Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XIV.

  

Tizenhetedik levél 

(Amelyben a főhős ismét kezd elveszni az emlékezet félhomályában. )

  

Kedves!

Ismét elakadtam az írásban, mert a legnehezebb részek felé közelitek. Egy olyan ciklusnak vagyok kénytelen nekiveselkedni, amelynek akár a "Don Quijote hűtlensége" alcímet is adhatnám. 
Egy valóságos, érdemi kérdésként merül fel bennem, hogy mihez tudtam hűséges maradni az életemben? Mihez maradhat hű az emberfia élete során?
Nehézségemet csak fokozza, hogy ebben a ciklusban is szeretném megtartani a könyv elején írott alapelvet. Szeretnék ragaszkodni a szeretet nyelvéhez, ahhoz a spirituális látás- és láttatásmódhoz, hogy életünk legapróbb, gyakran lényegtelennek imponáló mozzanataiban kapjuk meg legnagyobb beavatásainkat. A leggyakrabban ezeket a beavatásokat is csupán utólag tudjuk értelmezni, elhelyezni abba a finom szövésű szőttesbe, amit hívhatunk akár sorsnak, akár karmának.

Az utólagos felismerés valóban veszélyes dolog. Igen könnyű egyfajta ideológiai légvárat barkácsolni általa. Az egyetlen előremenekülési utat az őszinteségben vélem felfedezni. Ehhez szeretném tartani magam a továbbiakban is. Szereteted adjon erőt és hitelességet az őszinteségemnek!

A szeretet nyelvén szólva nem lesz könnyű bemutatni elhidegülésünk történetét. Nem lesz könnyű egyszerre felvállalni eseményeket és ugyanakkor láttatni, hogy a dolgok megtörténtéhez két ember kell.

Mihez lehet hű az ember? Istenhez és önmagához. Miután az emberrel csak annyi a baj, hogy ezt a két dolgot nem ismeri, így nem is beszélhetünk igazából hűségről. Sőt! Azt kell mondanom, hogy a hűség állapotát, a hűséget, mint tulajdonságot csupán elnyerni lehetünk képesek. Ha jól belegondolok, akkor ez a készülődő önéletírás az ehhez vezető útról is szól, erről is szólhatna, erről is kívánna szólani.

Csókol a te hűségességében hűtlen, vagy hűtlenségében hűséges:

Don Quijotéd

 

 

Huszonkilencedik fejezet

(Avagy nyakig a gépezetben.)

  

Amikor elvállaltam a vezetői beosztást, néhány dolgot megfogadtam magamnak. Egynéhányat már említettem a korábbi fejezetekben is. Azokat kiegészítendő megfogadtam, hogy igyekszek az objektivitásomat megőrizni. Segíteni fogok minden ápoló kollégámon, aki tovább akar tanulni. Okulva a bénázásokból igyekszek bevallani magamnak, ha a betegellátás kapcsán bármikor bepánikolnék. Saját szintemen igyekszek a tőlem telhető maximumot megtenni a visszásságok megszüntetése érdekében.

Az első visszatetszéskeltő dolgot már akkor megpillanthattam, amikor a legelső mentőápolói fizetésemet felvettem. Akkor tettem fel magamban egy kérdést. Miként lehet az, hogy egy cél érdekében létrehoznak egy szervezetet, ahol a cél érdekében a legtevőlegesebben résztvevő embereket javadalmazzák a legkevésbé?

Miként alakulhatott ez ki? Aki a korszak általános szervezési és szerveződési alapelvét, a "demokratikus centralizmust" szeretné tanulmányozni, annak a mai napig elegendő lenne meglátogatni egy mentőszervezetet. Miről szól a vezetési struktúra?

A mindenkori egyszemélyi felelős vezető: - a mindenkori főorvos. No de kérem! Miként venné ez ki magát egy szocialista demokráciában?! Csináljunk alá gyorsan egy hármas tagoltságú vezetői testületet, mindenféle hangzatos címekkel, de egyéb iránt mindenféle jogkör nélkül! Így kreálódott a gazdasági vezetői, a műszaki vezetői és a vezető mentőtiszti /főápolói/ státusz.

