Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote XI.

 Huszonnegyedik fejezet 

(Amelyben dicső lovagunk ismét visszatér a gyökerekhez.)

  

A főiskola?

"Az egyetemi álmok helyett a valóság? Igaz, hogy nem ismerik el, igaz, hogy csak levelező képzés, de mégis csak felsőfokú ismereteket adhat." - ehhez hasonlatos érzésekkel léptem át kapuját.
Kellemesen csalódtam. Azt kaptam, amit nem vártam. Egy olyan szemléletet, amelyet megirigyelhetne bármely orvostudományi egyetem. Egy szemléletet, amire máig büszke vagyok, büszke lehetek. A szemlélet mellé adott egy furcsa érzést. Egy érzést, ami sok mindent váltott ki belőlem a későbbiek során. Egy érzést, amit akkor és ott úgy fogalmaztam meg: - Mi, mentőtisztek félszárnyú sasok vagyunk. Mi vagyunk az egészségügy félkarú óriásai. Szárnyaink tollazatát az egészségügy önkezűleg cibálta ki, fél karunkat az egészségügy önmaga amputálta, amikor nem rendezte jogi státuszunkat.

Előadóink egy részét kénytelen vagyok megnevezni.

Dr. Bence Béla, főigazgató. Számunkra Isten után az első! Nyíregyházáról került fel jókezű, jó nevű sebészként, hogy befuthassa nagy ívű karrierjét.
Ma már látom, hogy kérlelhetetlennek tűnő viselkedése mögött sokkal inkább az egyértelműségre, az egyenességre való törekvés, mintsem a rosszindulatúság húzódott meg. Béla bácsi a végletekig egyenes ember volt. Egy igazi jellem. Egy igazi karizmatikus egyéniség, aki életének minden mozzanatát a Mentőszolgálatnak szentelte. Sebészetet adott elő.
Tőle kaptam azt a beavatást, hogy tiszteljem a betegséget! Szigorlatozzak ámbátor ötösre sebészetből, de a praxisban mindig legyen velem egy érzés: - "A mi szakmánkban, a mi hivatásunkban szépek lehetünk, de okosak nem." A betegség nem tanulta meg a betegséget! Az akut bélelzáródás nem tanulta meg a Kocsis - Stefanics féle Sebészet tankönyv akut bélelzáródás című fejezetét!
Kettőnk személyes ütközetének történetét részletesen szeretném elmesélni, mivel az is magában foglal egy - két beavatást. Addig a fejezetig is: - Köszönöm Béla bácsi! Köszönöm főigazgató úr!

 

Dr. Cselkó László, főigazgató helyettes.

Igazi angol úriember. Tweed zakó. Kedélyes arc, átszőve valami benső mosollyal. Mikrobiológiát és társadalom-orvostant tanított. Ő volt az, aki elsősorban egyfajta értelmiségi létre próbált felkészíteni bennünket. Sokkal inkább lehetett ez a feladata, mintsem az általa előadott tantárgyak ismertetése. Világot járt, WHO. delegált orvos volt, aki állandóan az úti élményeiről mesélt. Színes beszámolói nyomán, magától alakult ki bennünk egy kép. Egy üzenet. A társadalom-orvostan ismeretanyaga sokkal inkább fellelhető egy cigány putriban, mintsem bármely puccos egyetem, bármely puccos tanszékének, bármely puccos előadójában.
Ettől független Laci bácsi egy laza csuklómozdulattal borította el ötösömet mikrobioszból, amikor nem voltam képes precíz jellemzést adni egy retrovírusról. Mint mindig és mindenben, ebben is neki volt igaza.
Köszönöm Laci bácsi!

Dr. Papp Zoltán, főorvos?

Sokaknak főorvos úr, keveseknek Zoli bácsi. Belgyógyászatot tanított. Pipázott. Előadásait izgalmas dohányillat emelte fel olyan szellemi magaslatokra, ahonnan bepillantást nyerhettünk egy - két dologba. Tőle kaptam azt a szemléletet, hogy beláttam: - a belgyógyászat csak azért maradhatott alapdiszciplína, mert valóban minden gyógyító tevékenység valós alapját képviseli. A belgyógyászat csak addig maradhat alapdiszciplína, míg művelői ezen szellemben viszonyulnak hozzá, a nagymérvű, már - már áttekinthetetlen specializáció ellenére is! Magyarán mondva jó sebész, jó intenzívista, jó immunológus, vagy bármely más szakág képviselője, specialistája is csak akkor lehet az ember, ha egyben jó belgyógyász is. Milyen kísérteties dolog mindezeket újra megfogalmazni a génsebészet, géntechnológia korszakában!?
Köszönöm Zoli bácsi! Köszönöm főorvos úr!

