Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XV.

 

Harmincadik fejezet

(Amelyben búsképű főhősünk megdöbben saját önzése és hűtlensége láttán.)

  

Ismételten, és sokadszorra átbukdácsolva az emlékezés fájdalmán, érdekes felfedezni magamban, hogy mindig is valamiféle elvhez, ideához, erkölcshöz, megfoghatatlan dologhoz igyekeztem hűséges maradni.

Valószínű, hogy innen, ebből származtatható az összes hűtlenségem. Ma már tisztán látom, hogy csak az élethez, az élőhöz lehet hűséges az ember, és ahhoz is csak akkor, ha képes felnőni hozzá. Ezzel együtt semmi szégyenletes dolgot, semmi szégyellni valót nem látok abban a hűtlenség sorozatban, amelynek első lépcsőjét leírtam az előző fejezetben.

A közszereplőként elkövetett hűtlenkedési sorozatomtól jóval fájóbb meglátni, hogy hol és mikor voltam hűtlen feleségemhez. Az okokat keresgélem. Próbálom a sok összetevőt egyetlen szóra redukálni. Nem megy.

Most úgy látom, hogy a házasság alapvetően egy dolgot közöl az ember életében, a házasságnak alapvetően egy üzenete van. A házasságban válik leginkább nyilvánvalóvá, hogy az embernek egyetlen küldetése van a Föld nevezetű bolygón. A valóságot, azt, ami van, azt szeretni! Ezzel szemben, valljuk meg önmagunknak (szerencsés esetben, mert sokak számára még ez is járhatatlan!) elvesszük önmagunk ideáinak kivetülését, kivetítését. Ma már úgy is le tudnám fordítani, hogy elvesszük a mayában a mayát, illúzióban az illúziót

Talán erről is szólhat ez az önéletírás.

Mikor és miként kezd eltávolodni egymástól két ember, aki korábban rajongásig szerette a másikat? Mekkora szerepe van ebben az eltávolodásban a másik ember akaratának, habitusának? A közösen átélt élményeknek? A közös terheknek? Az ember társadalmi sikerességének, vagy sikertelenségének? Az ember önfelismerésének? Mi az az erő, ami egyeseket végleg eltávolít egymástól, míg másokat a közösen átélt traumák és kisebb – nagyobb meghasonulások ellenére is képes örök életre összekötni?

A felsorolt kérdésekre ezer és ezer válasz adható. Itt és most számomra egy mondatra redukálható a válasz. A házasságban tehető tökéletessé, teljessé az a fogalom, amelyet a buddhizmus a tükrözés fogalmaként tárt az emberiség elé. Természetesen, ahogy az élő dolgok esetében törvényszerű, pont itt húzódik meg az a paradoxon, amelytől oly sokan és oly sokat szenvedünk.

Miről van szó? Furcsa és érdekes működésű tükörről van itt szó. Azt még mindannyian bevesszük, hogy saját mélytudati impulzusainkat pillanthatjuk meg partnerünk reakcióiban. Bár hozzá kell tennem, hogy idáig sem könnyű eljutni! Amikor mindezt kezdjük felismerni, akkor, pedig hosszasan küszködünk egyfajta behatároltság, lezártság, megváltoztathatatlanság érzetével.

OK! Belepillantottam a kedvesem által felém tartott tükörbe! Nem szép a kép, sőt(!) egyenesen ronda! „Hogyan változtathatnám meg ezt az irritáló, ronda képet?” – kérdezzük önmagunktól. Az első válasz még zsigerből jön. Ha és amennyiben maradt még bennünk egy kevéske szeretetként ismert valami, akkor elkezdjük a tükröt fényesítgetni, csiszolgatni. Ha ebben a még meglehetősen sztereotipnek mondható szeretetben is vannak már hiányosságok, akkor egyszerűen földhöz vágjuk a tükröt, mint ama mesebeli, gonosz mostoha.

Ebből az egyszerű képből is jól látható, hogy társadalmilag a tükör fényesítgetése az, ami elfogadott, már – már üdvözítő(!), hisz már a mesében is gonosz mostoha az, aki tördeli a tükröt, utat engedve mindenféle negatív, emberi indulatnak.

Pillantsunk most bele a tükör fényesítgetését felvállalók sorsába! Mit tapasztalhatunk?

