Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XVI.

 Harmincegyedik fejezet 

(Avagy lássuk Uram Isten, mire megyünk mi, ketten!?) 

Most döbbenek rá, hogy magánéletbeli, munkahelyi, önkeresésbeli sorozatos kudarcaimnak nem kis szerepe volt abban, hogy utolsó kitörési kísérletemként lemondjak. A posványba merülés, a konvenciókba merevedés ellen csak ezt tudtam kitalálni.

Minden különösebb indoklás, minden előzmény nélkül megírtam a felmentési kérelmemet. (A dologról máig se tud egyetlen kollégám se!) Ekkorra már elegem lett abból, hogy szakmai hátvédként tartanak! Elegem lett abból, hogy az egész helyett be kellett érnem a részekkel! (Erre a türelmetlenségre visszatérek még! Nagy nyilas betegség!) A lemondás akkoriban nem ment egyszerűen. Felhívtak Pestre! A személyzetis faggatott, hogy mondjam meg, mi bajom van. Ahhoz nem voltam elég nagyfiú, hogy a főigazgató méltóztatott volna személyesen fogadni. Kisfiúkkal bajlódjon a személyzetis! Hosszasan azt is tette. Mondtam volna el, hogy tele a tököm a főnökkel, a helyzettel, amibe belekényszeríttettek?! Nem tehettem, mert alapvetően szerettem a főnökömet. Tökéletesen láttam, hogy mikor, mivel kényszeríttették be őt is mindenféle, számára is terhes szerepekbe. Nem mószerolhattam be főnökömet, mert a sok ellentét, a finom szinteken zajló, gyilkos ütközeteink ellenére is, sokat köszönhettem neki! Így tehát egyet szajkóztam: „Elegem lett és kész!” Ezzel nem tudtak mit kezdeni. Mindent el tudtak volna fogadni, még azt is, hogy utálom Kádárt, utálom Lenint, utálom ezt az egész mondvacsinált szart. Még vissza se éltek volna a rendszerellenes kifakadásommal. Még börtönbe se juttattak volna, csak rezignáltan megjegyezték volna: - „Besokallt szegénykém!” De ettől, az elegem lett és késztől, ettől valóban megijedtek. Jól érezhető volt benne, hogy közel állottam a nyílt színen végrehajtott borításhoz. Így ők sem tehettek mást, mint addig – addig fűtöttek, leggyilkosabb, és legtapintatlanabb érvelésként azt is felhasználva, hogy „Gondolt maga a gyermekeire, leendő családjára, gyermekei jövőjére?!”, míg beadtam a derekamat. Visszavontam a felmentési kérelmemet. (Mai eszemmel már nem tenném meg!)

Rezignáltan vettem tudomásul a Bikini együttes igazságát, amit jómagam is szerettem üvöltözni: -„Megadtam magam a mának!” Megadtam magam valaminek, amivel már nem akartam tovább küzdeni.

Most úgy látom, hogy kizárólag azért adtam be a derekamat, mert láttam, hogy ebben a beosztásban tudok a legtöbbet betegellátással foglalkozni. Ugyanis életmentésre kiképzett, magasan kvalifikált szakemberekkel fosatták a tintát, miközben naponta tízesével szállítottunk olyan betegeket, akik megfelelő szakember híján semminemű ellátásban nem részesültek. A beosztott mentőtisztek zömében szolgálatot vezettek, irányítottak, míg jómagam kizárólag a főnököt váltva rohamkocsin dolgozhattam, beteget láthattam el.

Megadtam magam, de úgy, hogy ettől kezdve igazából semmi nem érdekelt. Baráti körben fennhangon hangoztattam, hogy én akkor dolgozok a legjobban, amikor semmit nem csinálok. Ezt csupán két évig volt szükséges hangoztatni ahhoz, hogy semmittevésemet elismerjék egy főigazgatói dicsérettel, majd azt követően, évi rendszerességgel, valamivel. Ebben is igazuk volt! Egy Don Quijote munkában? (…) Csak bajt hozhatott volna fejükre!

Kiábrándultságomra egyetlen gyógyírt a kivonulás, az aktív betegellátás jelentette. Csak most, amikor olvastam Steinertől a „Hogyan juthatunk a magasabb világok iránti megismerésre” című könyvét, csak most láthatom igazán, csak most tudatosodhat bennem, hogy milyen beavatásokon estem át hivatásom gyakorlása során!

