincs, hogy mi az én életfeladatom, hogy szükséges-e kiadni a könyveimet, hogy milyen áldozatokat kell meghozzak a családomért és arról se, hogy áldozataim mennyire egyeztethetők össze ezzel a ködbe vesző életfeladattal.

A paradoxon ellenére pontosan a szívemben érzem, hogy ezzel az állapotommal együtt, igenis az életfeladatomat élem.

Írok, amikor belülről feszit valami. Amikor kertészkedek, akkor kertészkedek. Amikor vasalok, akkor vasalok. Amikor tízórait készítek a gyerekeknek, akkor tízórait készítek a gyerekeknek. Amikor mindebből kizökkenve boldogtalan és elveszett vagyok, akkor boldogtalan és elveszett vagyok. Ez egy kissé őrült állapot. Tudom! De te tudod, hogy mindig is őrült voltam. Őrült és nagyon szép, mint Bruce Willis, az Utolsó cserkészben.

Most úgy érzem, hogy csak azért kaphattuk meg a Tantra áldását, hogy észrevegyek, észrevegyünk valamit. Gondolkoztál-e már azon, hogy az a sokmilliárdnyi részecske, amely bennünk rezeg, az honnan származik? Ha jobban tetszik így: - Hány és hány ember lelkének, hány és hány apró részlete rezeg a mi lelkünkben csak azzal, hogy testet ölthettünk? Testetöltésünk okán hány és hány lélekért tartozunk felelősséggel? Hány és hány lélek halálára volt szükség ahhoz, hogy a halálukkal felszabaduló szeretetükből építkezhessünk, míg meg nem születhettünk? Ez okból hány és hány lélek emeléséért tartozunk felelősséggel? Már csak azért is, mert élhetünk?!

No itt a kérdések mögött már meghúzódik valami, amit itt a Föld nevű bolygón, Krisztus után csak megváltásnak nevezhetünk! Most egyre intenzívebben érzem, hogy Krisztus nem a Földön túl, sokkal inkább ezen a pokollá tett bolygón végzi el a megváltás nagy művét. Itt és most: Az embereken keresztül.

Akkor, amikor csak egy is közülünk képes először kimondani azt, hogy nem én, hanem Krisztus énbennem.

Amikor mindezt megpillanthattam azonnal megértettem, hogy ezer és ezer földi lélek szenvedése szabadul fel, egyetlen egy földi ember, még az életében bekövetkezett megváltása által. A dologban az a leginkább üdvözítő, hogy felismerni sem szükséges. Van. Magától működik

Ahány alkalommal képes vagy a szívedből cselekedni, annyiszor vagy megváltott és megváltó is egyben, és csatornája a megnevezhetetlennek!

Erre születtünk. Csókol:

      a búsképűségében is boldog lovagod, a Szamos – part Don Quijote

 

 

Harmincnegyedik fejezet 

(Avagy a fogaskerekek lázadása a gépezet ellen.)

 

A gyermeknevelés félálomszerű boldogságát tovább fokozta a rendszerváltó évek szabadsága felett érzett öröm. Erről az időszakról - már csupán tanulságossága miatt is! - a megszokottól részletesebben szükséges írnom.

Valóban izgalmas időszak volt. Állatorvos keresztapám elhíresült, kizárólag szakmai berkekben ismeretes, nem a legszalonképesebb mondása tükrözi leghívebben: - „Fiam! Egyszer csak elválik a húgy a szartól."

Azt nem tudom, hogy az állatélettan fogalomkörén belül ez az elkülönülési folyamat mennyi időt vesz igénybe. Csupán azt érzékelem, hogy társadalmi szinten még mindig tart. Talán a stációk felismerésében segíthetek, ha bemutatom, hogy magam részéről miként éltem át.

Korábban már írtam, hogy egyfajta benső meggyőződésből, egyfajta változtatási igénnyel és persze nem kevesebb öntörvényűséggel beléptem az MSZMP-be. Utaltam rá, hogy szakmai karrierem, az egyéni teljesítményen túlmenően, kizárólag annak köszönhető, hogy a kora nyolcvanas évektől a valóságban megjelent az az alapelv, hogy megfelelő szakemberek kerüljenek a vezetésbe. Jómagam szakemberként igyekeztem viselkedni, ill. van bátorságom kijelenteni, hogy szakemberként viselkedtem. A hozzám hasonlatos, csupán tőlem jóval kvalifikáltabb és csak egy kicsikét törtetőbb emberekből került ki az a párton belüli szárny, amelyet valamiféle reformszárnyként lehetne aposztrofálni.