Addig – addig fényesítgetjük a tükröt, míg azt vesszük észre, hogy az megfakult. Lemattult. Szerencsétlen esetben, az agresszív csuszpitolás, a jobbnál.- jobb lelki kemikáliák hatására végleg és visszavonhatatlanul elveszítette a tükröző felületét. Drámai dolog egy ilyen tükörbe belepillantani és észrevenni, hogy a saját kezeim nyomán szétkent légyszar homályosságán kívül semmit nem láthatok.

Hasonlóan drámai felismerni önmagunkban, hogy belefáradtunk a tükör fényesítgetésébe. Belepillantva tükrünkbe, ugyan azt láthatjuk, amit látni szeretnénk: - egy szép, tagolt, rendezett képet, ahol minden a helyén van! Csak hát, ugye közben érezzük, hogy mindkét karunk majd leszakad a hosszas csuszpitolástól.

Megállapítható tehát, hogy hosszú és fáradságos út vezet a tükör csuszpitolásától, vagy a tükör összetörésétől odáig, míg felismerhetjük : - én vagyok az, aki a tükör előtt áll, én vagyok az is akit a tükörben pillanthatok meg és én vagyok az is, aki tükröz, aki kézben tartja a tükröt!

No, ez látszólag a legmagasabb rendű egoizmus, ami önmagában ellentmondani látszik a buddhista tanokkal. De csak látszólag!

Hosszas meditativ munka szükséges ehhez a döbbenetes felismeréshez is! Mindez csak saját tapasztalatból születhet meg! Itt tekinthető a partnerem a legfontosabb, legnagyobb mesteremnek!

Azonban még mindig nem juthattunk el a végállomáshoz, mert amikor, a három szinten megjelenő énünknek képesek vagyunk nevet adni, akkor jön a legnagyobb döbbenet! Tudni illik a tükröt tartó kézben lehetetlenség mást felismerni, mint a Teremtőt! Döbbenten tapasztaljuk, hogy csak a szeretet tükrében lehet egyáltalán valódi tükrözésről beszélni! Döbbenten tapasztaljuk, hogy korábbi életünkkel semmi mást nem tettünk, mint folyamatosan a szeretet ellen, a szeretet tükre ellen harcoltunk! Az ellen a szeretet ellen, amely döntően és alapvetően szabad, mert önmagában a szabadság, mert nem kötés, sokkal inkább oldás és oldódás.

Ennyi élettelen, „filozófiai” okoskodás után térjek vissza az élőhöz. Térjek vissza oda, ahonnan elindulhattam ezen az úton!

Máig nem feledhetem, hogy házasságunk előtt megfogadtam az én Dulci Ancsámnak, hogy képtelenségnek, üres formalitásnak érzem az örök hűséget, hisz mindenhol pont az ellenkezőjét vélem felfedezni. Ezért egy dolgot ígértem meg, ha megérzem, hogy ezt a hűséget veszélyeztetné valaki, akkor azt azonnal bevallom.

Üljünk le, beszéljük meg. Még abban a fázisban, amikor értelme van bármit megbeszélni. Számomra a hűtlenségben a legfájóbb dolog a másik becsapása. Itt már nem férfi – nő játszmáról van szó, sokkal inkább arról, hogy az ember csapja be az embert. Az ember alázza meg a másikat, és persze önmagát.

A másik, hasonló mélységű beszélgetés kettőnk között akkor zajlott, amikor műtétem után nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet közös gyermekünk. Akkor elmondtam, hogy a magam részéről a legtermészetesebbnek érzem, ha a történtek után el akar válni.

Egy „saját” gyermektől nem foszthatunk meg senkit! Pláne nem azt, akit szeretünk. Abszolút tudatosan és a legteljesebb szeretetben döntöttünk amellett, hogy ez nem befolyásol bennünket semmiben.

Ettől függetlenül mégis csak ez lehetett az a pont, ahonnan egyre inkább kezdtünk bezárkózni. Valószínű, hogy bezárkózásunkban nem kis szerepe lehetett annak, hogy tudatalattinkban még mindkettőnkben erősen élt a vágy egy közös gyermek iránt.

Ez abban mutatkozott meg, hogy okos beszélgetésünk ellenére gyakoriak voltak az ilyen kiszólásaink: - „Nem biztos az! Majd csak besikerül! Majd akkor, amikor legkevésbé számítunk rá! 

Biztosan közrejátszott eltávolodásunkban az is, hogy annak ellenére, hogy igyekeztem nem tudomást venni a betegségem után hátrahagyott „helyzetről”, annak ellenére, hogy tiszta szívből örültem annak, hogy túléltem betegségemet, annak ellenére maradt bennem egyfajta seb. Sérülés. Kisebbrendűségi érzés.

