Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XII.

 Huszonhatodik - kettéhasadt - fejezet 

(Amelyben dicső lovagunk másodjára találkozik a nagy fekete herceggel.)

 

Katonakorom felhőtlen boldogságát, a lelkem mélyén már stabilan érzett "előkészület" korszakát kettétörte, kettéhasította édesanyám halála.

Anyai ágon az egész családomat a vastagbélrák ragadta magával. Okkult okait a mai napig képtelen vagyok megfejteni. Édesanyám öccsénél is a legváratlanabbul vetődött fel a diagnózis. Megműtötték, mint nagymamámat. A műtétet követő néhány hónap múlva már eltemettük.
Már Béla bátyám temetésén éreztem, hogy anyával is baj van. Fél évet sem volt szükséges várni ahhoz, hogy balsejtelmeim beigazolódjanak. Anya levelet küldött a katonasághoz, amelyben arra kért, hogy vigyem orvoshoz. Szabadságot kértem és kézbe vettem a dolgok irányítását.

Behoztuk Nyíregyházára. A legjobb orvosok egy rövid, egy napos kivizsgálás során megállapították azt, amit ránézésre tudtam, és amit tudott ő is. De játszani kell! (…) Mi játszottunk.
A legtapasztaltabb, leghíresebb, legjobb kezű sebészt kértem fel a műtétre. Egy "kollegiális" hangulatú beszélgetésen megállapodtuk abban, hogy csak akkor végzi el  a radikális, testet - lelket megcsonkító műtétet, ha van még valamiféle remény. Ellenkező esetben zárja a feltárást és hagy még egy kis időt nekem, nekünk.

Közben anyát erősítgettem, hogy szerte a világban tízezrével élnek teljes életet az ilyen műtéten átesett embertársaink. /Ez így igaz!/
Anya erősítgetett engem: - "Persze, hogy meggyógyulok, kisfiam!" Olyan jó lett volna mindent elhinni! Csak ne szigorlatoztam volna sebészetből. Ne ismertem volna az onkológiát, az onkológiai sebészetet!

Eljátszottuk hát utolsó morzsáit is, a még eljátszható szeretetnek!

 

 

Tizennegyedik levél 

(Avagy a búsképű sorai a múltból a jövőbe, avagy híd az idő felett!)

  

Drága Anya!

Ültem az írnokiban. Nem fogott a munka, pedig tudtam, hogy dolgozni kell! Az idő nem állt meg, (…)  csak leszakadt reánk. Láttalak a kékesfehér fényben. Letakarva. Láttam, amint belevágnak húsodba. A húsba, amelyből magam is vétettem.
Műszakom végeztével rohantam hozzád. Rendesek voltak. Hamarabb kiengedtek. Te ott feküdtél a kórtermi ágyon. Minden rendben volt, csak az a hatalmas, randa seb zavart. Nyugtatgattalak, hogy ez így természetes ilyenkor. Felerősödsz a műtétből, elkezdődik a rehabilitáció, és lassan majd hozzászoksz. /Így is történhetett volna!/

Valahogy a szemedben láttam, hogy te nem tudsz ezzel élni. Feladtad. Feladtad annak ellenére, hogy láttad az épülő házunkat, ahol neked is készült egy szoba. Feladtad annak ellenére, hogy tudtad: - már csak fél évem maradt a katonaságból és szépen haladok a főiskolán is. Feladtad annak ellenére, hogy már te is nagyon vártad az unokákat.

Kétnaponta, délutánonként látogathattalak. Amikor nem tudtam menni, akkor Ancsa volt melletted. Utolsó találkozásunkat látom magam előtt. A búcsút! A kórterem ajtajából még visszafordultam és te erőtlen, mintha intenél, megemelted a kezed. Én nem tehettem mást. Elfordultam. El kellett fordulnom, hiszen nekem is mennem kellett. Ahhoz sokkal jobban tudtam a posztoperativ sokk tételét, mintsem áltathattam volna magam. Tudtam, hogy ez volt az utolsó!

Másnap dolgoztam. Löködtem a perceket. Egyre nyugtalanabb voltam, ugyan akkor egyre biztosabban éreztem, hogy elmész, és én nem lehetek melletted. Előre megírtam a szabadságos levelemet, hogy a főnöknek csak le kelljen szignózni. Megéreztem, amikor elmentél. Amikor az üti szólt, hogy a feleségem keres a portán én már összepakolva mentem le.

A temetéseden, a templom kertben még felkértek a hullaszállítók, hogy azonosítsalak. Egy nylon zacskóba csomagolták testedet.

Ahogy azt korábban kérted, az a ruha volt rajtad, amit az esküvőmön viseltél. A nylon zacskó ellenére is gyönyörű voltál, nekem változatlanul a legszebb! Belealudtál a halálba. 

Drága Anya!

Álmomban még sokáig filmszerűen láttalak magam előtt és tudtam, hogy ezt a filmet te sugárzod felém. Szamosszegen élsz tovább. Látogatunk az unokákkal. Nincs semmi baj. Még boldogok is vagyunk! Csak ne kéne mindig búcsúzkodni! Csak ne fájna mindig otthagyni! Csak ne jönne az a lelkiismeret furdalás!

Üzentél nekem! Még halálod után is gondoskodtál a te egyszülött fiadról. Üzentél nekem a túloldalról: - "Nyugodj meg kisfiam! Minden úgy történt, ahogy az mindkettőnknek a legjobb!"

Az idők távolából már megszűnt ez a film. Most úgy látlak magam előtt, ahogy a két világ határáról, kórtermi ágyadból utolsót intesz felém. A kezed mintha azt súgta volna: - "Bízok benned kisfiam! Jó utat!"

Drága Anya! Nekünk már soha többé nem kell búcsúzkodni, mert örökre bennem élsz te és örök időre benned élek én. Fény a fényben.

 

 

Huszonhatodik - korszak/?/záró! - fejezet 

(Amelyben a búsképű ismét csak tanul.

Tanulja az örök elfogadhatatlan elfogadni tudását

és ennek eredményeként megpillanthat valamit,

(…) túl az időn. )

  

Édesanyám halálával, a fájdalommal egyidejűleg tört rám a felismerés: - Egyedül maradtam! Apám, testvérek, após, anyós, feleség, az egész nagycsalád? Mit számit mindez, amikor kitépték a szívem? Semmit és mégis végtelenül sokat. Anyósomék segítettek mindenben. Tartottak engem és Ancsát egyaránt. Ők rohangáltak velem. Közösen intéztünk mindent. Édesanyám halálhírétől tudtam Ani nénit anyuskának, Jóska bácsit apuskának szólítani.

Minden haláleset, minden temetés egy üzenet. Vagy van bátorságunk, erőnk megérteni ezt az üzenetet, vagy nincs. Vagy van erőnk tudatosan, újra és újra felhozni ezt az üzenetet, hogy minél többet elárulhasson önmagáról, vagy nincs.
Édesanyám temetése olyan volt, mint az élete: - méltósággal teli. A falu templomában ravataloztuk fel, ami senkinek sem adatott meg abban az időben, legalábbis a falu emlékezete szerint.
Ravatalánál ott álltak az egykori tanítványok, csakúgy a cigánysorról, mint az egyetemi katedráról. Az elvtársak is bátorkodtak belépni az Isten házába, csakúgy, mint a kevésbé elvtársak. A KISZ- és Pártbizottság koszorúi sem becstelenítették meg az oltárt, mint ahogy a pap sem egy kiábrándult kommunista életútját ecsetelve ostorozta a rendszert a szószékről.

Akkor láttam utoljára tanítani édesanyámat! A ravatalán is tanított! Széthúzás helyett a szív egységét, acsarkodás helyett a szeretetet, gyűlölködés helyett a megbocsátást, megbékélést.
Egy igaz tanítványa biztosan akadt. Egy ember. Egy ember, aki rajtam kívül még képes volt felismerni a tanítás üzenetét. (…) Édesapám.
Édesapám, akinek ahhoz még nem volt elég bátorsága, hogy mellém álljon a ravatalnál, de meg volt benne az erő ahhoz, hogy vizslató tekintetek kereszttüzében, bár kissé leszakadva a végtisztességet tévő gyülekezettől, de mégis csak elkísérte utolsó útjára azt, akivel egy lehetett egykoron. Hogy megszűnhessen a "rontás" és utoljára még megszólalhasson egy dal: - "Álom, álom, édes álom, álomkép, álmodjuk, hogy (…) mindig.!"

 

Tizenötödik levél 

(Amelyben a búsképű visszaér a korábban emlegetett ripacsság

boncolgatásához.)

  

Kedves!

Borzasztóan érdekes, izgalmas dolog ez az írás. Most, hogy egyre inkább közelitek a kényes fejezetek felé, egyre intenzívebben jelentkezik bennem egy kérdés: - Mennyire vagyok ripacs? Mennyire fetrengek az önsajnáltatás, a mindenek feletti önelfogattatás bűzlő pocsolyájában.?

A kérdés letisztulását két dolog segítette bennem. Az egyik, hogy ezeregynéhányszáz pályázó közül beválogattak két írásomat egy most készülő szépirodalmi antológiába. Felutaztam Pestre, szerződést kötni a kiadóval. Beléptem a kiadóba. Életem első kiadójába. Azt éreztem, amit a veled való találkozásomkor: - haza érkeztem.

A másik, hogy elmentem a barátnődhöz, egész pontosan közös barátnőnkhöz, még tovább pontosítva a képletet: - barátom volt feleségéhez. Boldogan újságoltam volna az elmúlt időszak eseményeit, élményeit. A tőlem megszokott, túlzott lelkesedéssel ecseteltem, hogy készülődő önéletírásomban szerencsésen túljutottam a Kerek Ferkó című fejezeten és vészesen közelitek a "Sz.L." fejezethez.

Amikor megszólalt "L". A barátnőnk. A tőle megszokott hanghordozással és gesztikulációval adta elő: - "Na és kértél engedélyt a nőktől? És tőlem mikor kérsz engedélyt?" Majd levegővétel nélkül folytatta: - "Mennyire vagy valósághű? Mennyire vagy objektív? Milyen élményeket hagysz ki? Mi az, amit félsz megírni? Mit szólnak ehhez a volt nők? Ők vajon hogyan élhették meg, amire most te próbálsz meg visszaemlékezni? Hogyan éli meg, ezt a már - már elmebajra emlékeztető visszaemlékezési kényszeredet Ancsa?"

Ezekről a kérdésekről bárkivel kész vagyok beszélgetni, ha nem egyfajta vádként vágják a fejemhez. Miután ez történt, így nem tudtam mást, mint tükrözni.

A kérdező hetyke kivagyiságával csak annyit válaszoltam: - "Az író személyes szabadsága, hogy bárkit, akár név szerint szerepeltessen a művében. Ehhez hozzá kell tennem, hogy soha nem vallottam magam sem írónak, sem költőnek. Csupán egy emlékezni képes ember vagyok!"

"Természetesen a "szereplők", életem szereplőinek alapvető szabadsága, hogy akár bepereljék személyemet, ha emlékezetem megcsalt volna."

E mögött a kép mögött sokkal több minden húzódik meg, mintsem azt bárki felfedezni vélné. A dolog esszenciáját mégis a tükörbe nézés bátorságának aposztrofálnám. Ismerve "Sz.L." életútját, az életút közös pontjait, látom, hogy további izgalmas kérdéseket lehetne feltenni. Kérdéseket, amelyek segítségével el lehetne jutni valaminek a legbensőbb magvához. Mégsem teszem meg. Megkockáztatva azt is, hogy jó néhány beavatásomat leszek kénytelen kihagyni. Beavatásokat, amelyeket "Sz.L."-tól kaptam.

Említettem, hogy írásomban a szeretet nyelvét óhajtom gyakorolni. Mellőzni a kritikát. Ezért úgy döntöttem, hogy kihagyom a könyvből "L."-t. Ismételten és nem kisebb megdöbbenéssel tapasztalom, hogy valóban nem maradt számomra más, mint az üres papír, te és még valaki.....

Valaki, aki a távolból figyel, velem érez, és mindenben segít.

 A felismerés fájdalmával szívében csókol:

 

 

                                                                            a te búsképűd

 

 

 

 

Tizenhatodik levél

 

(Avagy kísérlet a lezárhatatlan lezárására.

Tudni illik semmi olyan nem történt, amelyet a búsképűnek lenne

szükséges lezárnia.)

  

Kedvesem!

Kedves "Sz.L."! 

Szeretnélek megnyugtatni, hogy ettől a két levéltől elétekintve nem szerepeltetlek önéletrajzi kisregényemben. Számomra sokkal értékesebb vagy, mintsem bármivel megsértselek. Számomra sokkal nagyobb érték a szeretet nyelve, mintsem, bármivel is kompromittálni engedném. Számomra sokkal jelentősebb érték a nagy - nagy kínok árán megtalált és felismert szeretet attól, mintsem bármivel veszélyeztessem azt.

Ezzel a két levéllel mégis kénytelen vagyok megkockáztatni azt, hogy egy személyiségjogi pert zúdíts a nyakamba. Mielőtt ezt megtennéd, szeretnélek megkérni arra, hogy végezd el magadban az alábbi, Steiner-i gondolatkísérletet: -

Befutott, "híres" író lettem. Egy televízió műsorban összehoznak, mondjuk az én "G. Katámmal", akiről meglehetősen kompromittáló képeket közöltem. Kata nyílt színen meghazudtol. Azt mondja, hogy semmi sem történt úgy, ahogy írtam. Vagy kegyesebb hozzám és csak az írói sarkításaimat tompítandó úgy nyilatkozik, hogy minden igaz, csak egy kicsikét mégis minden másképp történt. No ekkor mi van? Változik-e ettől bennem bármi? Változik-e a bennem élő kép? Változik-e az érzés, hogy ebből a képből építgettem és építgetem magam?

Magam részéről azt érzem, hogy én már tudom a választ. A választ, amit neked szükséges megtalálni. Addig is a Teremtő segítsen utadon, és ne feledd, hogy kis országunk legfényesebb arcú Buddháinak egyike a Fábri Sanyi. A válasz felismeréséig is: - Éljenek a szőke nők!

Csókol a te örök barátod:

                 a te búsképűd! (is)