Az elfordulás katarzisáról már írtam. Megtalálni a belemenés, azonosulás és egyfajta kívül maradás, távolságtartás aranymetszését? Ez volt az a dolog, amivel nekünk naponta el kellett tudni számolni. Szebbnél – szebb „eseteket” tudnék felhozni arra, amikor ez sikerült és majdnem annyit, amikor elbuktam. Nem akarok egy „mentős sztori gyűjteményt”, így csupán három példával kívánok érzékeltetni valamit.

Az egyik nyáron, egy négy és hatéves fiúcska magára gyújtott valami melléképületet, valami sufnit. Ott játszadoztak. Gyufáztak. A sufni tele volt festékes dobozokkal, amelyek pillanat alatt képesek voltak hatalmas tüzet belobbantani. A gyerekek bent rekedtek. Annak ellenére, hogy a kiabálásukat azonnal meghalló szülők és szomszédok ön – ön testi épségükkel mit sem törődve, késedelem nélkül mentették ki őket a lángtengerből, annak ellenére nagyon csúnyán megégtek.

Kiérkeztünk. Hatalmas volt a pánik. Emberek rohangáltak vízzel telt vödrökkel. Sírtak – jajveszékeltek. Rohant felém valaki. Hozott az ölében „valamit.” Egy szénné égett gyermeket!

(No erre kellett volna nekem azt mondanom, hogy a gyermek halott. Nem tettem. Nem tehettem. Nem vitt rá a lélek!)

Emberek kézen fogva cibáltak, húztak maguk után. Egy Trabant hátsó ülésén feküdt a másik kisfiú, a nagyobbik testvér. Amikor az ápoló kollégám ki akarta venni, akkor majdnem „eldobta”, majdnem elejtette, mert a gyermek szinte sütött, olyan forró volt a teste. Szénné égett. Szénné égett és élt. Volt légzése és szívműködése.

(No itt tessék okosnak, vagy moralistának lenni! Itt tessenek vitatkozni az aktív vagy passzív eutanáziáról! Itt nincs semmi fogódzó, csak a saját lelkünk! Mit mondott az én szívem? Add meg a meghalás méltóságát, és ne vedd el a szülőktől a reményt! Aki a reményt másoktól elveszi az gyakorlatilag: - gyilkos!)

Ilyen indíttatásból nem mondtam meg, hogy a kisebbik fiú már meghalt. Betettük a mentőautóba. Steril lepedőbe csavartattam, mintha csak ellátni szándékoztam volna. A még élő, de egyébként „teljesen reménytelen esetnek tűnő” gyermeket megkíséreltem intubálni, de amikor láttam, hogy légutai is megégtek, akkor ebbéli kísérletemmel is felhagytam, fel kellett hagyjak. Nem maradt más választásom, mint játszani. Úgy cselekedni, mintha cselekednék.  

A robogó mentőgépkocsiban, a legteljesebb pánikban lévő szülők előtt eljátszottam, hogy maszkon át lélegeztetem a gyereket. Rádión kértem a fogadó osztályra gyermek intenzivistát, gyermek gégészt.

Beérkeztünk. Következzék most a pozitív szakmai szolidaritásra egy példa. (Időnként ilyen szolidaritással is lehet találkozni, nem csak olyannal, amelyről Kende Péter írt a két könyvében.) A fogadó orvoscsoport tovább játszotta az általam megkezdett játékot. Mindenféle szakmai kiszólás, a legkisebb gyanúra okot adó mozdulat nélkül vették át tőlünk a halott kisfiút. Az életben maradott gyermeket ellátták, de abban a biztos tudatban, hogy néhány órája lehet még hátra. Időt akartak nyerni ők is! Időt, erőt és bátorságot, megmondani a szülőknek, hogy nincs tovább.

Nos! Ilyenkor, tessék kérem hazamenni és otthon kilépni a szerepből! (Ezt most csupán a sok okos pszichológus kedvéért mondom!) Hát lehet ez szerep? Lehet – e azon csodálkozni, hogy otthon csak annyi erőm maradt, hogy az égett emberi hús szagával átitatott egyenruhámat bedugjam a mosógépbe és leroskadjak?! A torkomban még tovább éreztem a semmihez nem hasonlítható bűz fojtogatását!

Egyetlen szerencsém volt, hogy akkoriban kaptam egy üveg Courvoissiert. Igen ritka pia a mi köreinkben!

Félhavi fizetésem volt már akkor is az ára! Istenem! Hogyan tervezgettem, hogy majd előveszem a nagy talpas, konyakos poharamat, és mint a nagyok a filmekben szépen elkortyolgatom!(?)

Ezzel szemben kitekertem a nyakát és arra eszméltem, hogy majdnem a fele hiányzik. Legalább a bűz eltűnt és jött valami. Az egészet elviselhetővé tevő köd és a sírás. (Vajon akkor és ott, kinek a könnyeit hullattam, kiért és ki helyett?)

A másik eset. Egy kis „Zuk” frontálisan ütközött egy „Ifával”. A „Zuk” beszorult az „Ifa” alá. Kigyulladt. Sofőrjét nem tudták kimenteni a lángok közül.

Kiérkeztünk! Ezer és egy segíteni szándékozó ember! A legnagyobb pánikban! – először ezzel találkozhattunk. Majd a látvány. Égett a roncs. A roncsból kiszakadt motor és a karosszéria közé szorult a sérült lába és nyílt lánggal égett. A sérült félig az úttestre kifordulva feküdt. Nem üvöltözött! (Ez adta meg a jelenet drámaiságát!) Nyilvánvalóan sokkos állapotban volt, de ennek ellenére teljesen ép tudattal a következőket mondta: - „Dokikám! Csinálj valamit, mert borzasztóan fáj! Megőrülök, annyira fáj! (…) Dokikám, meghalok?!”

„Ha nem adod fel, akkor van esélyed! Mindjárt ellátunk! Elaltatlak! Csak ne add fel!” – ennyit tudtam kinyögni magamból. Ennyire volt idő. Cselekedni kellett! (A sérült lába nyílt lánggal égett. A roncs bármikor még jobban lángra lobbanhatott volna. Robbanástól ugyan nem féltünk, mert éreztük a dízelolaj szagát, de ha benzines lett volna az autó, akkor sem foglalkoztunk volna a robbanásveszéllyel, még annyi ideig se, mint amennyi időt igénybe vett ezen mondat lekopogása.)

A közeli árokpartról a segítők által puszta kézzel felvájt homok és az egyik autós társunk poroltója segítségével a gépkocsivezetőnk azonnal oltani kezdte a tüzet, míg az ápoló és jómagam a lángokban álló roncs mellett megkezdtük a sérült ellátását. Milyen volt ez a tűzoltás? A sérült égő combjára dobálták a homokot! Mire eloltották a sérült combját, addigra már két vastag, perifériás vénán keresztül nyomtuk az infúziót és azokat a gyógyszereket, amelyek szükségesek voltak az altatás előkészítéséhez.

(Ezzel a helyszíni narkózissal megszegtem mindenféle szabályzatot, mert a mai napig nincs feljogosítva rá egyetlen mentőtiszt sem. Az intenzívisták ellenezték, ellenzik a mai napig, ezért nem is lehetett, nem is lehet bevezetni a helyszíni betegellátásba, legalább is a mentőtiszteknek nem.)

 

Tisztelt Professzor Urak!

Kénytelen vagyok egyetérteni az Önök összes, szakmailag valóban megalapozott aggályával! Valóban hatalmas felkészültséget igénylő beavatkozás a helyszíni narkózis! Azt sem vonom kétségbe, hogy a mentőtisztek felkészültsége ezen a téren vitatható!

 Az általam (tudásom által) átlátható kockázatot jómagam is mérhetetlenül magasnak érzem! Abban is biztos vagyok, hogy ez a mérhetetlenül magas kockázati szint képes megsokszorozódni az Önök birtokában levő professzori tudásszinten.