Fusz Ernő!?

A Mentőszolgálat vezető mentőtisztje. Ernő bácsi, majdani közvetlen felettesem az országos hierarchiában? Ernő bácsi, aki testi jegyeiben hordozta, hogy miként képes egy hierarchia átépíteni, átstrukturálni, maga arcára formálni egy embert. Mentéstechnikát tanított. Szent meggyőződése volt, hogy tantárgya hijján összeomlana a medicina.
Kollokváltam. A Mentőszolgálatnál használatos lélegeztetőballonról már minden érdemi információt elmondtam. Mindent, ami a szakszerű használatához nélkülözhetetlen. Ez körülbelül hat - nyolc értelmes, bővített mondatot jelent a mai napig.
Ekkor Ernő bácsi a ballon gyártási anyagára kérdezett rá. A kérdése nyomán kirobbant válaszom óhatatlanul végig kísérte kettőnk kapcsolatát. A következőket mondtam: - "Fusz bajtárs! A kérdésre nem tudom a választ. Itt szeretném azonban megjegyezni, hogy a magam részéről nem a Medicor Orvosiműszergyárban szeretnék gyártástechnológus lenni, hanem az Országos Mentőszolgálatnál kivonuló mentőtiszt."

Ma már látom, hogy görcsös próbálkozásaival mire tett kísérletet Ernő bácsi. A szakmai instrumentumok iránti tiszteletet kísérelte meg átadni. A céhes legények, a míves mesteremberek munkaeszköz iránti tiszteletének átadására tett kísérletet a mi drága jó Ernő bácsink. Annak a tiszteletnek az átadására, amelynek hiánya kézzelfogható százmilliókban lenne kimutatható az egészségügyben, különféle amortizációs számításokban.
Köszönöm Ernő bácsi!

Az új generáció tagjait nem kívánom megnevezni egyrészt azért, mert jelenleg ők a Mentőszolgálat nagy öregjei. Nem kis szerepet vállaltak abban, hogy a Mentőszolgálat képes legyen megújjúlni. Tartottak felém egy tükröt, amibe kénytelen voltam belepillantani. Egy tükröt, amit a hűség, vagy hűtlenség tükrének is tekinthetnék. De vajon ki volt hű és aki hű tudott maradni, az mihez maradhatott hű? Fura érzés bennem: - még mindig várom, hogy a személyemhez köthető események által, feléjük irányuló tükörbe ők mikor lesznek képesek belepillantani?! No de ne értékeljem túl magam! Ma már az is örömmel töltene el, ha abba, a megújított gyermek által tartott tükörbe bátorkodnának belenézni, ami az ő tevékenységükhöz köthető. Boldoggá tenne, ha képesek lennének rácsodálkozni a kezeik nyomát viselő gyermekre, a Mentőszolgálatra.

Érzéseimtől függetlenül a nagy generáció valamennyi tagjának köszönök mindent. Azt is, amit adtak, azt is, amit elvettek és azt is, amit sohasem fogadtak el.

A Steiner doktor által említett "feledés édes poharát" ürítsük fenékig az "emlékezet keserű pohara" helyett! Magam részéről úgy vagyok, mint a sláger szöveg: - „csak a szépre emlékezek!” Volt és van is mire!
Az olyan kis epizódszereplők, mint Második Biborbanszületett Konstantin a legnagyobb döbbenettel tapasztalhatják majd meg, hogy a "feledés édes poharát" ki kell érdemelnie az emberfiának.
Valahol csúfos vereség az, ami keresztesháborúk szent győzelmeként hatott, egykoron, (...) alant. Főként akkor, amikor a nagy vezír úgy cselekszik, mint ama jó barát: - bort vedel, és vizet prédikál.

 

Huszonötödik fejezet 

(Amelyben szó esik a gyökerek közt meglapuló,

gyökérrágó, büdös bogarakról.)

 

Katonaságnál beléptem a Pártba. (Abba az egybe, amibe be lehetett, sőt egyeseknek be kellett lépni.) Könnyű lenne a dolgot annyival elintézni, hogy a több eltávozás, a nyugodtabb élet, a magasabbra ívelő karrier reményében eladtam magam. Persze akkor sem lenne kevésbé fájdalmas!

Még könnyebb lenne – tanulva a kortárs politikusoktól (!) – elhazudni MSZMP-s múltamat, vagy legalább egy örökös ellenálló, benső reformer imázsát kialakítani! Nem tehetem meg, mert nem vagyok politikus. Nem tehetem meg, mert csupán embernek vallhatom magam. Nem tehetem meg, mert ennyivel tartozok önmagamnak és édesanyámnak!

Szóval beléptem a pártba annak ellenére, hogy harmincegynehány éves pártkönyvét édesanyám épp akkor adta vissza. Sokat vitatkoztunk! Néha még veszekedtünk is! Amikor végkép kifogytam az észérvekből, bátorkodtam anya fejéhez vágni: - „Könnyű a partvonalon kívülről bekiabálni! Bemenni a pályára?! A pályán jól focizni?! Focizni a füttykoncert ellenére? (…) Már nehezebb.”
Akkor még szentül hittem, hogy a rendszer átalakítható, szebbé, jobbá, élhetőbbé tehető! Annyira hittem mindezt, hogy képes voltam a reform kezdeményezések sorozatos elbukását is édesanyám nyakába varrni! Tudni illik a reform kezdeményezések sorozatos elbukásához nem csak a „Borbély elvtárs által fémjelezett” anti-IQ emberekre, de az édesanyámhoz hasonló félreállókra is szükség volt.
No szóval! Ezeket és ehhez hasonló dolgokat vágtam édesanyám fejéhez, holott az alábbiakban elmesélendő történet minden mozzanata ismert volt számomra már akkor is

Anyai dédapám: - Bodó Sándor, 1919-ben összeszedte a falu szegényeit, akik dédapám vezényletével előre megfontolt szándékból kiegyengették kaszáikat és átsétáltak a szomszéd faluba, az épp akkori, ügyeletes földesúrhoz. A báró úrnál tett vértelen, bemutatkozó látogatás oly mértékben bizonyult sikeresnek, hogy a báró úr „önként” földet osztott. Persze, Vitéz Kőbányai hatalomra jutását követően az egészet visszacsinálták.
Dédapám csak addig bujkált, míg fel nem ismerte: - annyira sem veszik ember számba, hogy deresre húzzák, alaposan elverjék, vagy elveressék. A történelemkönyvekből úgy értesültem erről, hogy nagyapám forradalmár volt! Vagy ellenforradalmár? Vagy népi felkelő? Vagy rebellis, zendülő paraszt? Vagy mi is?

Anyai nagyapámat már említettem! Imádtuk! Papa valóban nagy politikus volt. Esténként sokat mesélt. Mesélt az Észak- Erdélyi bevonulásunkról. (A fia, Lajcsi bátyám ott volt, sok mindent látott!) Elmondta, hogy valóban követtek el politikai célzatú kivégzéseket, „kisebb” mészárlásokat. Úgy, ahogy a szoci elején írták a történelemkönyvek: - magyarok a románok ellen, magyar katonák a román lakossággal szemben.

Elmesélte a falubeli zsidók elhurcolását.

Nagypapa szekérrel fuvarozta el a nőket és gyerekeket a mátészalkai gyűjtőbe. Amíg lehetett élelmet és leveleket csempészett be és ki. Vitte a híreket az elhurcoltak és a bujkálók között. Falunkban nem működött Nyilaskeresztes Párt! Az emberek megdöbbenéssel szemlélték a gyászos menetet. Megrendülésük addig tartott, míg a menet elérte a falu határát. Azt követően egyként törték fel a házakat és húzták szét a zsidó vagyont. Nagyapa még meg tudta mutatni, hogy mely család, mely zsidó házába költözött be. Ki kinek a szekerével fuvarozgatott a téjeszcsében.
(Mai napig döbbenten állok a kép előtt! Emberek miként képesek kivetkőzni magukból? Biciklizgetnek az utcán. Templomba, imaórákra járnak. Kedélyesen köszöngetnek egymásnak, szívükben és fejükben is a legteljesebb amnéziával! Istenem! Mondd meg nekem: - mekkora Terror Házát lenne szükséges ide építeni?)

Bármikor kész vagyok, bármely olyan történészt elkalauzolni szülőfalumba, aki utólag igyekszik magyarázatot keresni a németek által Európára szabadított gonoszra, a teuton barbarizmusra! Egy szempillantás alatt semmisülne meg minden olyan felmentési kísérlet, teremtett mítosz, ami abból indul ki, hogy a reguláris német sereg, a Werrhmacht, az merőben más volt, mint az SS hordák.

Mi szükséges ehhez? Kevéske térkép ismeret, némi katonai, stratégiai ismeret és egy tíz perces falusi séta. Ötven év elteltével is meg tudom mutatni a németek által lerobbantott Krasznán átívelő híd helyét, nyomait. No erre a hídrobbantgatásra farigcsáljon ideológiát bárki! Erre a kabátra szíveskedjenek gombot varrni!

Anya még Szatmárnémetibe járt tanítóképzőbe. Az oroszok közeledtekor egy éjszaka alatt ürítették ki a kollégiumot és a tanítóképzőt. A német katonák ágyaikból cibálták ki a hallgatókat. Válogatás nélkül dobáltak ki mindent az udvar közepére. Ágyat, bútort, könyveket, matracokat, iratokat. Mindent! Mindent felégettek. Most azon gondolkozok, hogy mekkora stratégiai, vagy csupán taktikai jelentősége lehetett a hamuvá enyésző szalmavánkosnak? Egy Catullus kötetnek? A gazdasági igazgató ellenjegyzését tartalmazó kollégiumi létszámjelentő adatlapnak? (…) Nem tudom.
(A hiba a kérdésben és a kérdezőben van! Legalább is ezt sugallja számomra a jelen idő, a mostani világ, a mostani szabadság, korunk erkölcse és erkölcsisége.)

Szülőfalumat a románok szállták meg, „szabadították fel”. A rosszul elrejtett élelmiszert összeszedték, a „rossz helyre bújt asszonyokat” megfarkalták. A lovakat elhajtották. Majd tovább álltak. Nagyapám maradt ott, a katonák által az őrizetére bízott tizennégy gebével, kimustrált, virslinek való tüzérlóval. Nagyapa gyönyörű két lovát elhajtották! A lovakat, amiket nagyapa még a halála előtti perceiben is emlegetett!

Negyvenhat nyarán érkezett haza a fogságból, nagyapa első házasságából származó fia, Lajcsi bátyám! Úgy el volt tetvesedve, hogy be sem engedték a házba! Az udvaron vetkőztették pucérra. Ruháit elégették. Egész testét petróleumba mártott rongyokkal dörzsölték át. Hónapokat vett igénybe, míg fel tudták erősíteni.

Hosszasan faggattuk nagyapát, hogy árulja már el, milyen frontélményekről mesélt Lajcsi bátyám. Nagyapa csak annyit mondott: - „Ezt ne akarjátok megtudni! Ezt még annak is jobb mihamarabb elfelejteni, aki ott volt!” Sosem feledhetem. Egyszer csak elkaptuk, csak becserkésztük nagyapát és Ő az alábbi történetet mesélte el. Lajcsi bátyámtól hallotta.  Akkor is sírt, amikor a fiát hallgatta és akkor is fátyolos lett tekintete, amikor nekünk, unokáinak adta át. (Nincs vigasztalanabb látvány a férfi könnyektől! – érzetem meg akkor és ott.) 

Lajcsi bátyám szakasza „szisztematikus terület ellenőrzésen” volt, így nevezték hivatalból a „partizán vadászatot”. A szakasz a legváratlanabbul géppuskatűzbe került. Sokan odavesztek! Lajcsi bátyám menekülés közben arra rettent fel, hogy legjobb barátja, mellette esett össze, majd felugrott és kilógó beleit keze között tartva, őrölt tekintettel próbált volna elfutni.
Ezt követően bevonultak egy faluba. A házakat felgyújtották. Az embereket szétkergették. Egy – két partizánnak vélt férfit a helyszínen kivégeztek. Persze mindent jog szerint! Volt rögtönítélő haditörvényszék, volt írásos tárgyalási jegyzőkönyv, írásos ítélet! (Nyilvánvaló számomra, hogy a „dolog” törvényesebb és ez által „elegánsabb” is volt, mint jó néhány „más egyéb”, amit a németek hajtottak végre.) Befejezésként nagyapa csak annyit mormolt az orra alatt: - „Fiaim! Soha ne feledjétek a Don-kanyart!”
(Ebben a mondatban számomra csak egy dolog nem változott az idők folyamán. A Don-kanyar Vereckei-hágótól mért távolsága és nagyapám fájdalma! Istenem! De jó lenne elhazudni! Csak az én életemben hány alkalommal és hány féle módon kísérelték meg?)

Anya végzős tanítóképzős volt Debrecenben, a „Dócziban”, amikor nagyapám belépett az MKP-ba. Civódtak anyával, mert anya SzDP szimpatizáns volt. Rákosi hatalomra jutása táján nagyapa, ahogy belépett, úgy lépett ki. Észrevétlen! Mit láthatott meg? Erről sosem beszélt. Ezzel kapcsolatos faggatózásunkat mindig ezzel a mondatával hárította el: - „Fiaim! Ezek egymást ették meg! Ezek egymást fogják felzabálni!”

Édesanyámat 1947-ben helyezték ki szülőfalujába. Tanítónő lett, 350 új Forintért. Innen ment nyugdíjba. Innen temettük el. Első havi nyugdíját már én vehettem fel: - 6500 Forint volt. 
Anya rengeteget mesélt. Mesélt a fényes szelek korszakáról. Arról, hogy hívták a NÉKOSZ-ba, de nem ment. Nem ment annak ellenére sem, hogy legjobb barátnője NÉKOSZ-os volt.
Nézem a korszakból fennmaradt, sárguló képeket. Nézem az én gyönyörű anyámat! Mennyi tűz, mennyi tenni akarás lehetett benne?! Az egyik fotón, egy tantestületi bulin nevet. A másikon szemmel láthatóan dolgozik ám! Tervez!

Anya 1946 körül lépett be az SzDP-be, amit megcsócsált Rákosi. Így lett az én édesanyámból MKP tag, de csak azért, hogy az átmeneti évek furcsa katyvaszának maradékát is felszippanthassa Kádár és az MSZMP.

Anya mesélt és igen gyakran sírt!

Amikor kulákokat vertek a tanácsháza pincéjében, akkor kivezényelték a tantestületet énekelni. A tantestületi énekkar mozgalmi nótákat zengett, hogy ne halljon ki az üvöltés. (…) Anya nem énekelt, csak sírt.
Amikor békekölcsönt kellett jegyeztetni, akkor anya nem fenyegetőzött, csak együtt sírt a kötvény jegyzőjével.
Amikor tsz-t kellett szervezni, akkor se harapta át senki torkát. Inkább elmondta, hogy maga is fél és félti az embereket is. 
Egy dologért harcolt! A gyerekek beiskolázásáért! A legvadabb cigánycsaládokat látogatta. Na őket fenyegette is, csakhogy végre engedjék gyermekeiket az iskolába!

Fekete autók jöttek. Járási főelvtársak! Vitték volna anyát bárhova, (…) egészen a minisztériumig. A mocsok láttán, amit ilyenkor láthatott, még elszörnyülködni sem lehetett. Hívták. Nem ment. Észrevétlen mondva le a karrierről valami másért. (…) Önmagáért.

Ránk köszöntött ötvenhat. Az egész falu a rádión lógott. A „Ruszkik haza!” jelszóval egyként azonosultak az emberek. A pesti eseményeket fél napos késéssel követték a falusi események, a falu forradalma!
A párttitkár vezetésével leverték a veres(s) csillagot a pártházról. Elégették azt a négy – öt kötet Lenint, Sztálint, Rákosit, amit még a tanácsházán megtalálhattak. Kivágták a zászlóból a Rákosi címert. Kiabálástól eltorzult arccal égették el a veres(s) zászlót, a kancák zászlaját!
Anya nem égetett, csak a rádió előtt ülve sírt! A tömegpszichózis logikamenete mentén az én gyönyörű anyámból egy szemvillanás alatt „kanca” lehetett! Tudni illik, aki nem égette a kancák zászlaját az nagy bizonyossággal kanca volt.
Pártok nőttek a semmiből! Kisgazdák! Parasztpárt! Szocdemek! