Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XIII.

 Huszonhetedik fejezet 

(Amelyben a vén lovag beleül a körhintába.)

 

Leszereltem. Édesanyám elvesztése felett érzett fájdalmam ellenére, hatalmas lendülettel vetettem bele magam a civil életbe és a gyermeknemzés rejtelmeibe.

Már a katonaságnál megéreztem, hogy a munkahelyemen történni fog velem valami. Honnan táplálkozott a sejtésem? Tudtam, hogy a vezető mentőtiszt - Hála a magasságos Atya Úristennek! - kénytelen lesz nyugdíjba vonulni. Láttam, hogy a státusz betöltésére nincs igazán megfelelő szakember. Tudtam saját vizsga eredményeimet, láttam. Tudtam, hogy alkalmas vagyok a feladatra. Éreztem, hogy a pesti főnökeim is alkalmasnak találnak rá.

Sejtésem beigazolódására fél évet volt szükséges várakoznom. A vezető mentőtiszt nyugdíjazását követően valóban kineveztek a helyére. Másodéves főiskolai hallgatóként. Huszonhárom éves korom ellenére. Egész díszes kis országunkban csak "U-A." és jómagam voltam ilyen fiatalon a felső középvezetés tagja.

A tények hátterében meghúzódó áramlatokat sem lényegtelen figyelembe venni. Ekkortól kezdve jelentek meg a párthatározatok, pártszlogenek: - "Megfelelő embert a megfelelő helyre!” A szlogen sem tudta volna megakadályozni a volt főnökömet abban, hogy ne a saját emberét nyomja be a státuszba. Csakhogy "Ny" bajtársat nem tudták benyomni, beerőszakolni a főiskolára. Annak ellenére sem, hogy amint akkoriban mondották volt: - "Alulról nyomták, felülről húzták.” Ezek alapján bátran mondhatom, hogy egyfajta félelemmel neveztek ki. Tudták, hogy nem vagyok a főnök embere. !Ez az egy dolog valóban bejött nekik! /

Azt hiszem szerencsém volt. Felfedeztem magamban újra a nagyapámat, édesanyámat, édesapámat. Az általuk képviselt elveket. Csak nekik köszönhetem, hogy nem tévedtem el. A legmélyebbről elindulva felépíteni egy hiteles karriert? Nagy kihívás, aminek a magam módján, saját elveimet megtartva, igyekeztem megfelelni. Az új beosztásomban két beszélgetéssel kezdtem

Összehívtam a szolgálatvezetőket, akik előzőleg a közvetlen feletteseim voltak, és akikről mindent tudtam. Az alábbiakat mondtam el: -
"Itt és most én mindent elfelejtek. Elfelejtem, hogy ki, hova dugja el a munkahelyi piát. Ki kinek osztogatja a "jó papírt", a borravalós szállításokat. Nem fogok vadászni senkire. Nem akarok elkapni senkit, de ettől a perctől kezdődően megszűnik a munkahelyi piálás és a kezdő dolgozók "szívatását" sem tűröm el!
Összehívtam az /im/potenciális vetélytársakat. Azokat az embereket, akik esélyesek lehettek volna a státusz elnyerésére. A főnök által kigolyózott mentőtiszteket, a főnök sértettjeit. Meghívtam a megbeszélésre a főnök által addig előrenyomott embereket, a főnök embereit. Az alábbiakat mondtam el: - "Jómagam legalább annyira csodálkozok a kinevezésemen, mint ők. Megértem vélt, vagy valós sértettségüket. Egy dolgot ajánlok a figyelmükbe: - nem vagyok senkinek sem az embere! Így magam sem kívánok szekértábort kovácsolni magam köré.
Egy dolgot nem tudok és nem is akarok elviselni: - a másik ember háta megetti mószerolását! Ez okból soha, senki ne keressen! Szakmai kérdésekben bárki előtt, bármikor nyitva áll az ajtóm. Van itt változtatni, átalakítani való éppen elég! Minden ember megtalálhatja a maga feladatát. Minden épeszű, jobbító szándékú ötletet, javaslatot, kezdeményezést nyitott ajtókkal és nyitott szívvel várok."

Utólag is csak azt látom, amit akkor is éreztem: - ez kemény kezdés volt. Magas a mérce, amit magam elé állítottam. Magas a mérce, amit így utólag visszatekintve megállapíthatom, hogy többször is sikeresen levertem. Úgy érzem azonban ma is, mint akkor: - Amikor az ember nemes és nagy célkitűzéseiben megbukik önmaga előtt, még akkor sem tekinthető vesztesnek, pláne nem akkor, amikor a lécet önszántából helyezte jó magasra. Ön - ön elveinkért önmagunk előtt elbukni?.....Nem dicsőség, de nem is bűn! .....Állapot csupán. 
Amikor a léc leverésének körülményeit elemzem, soha nem a magyarázkodás, az önfelmentés szándéka vezet.  A lécet én vertem le! Vállaltam és vállalom.

 

 

Huszonnyolcadik fejezet

(Amelyben dicső lovagunk saját két szép szemével tekinthetett

bele a fekete herceg szemébe.)

  

Izgalmas volt az újrakezdés időszaka. Egy valódi nyilasnak való korszak!

Épült a házunk, de mint mindenből a cucus idején, ebből is kilopták az életet jelentő kovászt, (...) azaz a maltert. Továbbra is kint éltünk a tanyán. A katonai "tréning ruhámban", azaz a mackómban voltam kénytelen bejárni dolgozni, mert akkora volt a sár, hogy sok esetben a vállamon voltam kénytelen cipelni a Babettámat, a kismotoromat. Elsőként érkeztem a munkahelyre, hogy titokban öltözhessek át a pince rejtekén, nem messze az udvari munkás vackától.

A főnöki imázs kialakítása és helyzetem megszilárdítása mellett a korszak másik jellegzetessége volt, hogy nagy elánnal vágtunk bele a gyermeknemzés rejtelmeibe, ....a későbbiek során: - gyötrelmeibe. Az öregek is várták már az unokát és mi is úgy éreztük, hogy most már jöhet a gyerek. No ez nem ment ilyen egyszerűen, mert mi egy egészséges, okos, szép gyereket szerettünk volna! Tudományos munkatervünk volt. Akkor készültem szülészet - nőgyógyászat szigorlatra és akkoriban jelent meg kies kis hazánkban az Optimális Családtervezési Modell! Csodálatos! - gondoltuk magunkban és hinni kezdtünk. Hittünk a tudományban és a modellben egyaránt. Hitvilágunknak megfelelően megvártuk, amíg kiürül az antibébi. Fél évig óvszerrel védekeztünk! /Erről egy valódi nyilas tudna mit mesélni, de most nem teszi! / Ezt követte az ébredési hőmérséklet mérése, az ovuláció meghatározása. Az ovuláció előtti napokban részemről a tudatos önmegtartóztatás, amit jómagam az urán dúsítása fázisaként aposztrofáltam. Komolyan mondom, hogy röhej! Nem voltunk betegek, sőt makkegészségesnek vallhattuk magunkat! Ennek ellenére minden rezdülésünkben úgy cselekedtünk, mint akik betegek! Nem vicc! (...), és ezt Optimális Családtervezési Modellként aposztrofálták. Nagyapám az tudta! Az olyan optimális módon tervezett optimális családi modellt a mezőn, hogy mai napig emlegethetjük!

Amennyiben az eset csupán arra szolgáltatna tanulságot, hogy milyen vékony jégen próbál meg korcsolyázni az, aki valamiféle ideákat szeretne megtalálni, akkor még mosolyogni is tudnék.
Amennyiben csak arról lenne szó, hogy belássam milyen keskeny mezsgye választja el az ideológiát a demagógiától, akkor a mai eszemmel már fennhangon röhögnék, fetrengenék, nyerítenék.

Gyönyörű kis angyalkáim nem ezt kívánták a tudomásomra, tudomásunkra hozni! Történt ugyanis, hogy az egyik ilyen tudományos beavatkozásunk után észre vettem, hogy baj van. Talán nem is kicsi! Sőt! Egyenesen nagy! A jobb herémen kitapintottam egy kemény, kisujjbegynyi, felhányt szélű, karfiolszerű, porcszerű tapintatú képletet. Azonnal tudtam, hogy daganatom van. Egy hetet vívódtam magammal, majd megbeszéltem a dolgot Ancsával. Tudtam, hogy a túlélési esélyeim kizárólag a szövettani eredménytől függenek! Istenem! Csak embrionális koriokarcinómám ne legyen! Annak nyolc - tíz hónap volt az akkori túlélési rátája.

Másnap bementem az egyik urológus főorvoshoz. "Főorvos Úr! Nekem heredaganatom van!" - ennyit bírtam kinyögni. Megvizsgált, majd elmondta, hogy helyes a diagnózisom. Aranyos volt, mert nem kezdett el hazudozni, nem irt elő semmiféle fájdalmas, kiegészítő, humbukk kivizsgálást. Hitt a saját kezének, a saját szemének, hitt a statisztikáknak. Tudta, hogy egy jóindulatú daganatra minimális az esélyem. Tudta, hogy műtéti feltárás nélkül csupán kóklerkedni lehetne. A túlélésre vonatkozóan sem altatott. Elmondta, hogy áttétes esetben igen könnyen előfordulhat, hogy nem tudnak meggyógyítani Megműtöttek. A diagnózis megszületését követő nyolcadik napon kasztráltak. Huszonötödik éves voltam.

Ébredésemet követően két dolog foglalkoztatott. Csak túléljem,(…) és a pimpi is működjön! A pimpi működőképességéről már a harmadik posztoperativ napon meggyőződtünk. Valószínű, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy egyfajta hittel mentem vissza a kórházba, a kiegészítő vizsgálatokra. Töretlen és törhetetlen élni akarással bírtam. Míg készültem a nyirok utak kontrasztanyagos röntgen vizsgálatára, addig is a Lampé - féle szülészetet tanultam. A kissebészeti műtét alatt végig viccelődtünk az operatőr főorvossal és asszisztensnőjével. Mindketten ültek a lábaim között, szemben a pimpivel és békésen jópofiztak velem, miközben gyufaszáltól kisebb átmérőjű nyirokerecskékbe igyekeztek kontrasztanyagot befecskendezni. Az aktus előtt kaptam egy löketet! Kaptam egy adag kábítószert. Valószínű, hogy ez is közrejátszhatott abban, hogy felettébb vicces kedvemben lehettem. Partner voltam a jópofizásban, holott legbelül csak egy szó motoszkált bennem:- embrionális koriokarcinóma!

Nem volt nyirokáttétem és a szövettanom is a legenyhébbnek imponáló, akkori szinten is jól kezelhető elváltozást mutatta. Azonnal hazamentem. A betegséghez való viszonyomra még két képet hadd hozzak fel! Az első: -

Szülészeti szigorlatomon, a mindig magamnál hordott manikűrolló segítségével magamnak távolítottam el a nyirokér vizsgálat varratait. "Ne cidrizzek a tételhúzásig se! Foglaljam el magam valami hasznos dologgal!" - gondoltam magamban és kollégáim legnagyobb szörnyülködése ellenére, már cselekedtem is.
A második kép: - Az első sorozat kobalt besugárzásomra úgy mentem fel Pestre, hogy vittem magammal ”nyaralni" a keresztgyerekeimet is. A barátomnál laktunk. Onnan jártam be a Kékgolyóra. Az első dózis után elkapott a sugárcsömör és majdnem elájultam a metróban. Valahogy mégis hazatértem. A gyerekek azzal vártak: "Keresztapúúúú! Mikor megyünk már a Vidámparkba?!" Tényleg! Mikor, ha nem most!? Mit nekem a sugárcsömör, hányinger, szédülés, émelygés! Irány a Vidámpark!

Szerencse, hogy elkísért a barátom, Kefe. Amikor készültünk beszállni az óriáskerékbe, felnéztem a magasban lengedező gondolákra. Felnéztem (.....) és azonnal kidobtam a taccsot. 

Azt már akkor is éreztem, sőt tudtam, hogy ez biz nagy beavatás volt! De miért kaptam?! (..) Máig megfejthetetlen. Ekkora titok lenne? Vagy mit háríthatok?Egy biztos. Az esetet követően maximális óvatossággal kezelek minden, a pozitív gondolkozásra vonatkozó szakirodalmat. Ha valaki mesélhetne erről, hát az én lehetnék! Meggyőződésem, hogy csak saját akaratomnak köszönhetem az életem. Az akaratomnak és még valaminek.(…)Egy halovány reményt ébresztő sejtésnek: - "Dolgom van még itt!"