/ Ma már kizárólag megmosolyogni vagyok képes akkori önmagamat. Egyaránt nevetek kora ifjúságom minden ellen lázadozó forradalmiságán, valamint a forradalmiság kihunyta utáni folyamatos reformáló, jobbító, mindent átalakítani, megbuherálni akaró mivoltomon! Ma már tisztán látom, hogy hol tévedtem.

Az ember kizárólag önmagán hajthat végre forradalomhoz hasonlatos változást, vagy reformokat. Ez a forradalom, ez a reform a földi ember legnagyobb kihívása és feladata is egyben. Mi ez? "Légy hű magadhoz!"/

Kisebb - nagyobb sikereim ellenére is folyamatosan azt éreztem, hogy minden ép eszű kezdeményezésemmel kudarcot vallok. Másrészt óhatatlanul is tanújává váltam egy farizeusi jelenségnek, egy farizeusi folyamatnak.

Ebben az országban már 1986 kórnyékén mindenki tudta, aki vizet prédikált és bort vedelt, hogy itt valami végleg kettétört. Mivel? Amikor Ronald Reagen, iszonyatosan kifinomult helyzetfelismerő képességről tanúbizonyságot téve, belehajszolta a "Nagy Testvért" egy olyan fegyverkezési hajszába, amely végeredményét tekintve: - maga alá gyűrte az egész rendszert.

A rendszer ellehetetlenülését erősítette az apparatcsikok szervilizmusa, az elaggott "titánok" agysorvadásos szenilitása. Azt kell mondani, hogy a szocialista "világ-barakktábor" összeomlása kizárólag Ronald Reagen helyzetfelismerő képességének és a barakktábor kivénhedt, parkinzonos, Alzheimeres vezetőinek volt köszönhető.

A "Mint fent, úgy lent!" - Hermészi gondolat igazság tartalmát vizsgáljuk most meg egy új viszonyítási rendszerben, egy új analógiás körben. Miként mutatkozott meg a legfelső vezetés kiöregedése a vezetés legalacsonyabb szintjén? Hogyan és miként ásta meg a saját sírját a kor felsőtízezre, az elaggott pártelit csupán annyival, hogy az alatta lévő generációt folyamatosan és szisztematikusan leirtotta, lekaszálta nem engedte a felső vezetés közelébe se. Mit tehet olyankor egy valóságos változtatást akaró fiatalember, amikor először észleli, hogy a húsos fazékból a húst már rég felzabálták, az üres fazekat bedobták a plebs közé? "No ez a tietek lehet! Nem elég? ...Akkor még a tietek lehet, amit abból az állatorvosi lóból még meghagytunk!"

Mit tehet az a fiatalember, aki nem szeretné elfogyasztani ama állatorvosi lóból megmaradt nemes szervet? (…) Átmegy ellenzékbe! Nem úgy, mint a nagy átlag. Mint azok, akik a jelen pillanatban különféle, jól prosperáló gazdasági társaságok tulajdonos ügyvezetőiként megpróbálják bebizonyítani azok előtt a munkások előtt, akik fölött korábban, mint vállalati főkönyvelő-pártitkárok tejhatalmat gyakorolhattak, megpróbálják bebizonyítani, igazolni, hogy már Rákosi Mátyás és Kádár János születése pillanatában az MSZMP belső ellenzékét alkották.

Drága polgártársaim! Nem lenne egyszerűbb, ha azt mondanátok: -”Uraim, lássuk be, hogy egy olyan korban voltunk kénytelenek élni, amikor mindenki kitette a farát az ablakba! Mi rózsaszálat kaptunk bele, míg a többség csupán ama állatorvosi ló legnemesebb szervét!"

Magam részéről úgy érzem, hogy nyílt színen felvállalva ön - ön farkihelyezésemet, 1989-ben elsőként léptem ki a pártból. Most már látom, hogy pontosan ezzel zsugáztam össze magamnak ama állatorvosi ló legnemesebb szervét.

Szigorúan, elvből ragaszkodtam ahhoz, hogy a kilépési nyilatkozatomat felolvassák a párttaggyűlésen. Kilépésem okait így fogalmaztam meg: - "Nem akarok és nem is vagyok képes egy túlhaladott, elaggott rendszert szakmai hátvédként szolgálni, miközben a hatalmon lévők mindent elkövetnek ön - ön politikai hatalmuk, történelmileg és politikailag is igazolt átörökítése érdekében. Mindent elkövetnek, hogy politikai hatalmukat képesek legyenek gazdasági hatalomként átörökíteni. Maradok továbbra is az, aki voltam, egy baloldali elkötelezettségű ember. A továbbiakban viszont nem kívánok semmilyen módon politizálni."

Ekként is cselekedtem. Azt hiszem ezzel döbbentettem meg legjobban a főnökeimet. Bárki könnyebben elfogadta volna azt, ha beállok Fórumosnak, mint azt, hogy továbbra is szakember kívántam maradni.

Valószínű, hogy a főnököm is ettől rettent meg egy pillanatra. Azonnal belátta, hogy az én hátamon se a Fórumba, se a Szadeszba nem tud átvándorolni. Hosszú ideig nem maradt más választása, mint hogy átengedte a terepet nekem.

Kilépésemet követően egy fél év alatt megszűnt a pártalapszervezetünk. Ebből jól láthatóvá vált, hogy kilépésemmel egyfajta elkötelezettség nélküli, populista népvezérré léptem elő. A főnök térvesztésének és a beosztottaim előtti népszerűségemnek, a beosztottaim általi támogatottságomnak tulajdonítom azt, hogy egyfajta megerősödött hatalmi pozícióban találtam magam. Mire próbáltam használni mindezt?

Magam részéről ennek a "hatalomnak" tulajdonítom, hogy 1990-91-re egy ütőképes eset- és rohamkocsi "brigádot" és egy ütközéseket is felvállaló szakszervezetet tudtam "magam köré kovácsolni". Mindig tudtam, hogy az valahogy mégis elképesztő, hogy a munkáltató érdekeit védelmezni köteles vezető gyúrjon össze, formáljon valamit, ami ezzel ellentétesen hat! Mégis vállaltam, mert láttam, hogy kizárólag egy erős szakszervezet támogatásával tudom elérni azt a célomat, hogy a mentőápolók, mentőtisztek, mentőorvosok bérét rendezni lehessen.

Mai napig úgy látom, hogy ennek a dolognak volt köszönhető, hogy a korábban már említett béranomáliákat képesek voltunk megszüntetni. Sőt! Volt egy olyan félév, amikor azt hihettem, hogy megvalósult egy álmom: - végre az aktív betegellátást végzőket díjazzák leginkább!

Természetesen ezzel egy kazal ember érdekébe belegázoltam. Nyilvánvaló volt, hogy az alkoholbeteg műhelyfőnököt örök ellenségemmé tettem azzal, hogy bármelyik főápoló, bármelyik garázsmester fizetését az ő fizetése magasságába emeltem fel.

Hasonló volt elmondható a gazdasági vezetőkre és valamennyi adminisztrátorra. Mint ahogy a gépkocsivezetők sem szerettek meg, amikor végre a mentőápolók bérét három év alatt feltornáztuk az ő bérszínvonalukra.

A kegyelemdöfést azzal sikerült bevinnem, amikor a beosztott mentőtisztek és beosztott mentőorvosok bérét sikerült a korábban kiemelt kasztok bérszintje fölé emelni. "A diplomának mégis csak jó lenne, ha lenne valamiféle kézzelfogható eredménye. Az erkölcsi elismerésből legyen végre örök életre elég! A kutyabőr, az legyen kutyabőr!" - vallottam mindig is. Amikor cselekedni lehetett a hitvallásomért, akkor cselekedtem.

Így, utólag is izgalmas észrevenni, hogy nem azért utáltak meg, mert a kiváltságosak bérét lefaragtam. Már azzal kivívtam az ellenszenvet, hogy a kiváltságos kasztokat úgy próbáltam közelíteni a többiekhez, hogy a többiek bérét igyekeztem erőteljesebben emelni. A nyílt színen megvallott értékrend, a szakszervezet által támogatottan, sokaknak csípte a szemét. Nyilvánvaló, hisz ennek az értékrendnek volt köszönhető, hogy megszűnt a korábbi fejezetekben említett borjúbélszín -, Lada alkatrész-, irodaszer-forrás. "Megszűnt a korábbi protekcionalizmus!" - örvendeztem magamban és közben észre se vettem, hogy semmi nem változott, csupán más területen, más színezetben jelent meg.

A folyamattal párhuzamosan elkezdtem, hogy a másik vesszőparipámat is megvalósítsuk. Mi volt ez? Tegyük értékké a szakmai tudást és becsüljük is meg!

A rendszerváltozást megelőző évtizedekben is folyamatos volt a munkatársak továbbképzése cégünknél. Az éves, rendszeres továbbképzéseket záróvizsga követte. Ez idáig nagyon pozitív dologként minősíthető!

A rendszerbe a cucus két ponton, észrevétlenül kúszhatott be. Az egyik, a már korábban jellemzett mindent átszövő protekcionalizmus volt.  

A másik: - az a munkás demagógia, amit a pártvezetés képviselt.  Akkoriban egy alkoholbeteg, a szakmájához abszolút rezisztens szakmunkás elbocsátása olyan ideológiai hullámokat kavarhatott volna fel, amelynek a demagógiájában, a legmagasabban kvalifikált szakmai vezetői fejek is képesnek bizonyultak volna lehullani.

Csoda-e, hogy ezeket a vezetői döntéseket senki se bátorkodott meghozni. Senki se bátorkodott magára vállalni annak az ódiumát, hogy kikiálthassák a "forradalmi munkásosztály" ellenségének.

Ebből látszik, hogy a tehetetlenségüknél fogva még hosszú ideig lendületben lévő eszmeiséggel és gyakorlattal szemben egy "kétfrontos harcot" voltam kénytelen felvállalni.

A felső vezetést folyamatosan arról győzködtem, hogy az alkalmatlanokat bocsássuk el, míg a megmaradó alkalmas munkatársainkat fizessük végre tisztességesen! Hogy ez mekkora idealizmusra utal egy olyan helyen, ahol mindenki valakinek a valakije volt? Ezt csupán most vagyok képes átlátni teljes terjedelmében, csupán most vagyok képes felfogni a súlyát.

Hasonló módon győzködtem a szakszervezeti vezetőket a gondolat igazáról. Itt is volt azonban egy fura kettősség. Ex katedra kijelentettem, hogy elfogadom a szakszervezet minden olyan bírálatát, amely a dolgozók vélt, vagy valós érdeksérelmének tisztázása miatt történik, de a munkavállalók szakmaiságának megítélése az a mindenkori munkáltató képviselőjének a feladata, kötelessége és felelőssége is egyben. Még ebben a váratlanul kitört, jelző nélküli, szabad demokráciában is vezetnie kell valakinek! Liberalizmust és demokráciát a döntés-előkészítésben és egy egészséges konzevatívizmust a végrehajtásban és a végrehajtás ellenőrzésében! Súlytalan, parttalan, lerágott csontként meredező határozatok helyett, valódi határozott vezetést. Érdekes, hogy az elvvel a szakszervezet könnyebben azonosult, mint azt bárki hinni merészelte volna!  Az azonosulásukat, elfogadásukat két dolog erősítette. Az évzáró vizsga eredményei valóban megjelentek az alapbérekben. A másik: - elkezdtünk egy valóságos továbbképzést, ahol a tényekből indultunk ki.

Mit mutattak a tények? Jó néhány munkatársam akadt, akinek az ördögtől csupán egy dolog bizonyult félelmetesebbnek, (...) a beteg! Jó néhány munkatársam akadt, akinek a világ teremtésétől, az Isten eleven erejű megnyilvánulásától csupán egy dolog bizonyult misztikusabbnak, (....) a betegellátás! Ezek a munkatársak szószerint rettegtek mindentől, ami a betegellátáshoz volt köthető.

Nálunk dolgoztak, mert már a teljes foglalkoztatást biztosító cucus korszakában sem akadt volna más lehetőség számukra. Milyen szakmaiságot lehet elérni egy olyan embertársunktól, aki saját eredeti szakmájában is elvérzett? Mi várható el egy falusi borbélyból, vagy kőművesből egyik napról a másikra mentőápolóvá avadzsált embertársunktól? Nagy kérdés.

Magam részéről egy dolgot vártam el ezektől a munkatársaktól: - a szakma iránti nyitottságot, érdeklődést. Ezt éreztem annak az alapnak, amelyre lehet építeni szaktudást, elméleti és gyakorlati jártasságot.