Érdekes megpillantani, hogy a mai napig úgy kezelem apró – cseprő nyűgeimet, hogy nem tagadom le. Azonban, ahogy viselem ezt az állapotomat, abban még mindig látszik, hogy fáj, hogy nem tudtam elengedni, meghaladni.

Nagy ritkán, ha valamiféle tapintatlanságból, baráti beszélgetések során, „véletlenszerűen” előkerül a téma, akkor a mai napig egyfajta kesernyés öniróniával reagálok.

Amikor haveri sörözések alkalmával elkezd dicsekedni valaki a farkával, legújabb hódításával és kinéz rám a söröskancsóból, akkor én mindig késztetést érzek arra, hogy szerényen közbe szúrjam: „Az semmi! Látnátok az én alul csapágyazott, felül szelepelt, oldalvezérelt, egyhengeres, turbóinjektorosomat munka közben!”

(Hááát! (…) Ennyit a férfiúi hiúságról!)

Azt hiszem, hogy a nők iránti eredendő bambaságom, félszegségem mellett ennek a kis apróságnak is szerepe lehetett az én hosszas hűségességemben. Annak ellenére, hogy gondolatban jómagam is hűtlen voltam. Nem is lehet ez másként, hisz a hűség mellett valóban képtelenek vagyunk örök vakságot is esküdni. Nem hiszem, hogy találnék a világban bárkit, aki legalább álmaiban ne csalta volna már meg partnerét. Hogy finoman fogalmazzak, ezen a téren már csak munkámból fakadóan is örök kihívással küzdöttem.

Azok a forró nyarak! Nővérkék, jó testű doktornőcik egy szál tangában, egy szál átlátszó köpenyben. Van mivel küzdenie az emberfiának! Hááát, (…) küzdöttem is hosszasan, eredményesen, akkor még mit sem sejtve arról a buddhista igazságról, hogy az erősödik meg leginkább, ami ellen harcolunk.

Harcom sikerességét egy dolog erősítette: - akkor már stabilan tudtam, éreztem, hogy nekem ez szerelem nélkül nem megy! Persze ez sem jelent semmit, hisz a szerelem is csak olyan, hogy jön és megy. Az egyik még épp, hogy mérséklődik, enyhül, kimúlik, már jön is a másik. Persze jön vele együtt az újabb ideológia! No, a becsapáson túlmenően ez a megideologizálás a másik, amit képtelen vagyok elfogadni!

Most is azt szeretném, hogy amikor igyekszek az összes tényezőt megemlíteni, akkor nyilvánvaló legyen bárki előtt: - nem ideológiát kívánok barkácsolni hűtlenségemhez. Aki olyasmit várna, hogy feleségemre vonatkozó, terhelő dolgokkal álljak elő, az még nem értette meg, amit a tükrözésről írtam. Talán egyetlen célja lehet ennek a kitárulkozásnak! Megkönnyíteni önmagam számára egy élet felvállalását a hibák, tévedések ellenére.

Műtétem után nem sokkal történt, hogy nyári gyakorlatra jött hozzánk egy végzős medika. A fiúk jó nőnek tartották, de elsőre megállapították, hogy nem a „Merci”, vagy a gyógyszerraktár kategóriája. Tudni illik a megfelelően könnyű vérrel rendelkező hölgyeket az említett helyeken tették magukévá az én drága jó kollégáim. A méhészkedésben, a virágszálak beporzásában igen – igen jeleskedett az én drága jó barátom.

Azt, hogy a kollegina jó nő, azt magam is nyugtáztam, mint ahogy az is kezdett szemet szúrni, hogy egyre gyakrabban jött akkor, amikor én dolgoztam a rohamkocsin. „Szeret velem dolgozni! Tanul tőlem!” – gondoltam magamban. Akkoriban sorozatosan jöttek olyan szép esetek, ahol valóban megmutathattam tárgyi és elméletbeli tudásomat, csakúgy, mint manualitásomat. Soha nem dolgoztam még akkora magabiztossággal! Nem volt lehetetlen semmi! Könnyed eleganciával intubáltam még a legreménytelenebb szituációkban is. Sőt! Közben még magyarázni is képesnek bizonyultam. A ma már fennhéjázónak, beképzeltnek tűnő magatartásom mégis természetes, emberi volt, ugyanis abszolút belülről jött ez a magabiztosság.

