Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XIX.

 Harmincötödik fejezet 

(Amelyben búsképű főhősünk ismét nekiveselkedik,

hogy győzelmet arasson ama szélmalmok felett.)

  

A helyi szintű reform kísérleteim mellett országos szintű kérdésekben is egyre magabiztosabban kezdtem el véleményt nyilvánítani, ill. bátorkodtam országos jelentőségű kérdésekben is kezdeményezni.

Korábban már említettem, hogy meglehetősen ambivalens érzelmekkel viseltettem ön-ön hivatásom iránt. Baráti körben csak az egészségügy félkarú óriásaként aposztrofáltam a mentőtiszteket. Honnan származott ez a kettősség? Az egészségügyön belül, a felsőfokú képzettséggel rendelkező egészségügyi szakdolgozók között /dietetikusok, gyógytornászok, intenzívista szakasszisztensek, majd a későbbiekben: diplomás ápolók / kizárólag a mentőtisztek voltak olyan, speciális helyzetben, hogy nem orvosi diplomával végeztek orvosi beavatkozásokat. Ezt az áldatlannak tűnő helyzetet, az akkori jogszabályok, a hetvenháromban kiadott Egészségügyi Törvény három, rövid bekezdésével szándékozták rendbe tenni, szabályozni. A Törvény úgy akarta feloldani az ellentmondást, hogy a mentőtisztek beavatkozási jogkörét a mindenkori orvos vezető írásbeli engedélyéhez kötötte.

Nyilvánvaló, hogy ebből jó néhány olyan dolog adódott, amely örök időre sértetté tette a mentőtiszti társadalmat. Különböző kérdések megfogalmazását katalizálta bennünk. Miféle főiskolai diploma az, amely önmagában nem elegendő, hogy a hivatást gyakorolhassuk? Mi lenne, ha a főiskolát végzett tanítók, tanárok iskolai tanítási lehetőségét az egyetemet végzett munkatársaik engedélyéhez kötnék? Mi lenne, ha egy építész technikus tervezői, kivitelezői munkatevékenységét egy építészmérnök írásbeli engedélyéhez kötnék?  Miféle főiskola az, amely hozzájárul ahhoz, hogy a saját, magasan kvalifikált oktatói kara előtt letett államvizsgát, egy tízéves orvosi praxis birtokában lévő megyei főorvos bármikor, szabadon felülbírálhassa.

(Ma már egy szóban meg tudom adni a választ: - belterjes. Már pedig, amint azt a biológiai stúdiumainkból megismerhettük: - a belterjes tenyészetek, sorozatos mutációk során elkorcsosodnak, majd kihalnak.)

Akkor és ott, eme nagy ívű, már-már megvilágosodottnak imponáló bölcsességem hijján nem tehettem mást, mint a hivatalban lévő miniszterhez fordultam. Írtam egy nyílt levelet, amelyet valamennyi mentőtiszt munkatársam aláirt. A petíciót eljuttattam a miniszterhez és intézményünk főigazgatójához.

A beadvány lényege az volt, hogy mindkettejüket arra kértem, hogy a gyakorlat és a szabályzók közötti ellentmondást egy törvénymódosítás kezdeményezésével szüntessük meg. A miniszter fogadjon személyesen, hogy a témával kapcsolatos javaslataimat, elképzeléseimet módomba álljon bővebben is kifejteni. Nem volt szükséges két hetet várakoznom, hogy közöljék a személyes találkozó időpontját. Az időpontig elnyertem a mentőtisztek felhatalmazását ahhoz, hogy tárgyalhassak valamennyi mentőtiszt nevében.

Nos, ez izgalmas volt. Intézményünket a főigazgató úr képviselte, az az ember, aki minden korábbi intézkedésével azon volt, hogy a mentőtiszteket az intézményhez kösse, aki abban volt érdekelt, hogy ez az ellentmondás tovább élhessen. A végrehajtói hatalom birtokosát raportra állította egy beosztott! A jelenség elképzelhetetlennek tűnt volna korábban! Ennek a szabadságnak tiszta szívből örültem. Lehet, hogy az öröm tette, lehet, hogy a nyilas mivoltomból származó alapvető bizalom, hogy egyáltalán nem féltem. Nem féltettem az egzisztenciámat.

Ebbéli érzésemben csak erősödtem, amikor túljutottam ama találkozón, ahol mindkét vezető kifejtette, hogy nyitott kapukat döngetek, döngetünk. A miniszter elmondta, hogy születőben van a Kamarákról szóló törvény. Megítélése szerint egy életre hívott kamara képes lenne a megfelelő törvénymódosítást kidolgozni és parlament elé terjeszteni. Azzal váltunk el egymástól, hogy a következő tárgyalási fordulóban már a Mentőtiszti Kamara választott delegációjával ülünk tárgyalóasztalhoz.

Ilyen kezdés után egy hülye is megalakította volna a mentőtiszti kamarát, hát még én! A kamara meghirdetett alakuló közgyűlésén tájékoztattam munkatársaimat a petíció eredményéről, a tárgyalás fejleményeiről. Ezt követően javasoltam, hogy alakítsuk meg kamaránkat. Az általam elkészített alapszabályt elfogadtuk. Ezt követően tisztségviselőket választottunk.