Nem hibáztattam ezeket az embertársaimat, hisz egzisztenciális kényszer vitte őket a pályamódosítás irányába. Ehhez hasonló munkatársakból volt szükséges kialakítani valamiféle ütőképes csapatot. Ez volt a mi felelősségünk. Hogy miként sikerült megfelelni ennek a kihívásnak, azt csupán a volt munkatársaim tudnák elmondani.

Ebbéli törekvésemre egy példát szeretnék felhozni.

Volt egy beosztottam, egy munkatársam, egy falusi borbély. Kies megyénk egy olyan területéről került be szervezetünkhöz, amelynek szociológiai kutatása, felmérése megérne egy misét! Olyan helyről jött, ahol a testet-lelket-szellemet megölő nyomor volt az egyetlen úr! Olyan helyről jött, ahova elegendő volt egy alkalommal kivinnem a pesti főnökeimet ellenőrizni ahhoz, hogy belássák: - "Ennek a Puskásnak van mivel küzdenie itt a végeken!"

No szóval volt ez a legenyhébb kifejezéssel élve is, meglehetősen butácska kollégám, aki egyébként egy tisztességes, jó érzésű embertársunk volt. Amit ő tisztelettudásként vélt önmagában felfedezni, az számomra már - már egy viszolygásra okot szolgáltató, beteges szervilizmus volt. Oly mértékű szervilizmus, amely gátjává vált a kolléga megismerési képességei kialakulásának, és amivel halálba tudott volna kergetni!

Történt egyszer, hogy elkaptam ezt a kollégát! Elmondtam neki, hogy ilyen szakmai felkészültség mellett nagy esélyét látom annak, hogy az évzáró vizsgán megbukjon. Elmondtam, hogy jómagam nem tudom és nem is akarom megvédeni attól, hogy elbocsássák. Egy alkut ajánlottam. A kollégám minden reggel bejön hozzám egy húszperces gyakorlati oktatásra, és ha azt követően is megbukik, akkor mindketten abban a békességben válhatunk el egymástól, hogy tudjuk: - mindent elkövettünk a bukta ellen.

Nekiveselkedtünk. Több, mint két hónapon át romboltuk egymás idegrendszerét. Minden nap, reggel fél nyolctól, nyolcig. Megtanítottam az alapvető mentéstechnikai eszközök használatára és alapfokú beavatkozások elvégzésére.

Folyamatosan azon szörnyülködtem magamban, hogy miként fordulhatott elő, hogy ez a jóember le tudott vizsgázni a két éves alapfokú ápolói képzését és az egy éves mentőszakápolói képzését követő vizsgákon. Kik oktatták? Kik vizsgáztatták?

Képzeljenek el kedves olvasóim egy olyan pánikembert, aki olyan mérvű kézremegéssel rendelkezett, hogy azt bármely parkinzonos beteg megirigyelhette volna a leszázalékolási bizottság előtt!

Képzeljenek le egy ilyen embert megtanítani, mondjuk egy injekciót felszívni! Minden egyes ilyen kísérlete után, heteken keresztül, kénytelen voltam az irodámat felmosni. Máig nem értem, hogy miként tudtunk úrrá lenni ezen a jelenségen. Azt érzem, hogy talán azzal segíthettem legtöbbet számára, hogy kirugdostam valahogy, a korábban említett beteges szervilizmusából azzal, hogy igyekeztem mindvégig partnerként kezelni. Hogy ez mekkora nehézséget jelentett?

Megállapodtunk abban, hogy belépéskor nem köszönünk egymásnak. Szegényben már akkor elkezdődött a remegés, amikor köszönnie kellett. Az ajkait elhagyó "Jó reggelt Puskás bajtárs!" az olyan remegésekkel teli volt, hogy bármely inkvizítor kéjben fürdőzhetett volna hallatán. No mindegy!

Történt, ami történt. Úgy történt, ahogy történt! A lényeg, hogy a kolléga képesnek bizonyult levizsgázni annak ellenére, hogy a vizsgabizottság - ismerve pánikemberi mivoltát- vadászott rá. Máig erre vagyok legbüszkébb, annak ellenére, hogy az óta már ezt a kollégámat is rég kirúgták, hozzá teszem: - a legteljesebb mértékben megalapozottan.

Mindez azonban nem csökkenti az a fölött érzett büszkeségemet, hogy mégis képes voltam, igaz hogy csupán átmeneti győzelemre segíteni a kollégát! Mit győzött le? Ki fölött aratott győzelmet akkor az én segédletemmel?