Ma már látom a magabiztosság mögött meghúzódó láthatatlan, delejes táncot, a prérin száguldó musztángok tüzelését. Sőt, ma már azt is felfedezni vélem, hogy amit alkotóerőként aposztrofál az emberiség, a mögött legtöbbször a kettétörött, két fél újraegyesülési akarata húzódik meg!

A kivonulások közötti szünetben egyre többet beszélgettünk, egyre gyakrabban kerestük egymás társaságát. Ezeken a nagy ívű beszélgetéseken ő elmesélte vágyait, azt hogy mit várna el a hivatásától, mitől fél, mi az, amiben bizonytalan.

Magam részéről folyamatosan bátorítottam, hogy nagyon ügyes, jó intenzívista válik majd belőle.

Jó orvos lesz, mert jó ember. Igyekeztem figyelmeztetni arra, amit már addigra jól megtapasztalhattam: - „Nem elég álmodozni, egy nagy – nagy álom kell!”

A nagyon is emberi beszélgetéseinken túlmenően sok apró, láthatatlan dolog közre játszhatott abban, hogy észrevétlen egymás karjaiban találjuk magunkat. Érdekes, hogy egy kihívó mosoly, egy félreérthető gesztus sem volt szükséges ehhez!

Valahogy belülről jött. Egyidejűleg mindkettőnkben. Sőt! Biztos vagyok abban, hogy egy félreérthető gesztus bármelyikünk részéről hamvába fojtotta volna az egészet.

A „dolog” beteljesedését még az sem tudta volna megakadályozni, hogy tatarozták a mentőállomást és az ügyeletes orvosi helyiség az az udvaron felállított konténer volt.

Csókolózás közben feltámadt lelkiismeret furdalásom már sokkal inkább közre játszhatott abban, hogy ne történjen meg az, ami egyébként minden ilyen esetben normálisan meg szokott történni. Erre viszont nem szükséges úgy tekinteni, hogy ez a dolog, az én erkölcsiségem az, ami megakadályozta a légyott kiteljesedését. Nem! Biztosan le tudtam volna küzdeni lelkiismeret furdalásomat.

Pontosan ez döbbentett meg! Ez a döbbenet volt az, aminek hatása alatt egyszerre mondtuk ki: - „Itt és most hagyjuk abba! (…) Fáj, de hagyjuk abba!”

(Aki már foglalkozott karma kutatással, karma analízissel, az elmondhatja, hogy ez a pillanat a karmáé volt.)

Körülbelül egy hetet vívódtam magammal, aztán betartva az önmagamnak tett fogadalmamat: - előálltam Ancsánál. (Enyhén szólva is izgalmas volt!) A félig berendezett, új lakásunkban voltunk.

Békésen pakolgattunk. Költözgettünk. Kedvesem, - általam egyébként teljesen elfogadva, de számomra mégis valamiféle meglepetést okozva – első reakcióként hozzám vágta klumpáját. Erre fel én is elüvöltöttem magam(!): - „De értsd már meg! Nem basztam meg! Csak akartam! Egy vágyakozásért már klumpa jár?” – „Nem. De megcsaltál! Te dög!”

Ekkor döbbentem rá, hogy igaza van. Nem is ott, ahol ő sejti, nem a materializálható területen, de sokkal inkább ott, hogy valóban hajszálon múlott, hogy ne szerelmesedjek bele „abba a másik nőbe”.

A dolog hosszas időre elhallgatást szenvedett kettőnk között. Pesti barátomnál voltunk, amikor egy teljesen indifferens pillanatban Ancsa hozzám vágta barátom Elekta típusú magnetofonját (szép, nagydarab NDK gyártmányt!), egy megcsaltál te dög(!) felkiáltás kíséretében.

A vásári malacok rácsodálkozó képességével ültem, összeroskadva és azon gondolkoztam, hogy most én hülyültem volna meg, vagy Ancsa, vagy csupán a szerepeink nőttek túl rajtunk. Hát igen! Barátaink előtt ezek után már nehéz lett volna eljátszani a korábbi édespárom – kistubicám szerepet.

Ma már büszke vagyok Ancsára! Ma már látom a jelenetben a sértett önérzetén túl, az irántam megmutatkozó szeretetét. No de akkor? Hol állottam még én ettől a mostani látásmódomtól? Akkor és ott csupán sértett lehettem.

Ezek után tegye fel a kérdést bárki: - létezhet-e férfiúi hiúság? Kik a hiúbbak? A férfiak, vagy a nők? Avagy hosszú és keskeny ösvény vezet a Szentírásbeli „tükör által homályosan” állapotától a szeretet tükréig.