Közfelkiáltással javasoltak az elnöki posztra, amit visszautasítottam. Két dolog motiválta döntésemet. Az egyik, hogy erre az időpontra esett Pozsgai úr politikai ténykedése. Kis hazánk valamennyi lakosa azon röhögött, hogy Pozsgai úr kizárólag azért tekintette szívügyének a mihamarabbi köztársasági elnöki választást, hogy uram bocsá, merő véletlenségből ő lehessen az elnök.

A második, hogy nem szándékoztam lakóhelyet módosítani, felköltözni Budapestre.

Márpedig érdemi munkát csak Budapestről lehet végezni ebben az ügyben is. Így esett, hogy bimbódzó kezdeményezésem már csiráját tekintve megesett. Gyakorlatilag az történt, hogy helyzetbe hoztam jó néhány pesti munkatársamat, akinek nem volt és nem lehetett erkölcsi skrupulusa.

(No ennyit saját erkölcseimről! Akkor és ott csupán lepetézni voltam képes ön-ön etikai nagyságom láttán és észre se vehettem, hogy az eset alapvetően a "Koitálni és szűznek maradni!" típusos példázata. Egy tekintetben mégis csak valamiféle önismeretről is tanúskodott a döntésem. Mindig is éreztem, hogy képtelen lennék az aprólékos, favágó, hétköznapi munkára. Mindig is éreztem, hogy alapvetően lökőember vagyok. Amit ez ügyben is volt szerencsém megélni, az típusosan a lökőemberek sorsa.)

Megalakulásunkat követően két dolog alakult ki köröttünk. Az intézmény orvosai azonnal belátták, hogy ezt, - az általunk elindított forradalminak tűnő hullámot - meglovagolhatják. Elindíthatják saját reform elképzeléseiket.

Ennek első lépései egyikeként, közös összefogással megbuktattuk, lemondattuk az egykori főigazgatónkat. Soha nem volt és soha nem is lesz akkora egyetértés, már-már sorsközösség mentőorvosok és mentőtisztek között, mint akkor!

Sosem feledhetem! Vezető főorvosi és vezető mentőtiszti munkaértekezletet hívtak össze, amelyre tanácskozási jogkörrel, előzetes napirendi pontok meghirdetése nélkül meghívták, az ország valamennyi beosztott mentőorvosát, mentőtisztét.

Az írásbeli értesítést követően nem sokára jött a telefon: - "Szavazni kell! Szavazni fogunk! A főhatóság bizalmi szavazást kér a főigazgatóval szemben! Nagy a tét! Ugye tudjátok, hogy kell szavazni?!"

Tudtuk. A főigazgatót felmentették. Miniszteri biztost neveztek ki a helyére, de csak azért, hogy ne legyen feltűnő, hogy több önjelölt is tülekedik a megürült beosztásért. Azonban a forgatókönyvet valahol, valakik már rég megírták! (Honnan ismeretes ez a dolog?)

Számomra más tanúságokat szolgáltatott ez az eset is. Itt ismerhettem fel először, hogy: "Kard által vész, ki kardot ragad!" A mentőszolgálat általi lefejezésemre még néhány évet várni volt szükséges. Amikor bekövetkezett, akkor azt követően egy izgalmas lehetőséget hozott elém az élet.

Egy orvoskongresszuson voltunk. Jelen volt a régi főigazgató, aki egy kisvállalkozás tanácsadója, háttér embere volt már akkor és szemmel láthatóan jól érezte magát ebbéli, új helyzetében.

Jómagam akkor voltam két évvel túl azon, hogy fegyelmi úton, azonnali hatállyal elbocsátottak. Valami kisördög bújhatott belém? Máig nem értem, hogy mi történt velem.

Fogtam magam és boros poharamat, odatelepedtem a volt főnökömhöz. Meglehetősen zavarban voltam, mert leváltását követően soha nem beszélgettünk. Amikor találkoztunk, mindketten furcsán nézegettük, méricskéltük egymást. Mindketten zavarban voltunk. Megszólítottam.

"Főigazgató Bajtárs! Ha megengedné, szeretnék önnel néhány percet négyszemközt beszélgetni!"

"Hát persze, Puskás bajtárs! Parancsoljon!" - válaszolt.

Volt a hanghordozásában valami, ami azt sugallta, hogy régóta vár erre a beszélgetésre. Kérésemen túl, ennek a furcsa hanghordozásnak is köszönhető, hogy az asztaltársaság szétspriccelt a szélrózsa minden irányába.

"Parancsoljon!" - ismételte meg önmagát, miután egyedül maradtunk.