Feltételezni sem vagyok képes azt, hogy egyfajta „szakmai féltékenység” állhat az Önök - ezzel a témával foglalkozó - elutasító szakvéleménye mögött. Biztos vagyok abban, hogy Önök sem vonják kétségbe a mentőtisztek moralitását. Biztos vagyok abban, hogy Önök sem azt látják a mentőtisztek által, a helyszíni narkózis jogosultságáért indított „harcban”, hogy a mentőtisztek így szeretnének valamiféle” presztízsnövelő” eljárás birtokába kerülni!

A kölcsönös jóindulatot feltételezve engedtessék meg nekem, hogy előálljak egy javaslattal: - hasonló esetekhez Önök szíveskedjenek kivonulni!

Megnézném! (…) Várom!

 

Tudásuk előtt maximálisan fejet hajtva, üdvözli Önöket:

 

                                                                a Szamos – parti Don Quijote

                                                     aki egy kicsit az Önök búsképű lovagja(!)

 

Ennyi közjáték után folytassam tehát: - Elaltattuk a sérültet. Szószerint kibányásztuk a szénné égett roncsból. Soha nem feledhetem, amikor az ápoló levette a sportcipőt a sérült lábáról, akkor, mint valami dinsztelt medvetalp, a talp egész izomzata levált a csontokról.

A kórházban már vártak. Folytatva az általunk megkezdett és fenntartott narkózist a sérültet azonnal műtőbe vitték. Azt a lábát, amelyik nyílt lánggal égett, azonnal amputálni kellett. Másnap mentőhelikopterrel jómagam szállítottam át a sérültet, az országos hírnévvel rendelkező győri Honvéd Kórház égési részlegére.

Talán két év telt el, amikor az egyik ügyvéd barátomnál összefutottam a sérülttel. Életerős, jó kedélyű volt. Ekkor derült ki számomra, hogy balesete előtt atletizált.

Ő maga ennek tulajdonította, hogy túlélte az esetet és annak, amit akkor és ott mondtam neki. Elmondta, hogy ő akkor és ott csak azért az egy dologért nem adta fel.

Kell ettől több? Kell ettől más? (…) Mai napig azt mondhatom, hogy nem.

 

A hivatás gyakorlásának másik markáns ismérve, hogy akkor ad legtöbbet, amikor elvesz. Leszedi rólunk az emberi sallangokat. Hivatásomat igen könnyen lehet a színészethez hasonlítani. Miért? Az esetek zömében mi is nagy tömeg előtt játszunk.

Nekünk is viselkedni kell, tőlünk is szerepsémákat várnak el. Azonban akár a színpadon, itt is csak akkor születhet meg hitelesen a szerep, ha belülről játszok. A különbség kizárólag a végeredmény kézzelfogható megjelenésében mutatkozik meg.

A színész is akkor játssza a legszebbet, legnagyobbat, leghitelesebbet, amikor önmagát adja. Egy önmagát adó orvos, az mindig gyógyít. Amikor egy mentőorvos, mentőtiszt elkezd a tömeg kedvéért, a tömegnek játszani, abból kizárólag tragédia születhet. Életem szolgáltatott erre egy olyan példát, amit minden végzős orvostanhallgatónak, mentőtiszt hallgatónak elmeséltem.

Idős, extrém mértékben elhízott férfi beteghez riasztottak. Tüdőödéma.

(A leghálásabb, leginkább teátrális kórkép. Itt valóban nagyot lehet alakítani! Ha és amennyiben észnél van az emberfia, akkor a beteg a terápia ötödik percében már beszélni is képes, ha nem, akkor igen rövid időn belül meghal. Imádtam! Imádtuk! )

Velünk vonult egy ápolónő. Később mentőtiszt lett. Akkor és ott kizárólag egy jó nő volt, akit az ápoló kollégám szemmel már több ízben magáévá tett. Egy jó nő volt, aki előtt jó nagyot lehet és kell alakítani!

Kiérkeztünk. Betegünk már a klinikai halál állapotában volt. Nem volt se légzése, se pulzusa. Azonnal megkezdtük az újraélesztését! Szerettünk mindig is mindent nagyon elegánsan, gyorsan és hatékonyan csinálni! Pláne meg, ha ilyen beavatott közönségünk van!

Az ilyen elhízott, rövid, zömök nyakú beteget a legnehezebb intubálni! Ezt tudta az ember, mégis miként volt képes elaltatni éberségét a közönség?! A szerep! Egy gyönyörű csuklómozdulattal intubáltam. Elkezdtük lélegeztetni. Ráhallgattam a tüdejére. A tüdőödémára jellegzetes zörej, csak még attól is durvábbnak imponált! Az ápoló is meghallgatta. A gyomor és has tájék sem fuvódott fel. OK! Helyben vagyunk. Lélegeztessük tovább! Nem is lehetünk rossz helyen, amikor ilyen szép, szőke közönségünk van!

Tovább lélegeztettük, mellkaskompressziókat kezdtünk! Végtelen eleganciával biztosítottunk vénát! A legnagyobb tudálékosság látszatát keltve kezdtük el a gyógyszerelést. Eddigi szereplésünket még az intenzívista szakvizsgán is, megtapsolhatta volna még a legkifinomultabb ízlésű közönség is! Szóval minden olajozottan, simán, ahogy az egy összeszokott csapathoz illik, minden úgy történt. Már nagyon tetszettünk magunknak! Már – már a levitáció határán álltunk, amikor betegünk okádott egy hatalmasat a tubuson át. Ez csak azért fordulhatott elő, mert minden hiedelmünk ellenére a tubust a nyelőcsövébe és nem a légcsövébe vezettük le.

Ebből értelemszerűen fakadt, hogy minimum két – három percen át gyomorba „lélegeztettük”.

Magunk közt legyen mondva: - a hibánk abszolút észrevétlen maradhatott a laikusok előtt. A hiba, amit azonnal korrigáltunk, de ugyan miért? Ön – ön lelkiismeretünk elaltatása érdekében, hisz legbelül mindannyian éreztük, ez a beteg rég elment már.

Azt még egy igazságügyi orvos szakértő sem merné kijelenteni, hogy felelősség terhel bennünket a beteg haláláért, hisz mindent megtettünk a várható szövődmény felismerése érdekében, majd később a szövődmény elhárítása érdekében. Az elmondottakat még a szívünk se sugallhatta, csak annyit, hogy hathatós segítséget nyújtottunk a sorsnak ahhoz, hogy betegünk ne tudja tájékoztatni R. Moodyt az átélt élményeiről. Mivel? (…) A mocsok nagy egóval! Amit a jelen helyzetben szó szerint az alázat hiányaként lehetett lefordítani.

Igen! Ma már nem is a szerepjátszás a kiemelendő számomra ebben a jelenetben, sokkal inkább az alázat hiánya! Kevés olyan hivatást tudnék említeni, ahol markánsabban szembesülhet az emberfia az alázat kérdésével, mint bármely gyógyító tevékenységet. Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy csak akkor lehet szembesülni is, ha tudjuk, vagy legalábbis bensőnk legmélyén érezzük, hogy mi is az a sokat emlegetett alázat.

Az orvos, de ma már bátran állíthatom, hogy minden gyógyító tevékenységet folytató ember, sőt, tovább megyek: - minden ember, emberi mivolta a halálhoz való viszonyában fogható meg, ott érhető tetten.

Közel húsz éves munkaviszonyom során minimum kétezer embertársam halálát láthattam. (Békeidőben!) Ebből minimum két – háromszáz a kezeim között halt meg, annak ellenére, hogy mindent elkövettek, elkövettünk a haláluk elkerülése érdekében.

Hogyan viszonyultam halálukhoz? Azt hiszem végig mentem a viszonyulás minden fázisán. A materialista, rezignált tudomásulvétel, a materialista, belefásult elfogadás, a szkepszis, a hárítás, az eltolás, a kioltás, a tudatalattiba temetés és ki tudja még, hogy hány féle lelki válaszreakció fázisán! Azt hiszem, hogy ez így természetes. Természetes mindaddig, míg az emberben először fel nem sejlik, hogy igenis van lélek, és hogy ez a lélek, köszönő viszonyban sincs azzal, amit a mostani lélektan, vagy az orvostudomány a lélekről terjeszteni bátorkodik.

A lélek létezésének felismerését számomra apósom hozta el. Súlyos májbetegségben szenvedett. Mind végig vele voltam, mellette lehettem. Sorsom általa adta meg azt, amit elvett tőlem az édesanyám halálával.

