Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XVII.

 Harminckettedik fejezet 

(Avagy gondolatok bizonyos kárpótlási lehetőségekről.)

 

 

Apósom halála nagyon megviselte családunkat. Ö valóban olyan ember volt, akinek a hiánya jól megragadható űrt jelentett. Hiányzott a kertből, a családi nagyberuházások, a döntések előkészítéséből, csakúgy, mint a végrehajtásból. Hosszasan fáradoztam azon, hogy az űrt valamelyest betöltsem.

Valószínű, hogy ez is közrejátszott abban, hogy konszolidálódott a kapcsolatom Ancsával. Igen. Bármennyire is fájdalmas, mégis csak a konszolidáció a legjobb szó rá. Mindkettőnkben ott maradt valami tövis, tüske, amit csak a legutóbbi hónapokban voltunk képesek eltávolítani.

A korszak egyik jellegzetessége volt, hogy nyaranta rendszeresen látogattuk a Bulgár tengerpartot barátainkkal. A képre azt is mondhatnánk, így utólag: - „ A szocialista alsó-középosztály az égbe megy!”  Ezen kívül közösen látogattuk a mesterséges megtermékenyítési programokat, amit később úgy adtam elő: - közösen éltük meg a műgyerek gyártási periódusunkat. Persze ezen túlmenően is mindent tudtunk egymásról, bár alig hiszem, hogy ettől többet lehet-e egyáltalán tudni egy barátságban a másikról. Jókat zsugáztunk, dumáltunk. Kölcsönösen fricskázgattuk egymást, de csak azért, mert örömet okozott. Már a lábszagáról, a köhögéséről, vagy a horkolásáról megismertük a másikat, így nem csodálom, hogy napjainkra kimerültünk, belefáradtunk. Ettől függetlenül tudnék egy fejezetet szentelni a témának, de volt egy levélben tett fogadalmam, így ahhoz tartom magam.

Valószínű, hogy a túlzott családi betagozódástól való félelmem is közrejátszott abban, hogy egyre több alkalommal látogattuk meg édesapámékat. Látogatásaink során egyre jobban megbarátkoztam apa második feleségével és testvéreimmel. Oly annyira sikerült szorosra fűzni kapcsolatainkat, hogy az öcsém beköltözött hozzánk, amikor felvették a város egyik középiskolájába.

No ez érdekes volt! Az első találkozásunktól kezdődően éreztem, hogy az öcskös úgy tekint rám, mint egy igazi bátyusra. Ez nagyon jól esett, csak valahogy kevésnek bizonyult ahhoz, hogy olyan mélyen összekapcsolódhassunk, mint ahogy azt lehetett volna.

Hogy ebben mennyi volt az én öntudatlan ellenállásom és mennyi volt a Dénes félszegsége, félénksége? Máig nem tudom.

Mennyire játszhatott közre kettőnk kapcsolatában az, hogy apáék a végtelenségig elékényeztették őt? Ebben az elkényeztetésben mennyire éreztem azt, hogy ez az apa részéről egyfajta pótcselekvés is? Nem tudom. Csak azt látom, hogy nagyon furcsa, finom szálú szőttes volt a mi kapcsolatunk.

Nyolcvankilencben, amikor már eresztékeiben recsegett – ropogott minden, akkor mi nem Bécsbe rohangáltunk Gorenjéért, hanem befizettünk egy nagyon kedvezményes árú Olaszországi körútra.

Az utazás még meglehetősen posztcucualistára sikeredett. Látom a mi kis díszes kompániánkat, a magyar panoráma buszt és látom az olaszokat, amint hasukat fogták a mi kis kompániánk láttán. Mindegy. Olaszország így is Olaszország volt! A dolgot kizárólag egy aspektusa miatt vagyok kénytelen megemlíteni.

Olaszországban, még ha szeretné is elkerülni az emberfia, képtelenség elmenni a templomok mellett. Mi szerettük a templomokat, így nem kerültük, hanem végig jártuk azokat, amelyeket vétek lett volna kihagyni, sőt azokat is, amiket egyetlen útikönyv sem említ meg. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat, a csöndben, békességben önkéntelenül is imádkozni kezdtünk. Azért fohászkodtunk, hogy legyen végre gyermekünk. Tucatnyi gyertyát gyújtottunk, tucatnyi szent szobra előtt. Minden fellobbanó gyertyalángban egyetlen vágy élt: - gyermek! (Akkor még nem tudtuk, hogy már két hónapos az a két csöppség, akit majd néhány hónap elteltével gyermekeinknek tekinthettünk,)

Nem tudom, hogy mikor érett meg bennünk a gondolat, hogy fejezzük be a honi orvostudomány egójának hízlalását. Kiléptünk a műgyerek programból. Valahol félelmetes, hogy amikor belefáradtunk, akkor jelentették be az ausztrálok, hogy egy darab spermium és egy darab petesejt segítségével képesek sikeres mesterséges megtermékenyítést végrehajtani. Magyarország nem Ausztrália! Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy ez még Ausztráliában is tudományos unikum.

Tartva magunkat a törvényhez, szépen elsétáltunk az Intézményhez, feliratkoztunk az örökbefogadó szülők listájára. A feliratkozást követően azonnal beláttuk, hogy jó, ha ötvenéves korunkra sor kerül ránk. Itt tenni kell valamit.

Kavartunk, kutyultunk, mint nem a viccbeli, sokkal inkább egy valóságos, leszedhető tetejű, NDK turmixgép. Bejött.

Ahogy az elő van írva, akkor jött be, amikor legkevésbé vártuk. Ancsa egyik rokona szólt, hogy tud egy gyönyörű ikerpárt. (Leírni is rettenetes, de ez már csak így megy.) Mindenféle keresztbehivatkozással felhívtuk a gyerekek gondozónőjét és megállapodtunk abban, hogy becsempész bennünket az intézetbe, megnézni a lányokat.

Egy hideg, havas téli estén beosontunk az intézetbe. Tisztára úgy néztünk ki, azt éreztük, mint aki lopni készül. Amikor a gondozónő látta rajtunk, hogy készek vagyunk valamire, akkor szószerint belopott bennünket gyermekeink szobájába.

Beléptünk. Ott totyogott két gyönyörű, fekete hajú kislány. Teljesen egyformák! Teljesen sötét bőrűek, mint jómagam. „Teljesen az enyémek!” – szaladt át rajtam azonnal és bepárásodott a szemem, akár csak Ancsáé. Valószínű, hogy ez is közrejátszhatott abban, hogy először csak az egyik, később a másik gyerek is hátat fordított, megfogta a fűtés csövét és sírva fakadt.

Ki kellett menni. De hogyan lehet innen elmenni? Nélkülük? (…) nem kívánom senkinek. Mint ahogy azt a félévet sem kívánom senkinek, míg el tudtuk intézni, hogy hivatalosan is látogathassuk gyermekeinket.

(Hol kezdődik az örökbefogadás? Nekem ott és abban a pillanatban. Azóta is az egyik legszebb szó számomra ez, Mit jelent? Örökre befogadni, örökre szívedbe zárni valakit. A rám keményedett materialista páncél ekkor repedt meg másodjára, de ekkor már feltartóztathatatlanul.)

Csak a materializmus, csak a materialista, lelketlen elme okozhatja azt a jelenséget, hogy évente százmilliárdokat költünk világszerte különféle „műgyerek programokra”, tudatosan növelve a világot fojtogató túlnépesedést, míg gyermekek tízezrei halnak éhen, gyermekek milliói nőnek fel apátlan – anyátlan árvaként.

Istenem! Hát ekkora lenne az ember egoizmusa, ekkora lenne a buddhizmus által emlegetett egó? Hol lehet ennek a valóságos, tehát szellemi határa?)

Azt hiszem, hogy kizárólag a ránk szakadó érzelmek miatt bizonyultunk képesnek arra, hogy végigjárjuk a ránk váró procedúrát. Valószínű, hogy csak a szívem miatt élhettem azzal a mondással, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Csak ezért fordulhatott elő, hogy életemben immár másodjára éltem vissza közéleti ismertségemmel, hivatali beosztásommal, kapcsolati tőkémmel. Addig kavartam, kutyultam, míg fogadott a GYIVI igazgatója.

Állatira fontos ember benyomását igyekeztem kelteni! Ebben csak erősített, hogy látogatásomat megelőzte jó néhány befolyásos ajánlóm telefonhívása.

Kitálaltam. Nem köntörfalaztam. Nekünk ez a két kislány kell! Semmi üresjárat. Semmi díszkörök futása. Egyenesen bele a közepébe! Azt hiszem mindkettőnkön láthatta azt az elszántságot, hogy ezek képesek a legvégsőkig, a sajtó nyilvánosságig elmenni, (…) így aláírta a határozatot. 

Látott már valaki nem kilenc hónap, de két hét alatt megérni egy házaspárt a gyermekvállalásra? (…) Hát nem volt semmi! Nálunk lakott az öcsém, akit persze letagadtunk, mert attól féltünk, hogy befolyásolná a döntéshozatalt.

Szegény Dénest átpateroltuk a koleszba. Ekkor döbbentünk rá, hogy semmink sincs. Kiságy, pelenkázó, fürdető, etetőszék, mittudoménmi! Egyáltalán melyik szoba legyen a gyerekeké? Jézus Isten! Tapétáztatni kell azt is! De dolgozni is kell! Sőt, úgy tűnik, hogy innentől számíthatóan egyre többet!

A házasságunk kezdeti időszakához hasonlatos félálomszerű állapot és egyfajta lázas kapkodás keveréke volt az a két hét. Beszereztük a beszerezni valókat. Tapétáztattunk. Persze ezeket a látszólag egészséges és egyszerű fázisokat is valamiféle, már – már beteges, őrült keresés előzte meg. Mi a legjobb? Hol kapható? Van nekünk erre pénzünk? (Érdekes megtapasztalni, hogy mindig volt!)

Az őrülettel, a megszentelt delíriummal párhuzamosan zajlott gyermekeink látogatása, az összeszokás időszaka. A szent álom, a rózsaszín köd korszaka. Legtöbbször közösen mentünk Ancsával, de az is előfordult, hogy egymás tudta nélkül lógtunk ki, külön – külön a csajokhoz, csakhogy minél többet együtt lehessünk. Mindenféle szabályzatunkat megszegve, kilógtam a rohamkocsival, csakhogy játszhassak velük. Az ápoló és a sofőr a kocsiban várt rám, hogy riasztás esetén késedelem nélkül kivonulhassunk. Egy ilyen látogatáson történt, hogy hófehérbe, szolgálati cuccba öltözve lovagoltattam combjaimon a két nőt, közben a kis angol mondókát adtam elő, teljesen beleélve magam a ritmusába: - „Vágtat a gazda a vasderesen. Bumsztata. Bumsztata. Bumm.” Imádtam! Imádtuk! Ez annyira igaz, hogy atyai produkciómat mindkét nő harsány kacagással és egy kiadós lepisiléssel honorálta. Úgy összepisiltek, hogy kénytelen voltam szirénázva hazarohanni, nadrágot váltani. Őrültebbnél – őrültebb jeleneteinknek számos szemtanúja akadt.  

A fél gyermekotthon ott tolongott, vagy csak odasettenkedett megnézni az elmement szülőket. Videóztak! Fotóztak! Mindenféle mélypszichológiai értekezéseikhez merítették az ihletet, vagy mitudoménmit. Bennünket semmi sem zavart, mert annyira belülről játszottunk, mert valóban őrültek voltunk. 

Milyenek voltak a lányok? Gyönyörűek? Formásak, combosak, popsisak. Kiköpött apjuk, mármint feketeségüket illetően! Ez annyira igaz, hogy félévvel később a pesti állatkertben sétálgattunk, tityegtünk – totyogtunk, amikor odajött hozzánk egy igazi, vérbeli pesti öreglány. Mintha csak Jászai Joli néni lett volna, összecsapta kezét és harsány örömmel emígyen fakadt ki: „Aranyoskáim! De gyönyörűek ezek a lányok! Csak nem ikrek?! Jesszusom, ikrek! Kiköpött apjuk! Honnan vették a receptet?! – Kacsintott rám elismerő cinkossággal.

„Mamikám! Ha maga azt Tudná! Ez egy szigorúan titkos recept!” – Mosolyogtunk magunkban, miközben híztam két kilót.

No szóval. Két évesek voltak. Valóban formásak, szép arcúak. Nekünk a legszebbek! Beszélni még csak egy – két szót tudtak. Ilyeneket, mint adi, ado-á, apa, anya, ement, bolóka (ez Rencsinél a bocikát jelentette). Aranyosan spricceltek a szélrózsa minden irányába bepelusozott popójukkal. Az első pillantásra is szembetűnő volt, hogy erős testvéri harcban állnak egymással. Kata volt a türelmetlenebb, az erőszakosabb, a fiúsabb. Rencsi volt a kislányosabb, bujósabb, félszegebb. Nem csoda, hogy néhány hónappal később Rencsit Rencsó Panzaként, míg Katát Kata Hariként becéztem.

Nem tűrtek semmiféle irányítást. Nem szerették a gondozási, ápolási manővereket, a pelusozást, fürdetést, körömvágást, fésülködést, stb., No enni, azt első perctől kezdődően szerettek.

Elkövettünk egy hatalmas ostobaságot, amit ma már nem követnék el. Én mentem el GYES-re a lányokkal. Anyagiakra alapoztam az érvelésemet, holott egészen más motivált. Arra hivatkoztam, hogy anyagilag tönkremennék, ha Ancsa ott hagyná a nehezen felépített maszek kozmetikusi praxisát, míg jómagam a GYES mellett még másodállásban kivonulást is vállalhatok. A valóságban az áll a dolog hátterében, hogy szerettem volna kipróbálni magam a gyes-es kispapa szerepben.

(Ma már nem lennék ilyen önző! Kinek és mit akartam bizonyítani általa?! Magamnak? Hogy egy férfi is képes megtenni mindazt, amit egy nő?! Ez így igaz. Végszükség esetére, vészhelyzetben. Egy férfi mindenre alkalmas, egy dolgot kivéve: - anya nem lehet. Ismertük fel jóval később mindketten, kissé kesernyésen.)

Hazavittük a gyerekeket és ezzel minden a feje tetejére állt. Az újdonsült nagymami még valami idilli gagyorászással köszöntötte hírtelen előállt, legújabb unokáit, de csak azért, hogy a nagymamai távozásával eltávozzék az idill is!

Fürdetni kell! Igen ám, de hol? A nagy kádtól még úgyis félünk, ha beletesszük a kicsit, a gyermekfürdetőt. Nem jó? OK! Akkor tegyük fel a pancsit a Rézire, a sokat viselt mosógépünkre! Ez sem jó? Nem probléma! Sőt, minden OK! Elővettem egy műtői izoláló lepedőt. Kiterítettem a nappali közepére. Letettem a földre a pancsit és ezer játékot. Gügyülü-bügyülü-cuncili-muncili! Itt tessék pancsikálni az apunak! (…) Csíkos napernyő és hangszóró nélkül maradtam. Nem volt más választás. Egy gyors pelus csere és irány az ágy! Mindketten a kiságyak mellé feküdtünk és arra rettentünk fel, hogy a lányok csettintgetve szopikálták ujjacskáikat. 

A popsikrém szaga a mennyországig emelt mindkettőnket! Egymásra néztünk: - „Fog ez menni kérem!” Azzal mi magunk is ágyba zuhantunk, pontosabban ágyunkba haltunk.

 

   

Harmincharmadik fejezet 

(Avagy gondolatok a szolgálatról, az alázatról és a hiúságból

vállalt szerepeinkről.)

 

 

Érdekes volt a GYES! Ma már tisztán látom, hogy mennyire erősített hiúságomban, mennyire hizlalta az egómat. Imádtam a nőkkel sétálgatni. Mindenki megnézte az ikerkocsit tologató, homokozó vödröket, műanyag dömpereket magára aggató apukát.

Szerettem megbotránkoztatni környezetemet! Szerettem a polgárpukkasztást a gyermeknevelésben is. A lányok is, mint minden egészséges kétéves előszeretettel ették a homokot, földet. Ebből született néhány érdekes szituáció. A gyermekorvos látogatott meg bennünket. A vizsgálat elteltével békésen beszélgettünk a dokival, míg Rencsi a magához kaparintott spatula segítségével fellazította a virágcserépben lévő földet, játszott vele egy keveset, majd jóízűen majszolni kezdte. Hansági tőzeg! Maga az egészség! - gondoltam magamban, míg háziorvosunk a vásári malacok rácsodálkozó képességével reagálta le a jelenetet.

A délelőtti, szokásos játszótéri őrületünket folytattuk. Köröttünk GYES-es kismamák. Agyon öltöztetett, divatbaba gyerekek. Nagy ívű vita a Robébi, vagy a Robolact hatásosságáról, a gyermekek fogzási nyűgösködéséről, a bilire szoktatásról, stb. (Érdekes volt megérezni, hogy a női környezet miként képes azonnal témát váltani, amint megjelentünk. Addig kellő alapossággal folyhatott a férjek szapulása, a női szerepek felmagasztalása, a hálószoba titkok kifecsegése, pszichoanalízise. Csupa izgalmas szociológiai téma!) Megjelentünk és azonnal jött a semleges téma. Férfi mivoltom mellett jó néhány furcsasággal járulhattam hozzá ehhez.  Láttam ám, hogy Rencsó igen megéhezett! Az mégsem járja, hogy a gyerek kutyapisis, száraz homokot egyen! Leástam a nedves homokig, azzal kínáltam. Ez elég döbbenetet keltett. Amikor azonban Kata is sírva fakadt, mert ő is szeretett volna enni és én egy újabb területet tisztítottam meg Katának, no akkor szinte egyként állott fel az összes anyuka. Az már sok/k/ volt.

Mekkora Mefisztó lehettem ott, abban a homokozóban!? Persze az sem lehetett kisebb tehertétel, ahogy együtt hintáztam a lányokkal, vagy ahogy a dömperezés kapcsán magam voltam a motor, én brummogtam a játékhoz.

A mentőállomásról hordtuk az üzemi kaját. Százötven méterre, ha lakhattunk! Délelőtt tizenegykor indultunk és jó volt, ha délután egy órára túl jutottunk az ebéden. Volt egy övtáskám. Az övtáskára felcsatoltam a lányok két teknős alakú bilijét. Kezembe fogtam az ételhordót és elindultunk.

A lakótelep összes virágszála előtt hosszasan csodálkoztunk. Észrevettünk valamennyi bogarat. Azt mindet fel kellett venni. A katicabogarakat - mondóka kíséretében - elröptetni. Minden második katicaröptetés után élvezetesen belepipikélni a bilikébe. Együtt örülni a produktumnak!

Azt hiszem munkatársaim szét röhöghették magukat a mi díszes kompániánkon! Persze csak a hátunk megett! Egymás között! Hogy nézne az ki! Egy főnököt szembe röhögni!? Pláne a gyerekek, a családdá válás történetének ismeretében?

Akkor még mit sem sejtettem arról, hogy a gyermeknevelés a világ legnagyobb rabszolgamunkája. A gyermek minden korok legnagyobb rabszolgatartója! Így csupán annyit érezhettem, hogy iszonyatos kulimunka árán vannak ennek az apaságnak, kis szünetet jelentő, szebb pillanatai is. Lásd a homokozót! A közös dobolásokat anya lábasain, edényein! /Csak meg ne tudja!/

Reggel pelusozás. Biliztetés. Reggeli készítés. Öltöztetés. Reggeli. Mosogatás. Pelusok mosása, teregetése. Játszótér. Ebédelés. Biliztetés. Rövid mese. Alvás. Közben mosogatás. A lakás összeszedése. Romeltakarítás. Ébredés. Azt követően kezdődik minden előröl.

Eme idill, ön-ön megdicsőülésem árnyalására csupán két példát had hozzak fel. Amikor már úgy legyengítettek, felidegesítettek a lányok, hogy már alig láttam a dühtől, akkor mindig kimentem az erkélyre. Fel, s alá járkáltam, hangosan káromkodtam, mint egy kocsmai verekedésre készülő duhaj falubikája. Amikor valamennyire lehiggadtam, akkor visszamentem a robotba.

Történt egyszer, hogy Rencsike a tízezredik mondókára, a százezredik „Dugi dugi lábicádat!” felszólításra sem volt hajlandó felhúzni a kis szandikáját.

No ekkor kiakadtam! Kiakadtam, de úgy, hogy magamat is sikerült meglepnem! Sőt! Leginkább azt! Fogtam magam és a néhány dekagramm súlyú gyermekcipőt akkora erővel vágtam ki a nyitott ablakon, hogy az képes volt legyőzni a behúzott függöny ellenállását és akkora kinetikus energiára szert tenni, hogy az utca túloldalán landoljon.

Miután túljutottam első döbbenetemen, miszerint az említett empíria már-már cáfolni látszik valamennyi korábbi, a ferde hajításra vonatkoztatható ismeretemet, következett a második. A második, ami után nem maradhatott számomra más, mint önmagam előtt szégyenkezve leballagni a cipőcskéért az utca túloldalára.

(Az esetet azóta is konzekvensem felemlítem valamennyi spirituális barátomnak, valahányszor a nyugalomról, a kiegyensúlyozottságról, a benső középpont megtalálásáról, a szeretetről kezdene papolni! A fogalmak valóban adottak. Ténylegesen léteznek! A hozzájuk vezető utat azonban minimum ettől a mozzanattól kell megtalálni. Sőt! Csak innen lehet megtalálni, de az valóban hosszú és keskeny út! Oly annyira, hogy nyugodt szívvel mondhatom: - bizony hosszú és keskeny út vezet a gyermekcipő ablakon keresztüli kivágásától a Buddhaságig.)

A szülők rabszolgasorsba taszításától is fontosabb küldetése a gyerekeknek: - a szülők megosztása! A házasság valódi próbatételeinek egyike. A gyerek legalább oly mértékben képes megosztani a szülőket, mint egy külső kapcsolat, mint egy szerető. Itt aztán valóban előjönnek a nevelési elvek, a saját gyermekkor megélése közötti különbözőségek, hogy a nagymamai és társadalmi szerepelvárásokról már ne is beszéljünk.  Nem csodálkozhatok, hogy ezen a területen jelentős nézetkülönbségeink, jelentős veszekedésbe csaptak át az én gyönyörű hitvesemmel.

Persze jól látható, hogy nehéz és göcsörtös út vezet az idomítástól, a már említett pavlovi kondicionálástól a Steiner-i szabadságra nevelésig. Hozzá kell tennem, hogy ezen az úton mai napig dicsőségnek érzem még a bukást is! (Mi aztán gyakran és mélyen dicsőülhettünk meg!) Érdekes megfigyelnem magamban, hogy az évek elteltével miként lennék képes a liberális apukából a konzervatív irányba visszafordulni, ha nem lennék képes egy kicsit kívülállóként szemlélni magam.

A kézzelfogható családi túlterheltségemből, túlvállalásomból egyetlen kiút maradhatott számomra a munkám. Valószínű, hogy a munkámba menekülésemnek is nagy szerepe lehetett abban, hogy ismételten kezdtem eltávolodni az én Dulci Ancsámtól. Egyre kevesebbet beszélgettünk, persze ezzel együtt egyre kevesebbet veszekedtünk is. Azt hiszem a házasság kiüresedésének egyik legjobb fokmérője, amikor a felek már veszekedni sem képesek egymással.

Tudomásul vettük a kibékíthetetlennek imponáló különbözőségünket és a viszonyokhoz mérten hagytuk a másikat saját elvei szerint szabadon élni, cselekedni

A rendszerváltó évek lázában éltem, élhettem. Gyeses-főnök-kispapaként részt vettem a pápalátogatás előkészítésében és jó néhány észrevétlen reform intézkedés meghozatalában.

Ezekben csak annyi volt a szerepem, hogy az általam elkészített, kidolgozott intézkedéscsomagokat a főnök szájába kellett adnom, és nem venni tudomást arról, hogy a babérokat Ő aratja le.  A dolog hosszasan nem zavart, mert éreztem, hogy érdemi hatással lehetek az események menetére.

A pápalátogatásnak két hozadéka volt számomra. Az egyik, hogy megerősödhettem a pozíciómban annak ellenére, hogy gyesen voltam. A másik, hogy nullzónás ellátóként megközelíthettem Őszentségét, amit még Vatikáni látogatásunk alkalmával sem volt szerencsénk elérni. Valóban nagy élmény volt a papamobilt követő konvojban a harmadik kocsiként hajtani kiglancolt Mercedesünkkel.  Ehhez is kapcsolódik egy aranyos élményünk.

Őszentsége a Görögkeleti Teológiai Főiskolát látogatta meg, mielőtt misét cerebrált volna Máriapócson. A V.I.P. személyek díszebéden vettek részt, míg az eseményt biztosító biztonsági embereket, mentőket, tűzoltókat, szintén vendégül látták.

A díszebédet követően, a főiskola udvarán felsorakoztak a kispapok és családtagjaik, hogy Őszentsége áldásában részesíthesse őket. Mi a sorfal háta mögött, a tömeg által kissé a sorfalba nyomottan álltunk a főnökömmel hófehérben. A vállamon a TV Híradó kamerája nyugodott. Mögöttem álltak a TV-sek elvegyülve a biztonsági őrök közé.

Jött Őszentsége. A papok sorban megcsókolták a kezét. Volt olyan, aki a ruhája szegélyét. Volt, aki csak mélyen meghajolt és csak várt. Alázatosnak tűnve várta a pápai áldást. Őszentsége egyre közelebb ért hozzánk. Főnökömmel már akkor se tudtunk volna kihátrálni a sorból, ha erőszakhoz folyamodtunk volna. Mindkettőnkön egyszerre érződött egyfajta "pánik". "Csak nem fogunk kezet csókolni a pápának?" A helyzetet természetesen őszentsége oldotta meg. Úgy nyújtott kezet, hogy, még ha akartuk volna, se csókolhattuk volna meg. Úgy nyújtott kezet, ahogy az férfiak között szokás. Hát ettől a perctől kezdve szeretem Őszentségét, mert megmutatta magából az embert.

Azt az embert, aki előtt bármikor, bárhol kész vagyok főt hajtani, mint ahogy azt megtettem akkor és ott is. Valószínű, hogy ennek az apró jelenetnek nagyobb szerepe volt abban, hogy kialakuljon bennem egyfajta értékítélet, miszerint Őszentsége az egyike a legnagyobb pápáknak, mintsem bármely más, hivatalos egyházi, vagy politikai megítélésnek.

Azóta van bennem egy félelem. Látom, amint az Őszentségét bíráló politikusok, a személyét fúró-faragó püspöki kar, a mindig mindent jobban tudó emberek tömege képes lesz halálával szentté avatni II. János Pált. Szentté avatni az embert.

Félek, mert valahogy Őszentsége kézfogásában, mintha azt éreztem volna ki, hogy Ő csupán egy a sokaságból, aki embernek vallja, embernek vallhatja magát. Azt hiszem, itt kezdődik az alázat. Itt kezdődik a szolgálat.

(Persze akkor és ott ezek a fogalmak csupán, mint élettelen, rideg, szív nélküli godolat-törmelék-képek élhettek bennem. Míg a fogalom tartalommal megtelik? Arra biz sokat várhat az emberfia! (…) Ma már úgy érzem, úgy látom magam előtt Őszentségét, mint egy igen magasrendű keresztényi beavatáson átesett embertársunkat.)