Neki kezdtem. "Tudom, hogy utólag mit sem ér, hogy semmit nem lehet jóvátenni, meg nem történtté tenni általa, de mégis el kell mondanom, hogy bocsánatkéréssel tartozok főigazgató úr, Béla bácsi felé! Tisztán látom, hogy nagyon furcsává teszi ezt a bocsánatkérésemet az a tény, hogy jómagam is a mentőszolgálat nagy sértettjei közé sorolhatnám magam. De ez áll a legtávolabb tőlem. Nem vagyok sértett. Nem kívánok utólag sem ideológiai szövetségest, sem semmi mást keresni magam mellé. Mondandóm nem több, nem kevesebb, mint amit most be kell vallanom. Szeretném, ha főigazgató úr képes lenne szószerint érteni! Be kell valljam, hogy többszörösen is tévedtem, amikor azok mellé álltam, akik főigazgató urat alkalmatlannak tartották a további vezetésre. Engedje meg nekem, hogy bocsánatot kérjek azért, hogy beálltam azok közé, akik megbuktatták Béla bácsit! Nem volt igazam! Sajnálom! Szégyellem magam! Csak soha senki ne sajnáljon mindezekért!"

A kisöreg, furcsa fényekkel tekintetében válaszolt. "Zsolt, fiam! Maga csak azt cselekedte, amit jónak ítélt, de úgy látom, hogy mégis csak tanulékony. Tanult valamit. Köszönöm magának!"

Ez a pillanat is azon kevesek közé sorolható az életemben, amely valóban a karmáé volt.

A főigazgató megbuktatásán túl a másik dolog, ami kialakult a kamara körül, hogy a megalakulás felett érzett örömmámor csitultával kompromisszumok megkötése előtt álltunk.

Egyemberként szerettük volna, ha kamaránkat szuverén, szakmai kamaraként jegyezte volna be a cégbíróság. Azonban szám szerint nem voltunk annyian, hogy önálló kamaraként foglalkozzon velünk a parlament. Újjáalakult az orvos- és a gyógyszerész kamara, mint a kamarai törvény hatálya alá tartozó szervezet.

A törvényből kimaradtak az egészségügy további diplomásai, mint dietetikusok, gyógytornászok, mentőtisztek, stb. A miniszter asszony javasolta, hogy alakítsuk meg az egészségügyi szakdolgozók kamaráját. A cél érdekében lépjünk szövetségre a többi szakdolgozóval, vagy próbáljunk belépni az újjászerveződő orvos kamarába, mint annak egy szekciója.

Itt szakadt ketté társaságunk. Az elnök és jó néhány támogatója azon a véleményen volt, hogy szakdolgozói kamarát szükséges alapítani. Itt kénytelen vagyok megkockáztatni egy közbevetést.

(A kérdést úgy láttam akkor is és most is, hogy hatalmi kérdésként, vagy szolgálatként kezeljük. Hatalmi, érdekérvényesítési szempontok alapján valóban célszerű, ha egy szakdolgozói kamara megalakítását kezdeményezzük. A kezdeményezésből fakadóan kézzelfogható személyes hatalom birtokába kerülhettünk volna.

Szolgálatként megvilágítva a választás kérdését úgy látom, hogy akkor vagyunk képesek hivatásunkat szolgálni, ha kísérletet teszünk arra, hogy az orvos kamarába integrálódjunk. Az integráció összes veszélye ellenére!)

Ebbéli véleményemnek megfelelően cselekedtem. Tárgyalásokat kezdtem az orvos kamara akkori főtitkárával, aki korábban mentőorvos volt. Nem volt szükséges hosszasan ecsetelnem semmit. Helyzetünk ismeretében azonnal átlátta, hogy mit lehetne tenni. Abban mindketten egyetértettünk, hogy képtelenek vagyunk a mentőtiszteket a szakdolgozókkal közös kamarában elképzelni. Miért? A szakdolgozók közül, mi mentőtisztek vagyunk azok, akik valóban orvosi feladatokat látunk el orvosi diploma hiányában is. Valóban önállóan, saját felelősségünkre diagnosztizálunk, és önállóan kezdeményezünk különféle orvosi terápiás eljárásokat. Ez, ebben az élet által sarkított formában, egyetlen egy szakdolgozói rétegre sem jellemző.

A főtitkár úr lehetőséget látott arra, hogy az orvos kamara befogadja kamarakezdeményezésünket. Maga részéről ezt az álláspontot képviselte a kamara jogi szervei előtt. „Ezen elvek mentén kezdjük meg a hivatalos csatlakozási tárgyalásokat!” – búcsúztunk el egymástól.

Jómagam beszámoltam saját kamarám vezető testületének, ahol hosszas vitát követően elvetettük ezt a lehetőséget. Leszavaztak, amit tudomásul vettem. Amikor felismertem, hogy hova vezet a leszavazottal ellentétes elképzelés, akkor kiléptem a "kamarából."

Nem vagyok sem dühös, sem elkeseredett. A dolog csupán arra példa számomra, hogy jókora erő és elkötelezettség kell ahhoz, hogy létrehozzunk valamit, de ahhoz sem kevesebb, hogy felismerjük a csirában meglévő kibékíthetetlen életellenes erőket, hogy felismerjük ön-ön torzszülöttünket. Hogy nekem ez megadatott? Nem érdem. Nem eredmény. (...) Állapot.