Már a kórházba kerülése pillanatától, mindketten tudtuk, hogy nagy a baj! Mindketten játszottunk! Igyekeztünk tartani a családot. Persze játszottunk egymásnak is! Többször előfordult, hogy már mindketten kezdtük komolyra venni a játékot, (…) mégis csak meggyógyul apuska.

Már majdnem két napja volt kómában. Óránként jártam át hozzá tíz – húsz percre. A családot már nem engedtem be. Ma már nem tennék ilyet, de akkor még nem éreztem senkiben azt az erőt, ami ehhez szükséges. Tudtam, tudtuk, hogy rövidesen el fog távozni. Belépett abba az előszobába, amit az ő betegsége esetén hepatargiás kómaként említ a szakzsargon. Belépett abba az előszobába, ahonnan két világ felé nyílik egy – egy keskeny ajtó.

Amikor mellette voltam, törölgettem verejtékező homlokát, megnedvesített zsebkendővel törölgettem ajkait és a mai napig megmagyarázhatatlan módon, beszélgettem hozzá. Legtöbbször csak gondolataimmal, érzéseimmel, de igen gyakran élő szóval is. Amikor megfeledkeztem magamról! Ilyenkor az sem zavart, hogy úgy az orvosok, mint a nővérek meglehetősen értetlenül néztek rám.

Ilyesféléket suttogtam: - Apuska! Nem tart már sokáig! Minden jó lesz! Apuska ne tessék félni! Itt vagyok! Itt vagyunk. Szeretünk Apuska!”

Sosem feledhetem. Az utolsó, hasonló „beszélgetésünk” során megemelte a mutatóujját.

(Akkor már második napja volt eszméletlen. Abszolút öntudatlanul és mozdulatlanul feküdt. Ez a mozdulat viszont abszolút tudatosnak imponált. No jó! Tudom! Számos élettanász, bármely ideggyógyász, bármely pszichológus tudna materialista magyarázatot adni erre a mozdulatra. Bármit rá lehet fogni! A dologban nem is maga a jelenség a megmagyarázhatatlan, hanem a kettőnk között zajló, finom szálakon futó szeretet kommunikáció!)

Felemelte mutatóujját és tudtam, hogy most ki kell menni. Most van szüksége arra a magányra, amely egyszer elérkezik mindannyiunk számára.  Gondolatban még elmondtam, hogy szeretlek, szeretünk Apuska, azután kimentem. A folyosón dohányoztam. Amikor elszívtam a cigimet egyből a nővér szobába mentem: - „Szíveskedjenek egy orvost hívni, mert apósom meghalt!”

Az orvossal együtt léptem be a kórterembe és egyszerre, együtt mondtuk ki azt, amit már úgyis tudtam.

Ettől a másodperctől számíthatóan én tudom, hogy a lélek él! A lélek nem hal meg, csupán elköszön és eltávozik. Hogy az ebből a felismerésből származtatható tudásnak mennyi szintje van, hogy a felismerésnek meddig kell az emberfia szívének legmélyén lappangva érlelődnie ahhoz, hogy ez egy magasabb szinten a felszínre törhessen? Talán erről is szólhat ez az önéletírás.

Egy biztos. A magam részéről ettől a másodperctől számítom a hitem elvesztését. Igen! A materializmus sem több mint egy hit! Tapasztalás nélküli elfogadás. Mindezt tudva, érezve, a tapasztalásból megszülető hitre még hosszasan kellett várakoznom. Azonban az ehhez szükséges magot akkor és ott, az én apámként szeretett Apuskám vetette el a szívembe. Örök hála legyen érte! (…) De kinek is?

Fájdalmas beavatásomat követően igazából egy dolog változott meg bennem, de az is olyan finoman, hogy csak így, utólag ismerhető fel. Megjelent bennem valami furcsa intuitív képesség. Egy készség, egy képesség, aminek hosszasan nem tulajdonítottam jelentőséget.

Újraélesztés kapcsán mindig megéreztem, hogy „na ez most sikerülni fog!” Tíz esetből hétszer – nyolcszor bizonyult helyesnek a megérzésem.

(Ma már értem és érzem a jelenséget, csupán megmagyarázni nem kívánom. Mert nem lehet. Akinek lehet, annak, pedig nem szükséges, mert ez maga a megszületett Hit.)