A három szakterület megyén belüli erőssége, vagy gyengesége az minden esetben a terület vezetőinek a mindenkori főorvoshoz való viszonyától függött. Ezért kereshette meg a dupláját, egy gépírni alig tudó, sztár adminisztrátor egy mentőápoló bérének. Ezért kereshette meg egy alkoholbeteg szerelő a háromszorosát egy mentőápoló bérének. Annak a mentőápolónak, akinek télen a keze ráfagyott a Nysa kilincsére, akinek a gerince tíz év alatt ráment a cipekedésre. Annak a mentőápolónak, aki alkoholbeteggé vált, mert felkészületlenül, a mélyvízbe dobva kellet, hogy átélje a mindennapok drámáit.

Leírásomban még mindig csupán a tünettannál járok. A tünettant színesíti, árnyalja két szervezet. A hatalom legitimizációja, a demokrácia kiteljesítése miatt légyen munkahelyi szakszervezet és légyen munkahelyi párt alapszervezet.

Légyen világosság! (....) és lőn is! (.......) sötétség! De mekkora?

Főnököm mondását idézem, miszerint mindkét szervezetre akkora szükség van, mint Őszentsége, a római pápa péniszére!  Ezzel a dologgal még a mai napig kész lennék vitába szállni, ha nem látnám be egy ponton az igazság tartalmát. Mi ez az egy pont? Hol áll meg a hasonlat! (...) A hatásfok tekintetében biztosan!

A tünettanról lépjek át a kóroktan területére. Ma ott látom a jelenség alapvető okát, hogy a párttitkár-garázsmester tudta, hogy hol lehet kényszervágásból borjúbélszínt venni. A műszaki vezető tájékozott volt a Lada alkatrészek pult alóli beszerzésében. A gazdasági vezető tudta, hogy hol lehet Robotron írógépet kiselejteztetni. No ehhez képest voltam jómagam járatos az akut szívizominfarktus tünettanában, elkülönítő tünettanában, terápiájában. De hát ehhez nem lehet protekciót szerezni, vagy ha mégis lehetne, akkor sem érnék vele semmit, mert a protezsált személy csupán a protekció terheinek örülhetne egy életen át.

Kedves Bajtársaim!
Egykoron volt beosztottaim!

Bocsássátok meg nekem, hogy nem volt magamhoz való eszem és ezért a ti javadalmazásotok is hosszú időn keresztül volt méltánytalanabb, mintsem azt bárki közülünk szerette volna! Magamhoz való ész hijján legalább lett volna valamiféle másik szakmám. Mondjuk eredeti végzettségemet tekintve legalább ács- és állványozó, vagy minimum egy kőműves lettem volna!

Bocsánatotokat utólag elnyervén, üdvözöl benneteket:

a búsképű lovag

 

Szókimondásom ellenére is még mindig nagyon felszínesnek érzem magam. Sekélyességemtől elrugaszkodva közelítsek tehát a mélyebb okok irányába. Erre nézve álljon itt ez a példa:  

Történt egyszer, hogy egy belső ellenőrzés során, a Főigazgatóságon derült fény arra, hogy egyes mentőegységek meghamisítják a menetlevelet. Miért? Miért kell "X"-nek az "Y".hoz mért távolságát megduplázni? Számomra a kérdés az első perctől kezdve megválaszolhatóbbnak tűnt, mint az, hogy miért érezték szükségesnek a térképek meghamisítását a "Nagy Testvérnél". A kérdés ugyan könnyebbnek imponált, de egyáltalán nem kevésbé politikusnak!
Ugyanis kiderült, hogy a hamisító az nem más, mint az egyik mentőállomás garázsmestere, a mentőszervezet párttitkára.

Mi motiválhatta? Valószínűleg felesége és gyermekei. A kilopott benzinpénzből kiegészíthette, - az összes további és látens erkölcstelensége ellenére is/!/ - a megélhetésre éppen hogy csak elegendőnek mutatkozó családi apanázst.

A jelenség ismételten nagyapámat juttatja az eszembe. Nagyapa egyik kedvenc erkölcsi tanítása volt: - "Fiaim! Jegyezzétek meg, hogy két fajta ember van! Az egyik húsz fillérért megbaszná a kecskét, míg a másik semmi pénzért!" Ezen nagy ívű erkölcsi tan másik aspektusához még kénytelen leszek visszatérni egy későbbi sztori kapcsán. De most térjek vissza az eredeti gondolatfolyamhoz! Térjek vissza a párttitkár elvtárs-bajtárshoz!

Mi segíthette a motiváció kiteljesedését, sőt elhatalmasodását a párttitkár elvtársban? Valószínűleg az, hogy ő is láthatta, hogy mindenki lop valahol, valamit.

Betonból a cementet! Építkezésekről az ajtót, ablakot, mindent, ami nem volt lebetonozva. Útalapból a sódert! Aki képtelen volt materializálni ön - ön hozzáadott értékét, az kilopta a szolgáltatásokból önmagát. Kilopta az álmaiból az álmot!

Így született meg a borravaló. A hálapénz! A kenőpénz! Az össznemzeti korrupció! Az össznemzeti bújócska! "A kéz kezet mos!" - felújított szlogene. A "Mienk az ország, magunknak építjük!" pártszlogen, így alakulhatott át "Mienk az ország, magunknak hordjuk haza!" - megvilágosodott, emberi szlogenné.

Ebben az össznépi bújócskában is voltak azonban íratlan szabályok, alapelvek és valamiféle természetes határa az emberi gátlástalanságnak. Ezek a határok a társadalmi hierarchia mentén húzódtak meg. Az még abszolút tűrhető volt, ha egy melós ellopott egy hegesztőpalackot, hisz köztudott volt, hogy a művezető az ötöt lophatott. Amikor ugyanez a melós megfarkalta Gizikét, a vállalati adminisztrátort, akkor le kellett tépni a fejét, és szakszervezeti és párttaggyűlésen, nyílt színen focizni a fejével. Miért? A proli átlépte a hierarchia határait, megszegte íratlan szabályait, miszerint Gizike a művezetői szinttől farkallható.

A jelenség a hierarchia legmagasabb szintjéig tetten érhető, csak a legmagasabb szinten a fejletépést " érdemei elismerése mellett áthelyezték, előléptették, nyugdíjazták, fölmentették" kifejezéssel illették. A lényeg, hogy megbukni nem lehetett, mert akkor mindenki lebukott volna. Akadémikustól a párttitkáron át a vécés néniig mindenki!

Ebben a környezetben tetem fel izgalmas, emberi kérdéseimet. De hát az erkölcs, a jog előtti egyenlőség, a szabadság,/ha másban nem, akkor legalább és minimum Gizike megfarkalásában! / hol marad? A jog előtti egyenlőség elve alapján erőltettem volna a garázsmester felelősségre vonását. Az említett cselekedet az akkori törvények szerint is, jól dokumentálhatóan merítette ki a lopás tényállását.

Az ellopott érték jól meghatározható! Nem szükséges hozzá közgazdászi zsenialitás. A képlet: - ellopott kilométer szorozva a Nysa mentőautó gyárilag megadott átlag üzemanyag fogyasztásával, szorozva az aktuális üzemanyag árral.

Nem ez történt, hisz sérülhetett volna a hierarchia, a korszak legnagyobb szent tehene. A párttitkárt felkérték, hogy mondjon le a pártvezéri funkciójáról. Indoklás nélkül leváltották garázsmesteri beosztásából. Hadd játszhassa el a kisemmizett, meg nem értett kisember szerepét. Hadd játszhassa el a belső reformer szerepét! Hadd alapozhassa meg a rendszerváltás utáni évek új hősének szerepét! Végleg ellehetetlenítve egy valóságos képet, miszerint abban a korszakban is voltak valóságos "benső ellenállók", benső reformerek. De azt is mondhatnám, hogy: - "Éljen és virágozzék (…) az ősmagyar, turáni átok! Éljen és virágozzék a köpönyegforgatás!"

A nagy buktát követően, a belső ellenőrzési csoport, a pestiek/!/, felkértek, hogy rendszeresen ellenőrizzem a menetleveleket. Csupán ennek az egy dolognak köszönhetem, hogy megerősödtem pozíciómban. Ezt az erősödést azonnal kihasználtam. Magam mellé vettem legnagyobb vetélytársamat, barátomat. A főnök kénytelen volt leváltani a saját emberét és helyettesemnek kinevezni a barátomat.

Azonnal belátható, hogy ezzel a tettemmel észrevétlen szegtem meg az önmagamnak tett fogadalmamat, miszerint nem kovácsolok szekértábort magam köré. Előre vetítettem az ősi bölcseletet, miszerint: - "Kard által vészen, ki kardot ragad!"

Miért fordulhatott elő mindez? Miért kötöttem kompromisszumot? Akkoriban írtam utolsó verseim egyikét, egy egysorost a "Közmondás mutációk" ciklusból,...imígyen:- "Korpa közé keveredek és megeszem a disznót!"

Mit sem sejtve a buddhista igazságról, a víz tükrén tisztán lebegő lótuszvirág példázatáról. A példázatról, amellyel szemben egész életemben minden légvételemmel harcoltam. Amellyel, egész életemmel vitatkozni voltam kénytelen.

A víz felszínén lebegő tiszta lótuszvirág helyett maradtam hát korpa közé keveredett korpa, aki önmaga előtt épp azzal kívánt tetszelegni, hogy korpaként kívánja felfalni a nagy sertést!

Ellenőriznem kellett? ...Hát ellenőriztem. Hideg fejjel, elfogulatlanul. Több ezer menetlevelet bogarásztam át, amikor fény derült egy jelenségre. Minden mentőállomáson akadt egy - két Nysa, amelyiknek éppen hogy csak, Uram bocsá/!/, véletlenül elszakadt a kilométer spirálja, elromlott a kilométer számlálója. Ezeken a kocsikon konzekvensen ugyanaz a személyzet dolgozott.

Ilyen és ehhez hasonló esetekben az SzMSz szerint, a becsült kilométer adatokat kellett feltűntetni a menetlevélen és természetesen azonnal intézkedni, hogy a műszaki hibát minél gyorsabban megszüntessék.

Mi lehetett az oka, lengyel testvéreink minőségbiztosítási rendszerének hiányosságain túlmenően, ezen tömeges méretekben elharapódzott jelenségnek? Mi lehetett az oka ,az általánosnak mondható hiánygazdálkodáson túlmenően, annak hogy ezek a mentőautók hosszú hónapokon át furikáztak, glasszáltak az elromlott kilométer-számlálójukkal?  A rejtély kulcsát egy újabb kérdés felbukkanását követően véltem megtalálni. Miként fordulhatott elő, hogy munkatársaim becslési készsége oly mértékben sérült, ami "X"-nek az "Y"-hoz mért távolságát képes volt megduplázni, gátlástalanabb emberek esetén megháromszorozni? Nagy kérdés!

Miután nem éreztem feljogosítva magam a kérdés megválaszolására, így egy dolgot tettem. Készítettem egy táblázatot az alábbi rovatokkal: - dátum, a szállítást végző dolgozók neve, a szállított beteg neve, a szállítás távolsága a menetlevél adatai alapján, szállítási távolság a térkép szerint, kilométer differencia. Az egész - több száz esetet felsorakoztató/!/ - kimutatást lehelyeztem a főnök íróasztalára egy kérdés kíséretében: - "Mi ez? Mi lehet ez?"  A választ az óta is várom.

A passzív ellenállás eme példázata után hadd hozzak néhány élőképet az én aktív ellenállásomra, az én belső ellenzéki szerepemre, aktív változtatási szándékomra. Bízok abban, hogy ezek az élőképek híven tükrözik az én párt iránti elkötelezettségemet, "párthűségemet.", ugyanakkor nem mentenek fel semmiféle személyes felelősség alól.

A kora nyolcvanas években, ha egyre lanyhuló mértékben is, de mégis mindent a párthatározatok szabályoztak. Ez alól egy bizonyult kivételnek: - a világgazdaság! A hetvenes évek vége nagy olajár robbanásának "begyűrűzését" még a párthatározatok sem tudták feltartóztatni!

Izgalmas dolog újra végig élni a párthatározat születésének mechanizmusát. Összehívták a pártkongresszust, aminek a tiszteletére a munkahelyi pártalapszervezetek felajánlásokat tettek. No ez egy több szintű és több szálon futó izgalmas jelenség volt!

Az első, ami szembeötlő volt, hogy fent a KB.-ban és a PB-ban előre meghatározták azt, hogy miket kell felajánlani ott lenn, a mélyben Tették mindezt annak érdekében, hogy alulról jövő, az egyszerű nép egyszerű fiától elinduló kezdeményezésként lehessen meghozni a pártkongresszus azon határozatát, amelyet már jóval korábban meghoztak az elvtársak ott fenn,....fenn az eszme és eszmeiség magaslatán! Mire emlékeztet engem ez a képlet? Csak nem a divatos P.R.-ra? Félelmetes dolog a P.R. és a propaganda analógiája!?

A jelenség végletességéből származó ellentmondásainak egyikét híven szemlélteti a Hofi-féle tizenkét malac teória! Nevettünk a nemzet nagy politikai bohócán, fetrengtünk a röhögéstől a teórián, ami egyébként véres valóság volt.

A pártfelajánlásoknak valószínűleg lehetett egy - két, a valóságban is pozitív hozadéka. Mondjuk olyan, hogy valamit tényleg a határidő előtt lehetett átadni, mert a melósok valóban az inuk szakadtáig dolgoztak

Elképzelni sem vagyunk képesek azonban, hogy mekkora ökörségek születhettek a nem termelő szférában. Azt még mindenki, röhögés nélkül tudja elképzelni, hogy egy hegesztő szakmunkás napi két méterrel hosszabb varratot ajánl fel! De mit ajánlhatott fel egy külügyminisztériumi dolgozó, egy tanácsi alkalmazott, egy kalauz, egy tanár, egy színész, egy orvos, egy rendőr, egy ügyvéd? Jó kérdés!

Látom magam előtt a Külügyminisztérium pártalapszervezetének taggyűlését.

Felszólal Gizike, az egyik külkereskedelmi levelezői végzettségű munkatárs. "Kedves Külügyminiszter -egyben alapszervezeti párttitkár is/!/. Elvtárs!"

"Mai nappal megfogadom, hogy a gaz-imperalista /nem elírás!, jelenség!/ gonosz-fekete herceg U.S.A. betűszót konzekvensen kisebb betűkkel írom, mint a Szovjetuniót"

Látom magam előtt a washingtoni nagykövet személyi sofőrét.

"Nagykövet Elvtárs! Mai nappal megfogadom, hogy kivonulok a nagyköveti sofőrök közötti póker partiból. Nem zsugázok többet a gaz kapitalisták szolgalelkű-pribék-csinovnyikaival! Ha mégis, netán,......egyszer - egyszer elbotlanék, akkor, pedig igyekszek mindig pókert csinálni!"

Ilyen szituációban jött reánk a soros pártkongresszus, amikor is pártalapszervezetem delegált az egészségügyi, ágazati küldött gyüllésre, ahol teljesen felkészületlenül, váratlanul, a sok sületlenségtől a végletekig kiborulva felszólaltam.

"Kedves Elvtársak! Nem tudom, hogy mit ajánlhatnék fel egy mentő-gépkocsivezető, egy mentőápoló, vagy egy mentőorvos, mentőtiszt nevében? Azt sem tudom, hogy mit ajánlhat fel egy nővérke, vagy egy orvos? Holnaptól mosolygósabbak, kedvesebbek leszünk? Vagy naponta egy vakbélműtéttel többet végzünk? Vagy több lábszártörött sérültet szállítunk be precízen ellátva? Vagy minden beavatkozást egy másfajta technikával, egy másfajta aspektusból végzünk? A mullpólyát ballról - jobbra fogjuk tekerni?!" Ekkor már nevetett az egész terem. Nevetett, de csak azért, hogy még inkább jól ülhessen a következő poénom. Folytattam tehát. 
"Nem! Elvtársak, nem! Mi csupán szakmaiságunkat és emberségünket ajánlhatnánk fel bárhova, bármikor, bárkinek,....ha az egy kézzelfogható dolog lehetne! Ezért a mentőszervezetünk KISZ alapszervezetének nevében, ámbátor munkatársaim tudtán kívül meghívom önöket, a kórház valamennyi osztályának munkatársait egy szakmai vetélkedőre. Legyen ez a mi felajánlásunk!"

Vastaps köszöntött. Vastaps, amiből tudtam, hogy megrendezhetem a vetélkedőt. Majd következtek a személyes gratulációk. Az alapszervezeti párttitkárok, az ágazati párttitkár és a megyei kiküldött megfigyelő elvtársak készszorításai! A kézfogások?! Amiből azonnal megéreztem, hogy igazam van, csak hát ugye mégsem kellett volna...

Melyik fejezetből ismerős ez az érzés?

Megtartottuk a szakmai vetélkedőt, ami nagy sikert aratott, aminek csak annyi köze volt a párthoz, amit a felvezetőben írtam és természetesen az, hogy a fő-főelvtársak fürdőzhettek a sikerben!

Személyes sikerként könyvelve el személyem és munkatársaim heteken át tartó előkészületeit. Ezt ismertük mindannyian! Ebben a mostani piszok nagy szabadságban ez már megváltozott?........ Na ne mondják! Kérem?

No mindegy! A vetélkedő hozadéka sokkal jelentősebbnek bizonyult, mint maga a vetélkedő. A mentős csapat a második lett. Ezzel a helyezéssel sikerült bebizonyítani, hogy a rohamkocsin is folyik olyan magas szintű szakmai munka, mint bármely műtőben. Ezután már sokkal nehezebb volt lekezelően nyilatkozni a mentőkről.

Azonban még az elmondottaktól is jelentősebbnek érzem, hogy kialakult köröttem egy, a hivatás iránt érdeklődést tanúsító csoport. Együtt tanultunk. A csoport tagjai közül sokakat segítette a főiskolai felkészülésében. Közösen gyakoroltuk a szakma manuális fortélyait. Kórbonctani demonstrációkat szerveztünk. A közös munka hatékonyságára a legszemléletesebb kép, hogy a csapat valamennyi ápoló képzettségű tagját felvették később a mentőtiszti főiskolára.

Vagabund párttagságomra egy másik példa. Imádtuk a politikai gazdaságtant a főiskolán. A Közgázról járt át egy előadó. Adott egy olyan elemzést a szocialista tervgazdálkodásról, hogy az állunk majd leesett és ötpercenként néztünk ki az ajtón, hogy nem hallgatózik-e valaki. Valahogy egyikőnk számára sem tűnt vonzó kilátásnak a börtön!

Tudományos szocializmusból kollokváltam! Fontos! Istenem, mennyire fontos! E nélkül képtelennek bizonyultam volna a vénázásra!

A Lenini Dekrétumok és a proletár internacionalizmus volt a tételem. Mondanom sem szükséges, hogy ki sem nyitottam a könyvet. Hasonló esetekben már többször bejött, hogy vitába citáltam az előadót, amiből mindig megszülethetett valamiféle vizsga eredmény. Ezért fordulhatott elő, hogy az alábbi kérdéssel kezdtem a vizsgámat.: - "Miként lehetséges az, hogy a környező államok a proletár inernacionalizmus leple alatt a legtisztább soviniszta politikát folytatják a területükön élő magyar, nemzeti kisebbség ellen? Brezsnyev elvtársnak miért nem szúr szemet, hogy az egyik szomszéd államot, államformáját tekintve átkeresztelhetnénk szocialista császársággá?"

Bejött, amire számítottam. Ekkor már lehetett szabadabban kérdezni! A betont nem engedték rá, legalábbis azonnal az emberfiára. A vizsgáztató hosszasan és folyamatosan Lenint citálva győzködött arról, hogy ez nem így van. Maga a kérdésem tendenciózus és hibás!

Ekkor közbe vetettem, hogy néhány hónapja jártam a rokonaimnál Székelyföldön és a Partiumban. Ettől a perctől kezdődően már csak a mindannyiunk előtt jól ismert rizsával jöhetett elő. "Egyedi eset! Kivételt erősítő szabály! Ne általánosítsunk! Nem szabad általánosítani!”

„Az idea az nagyon szép! Megvalósításába időnként még hibák csúszhatnak be, de pontosan ezért szükséges tudományos szocializmust tanulni, Lenint olvasni. Lenin előre látta a hibákat és megadta a korrekciókhoz szükséges elveket, penzumokat!"

No abban teljes volt az egyetértés kettőnk között, hogy Leninnek tényleg mindenre volt valamiféle penzuma! De milyen?!

Ezt követően a vizsgáztató kérdezgetett. Számomra nem maradt más, mint használni rövid távú memóriámat és visszamondani az előadó szájából korábban elhangzottakat........Kaptam egy kegyelem kettest.

Amikor kimentem a teremből, a folyosón izguló kollégák faggattak, hogy milyen volt. Elmeséltem a sztorimat!  Ekkor mindenki elkezdett hangosan nevetni. Számomra csak ekkor derült ki, hogy vizsgáztatómat Farck Györgynek hívták. Ebből azonnal beláttam, hogy ezt bizony korábban, valahol Békéscsaba környékén Georghe Farck-ként becézgethette az anyukája.

Hát ennyit a proletár inernacionalizmusról!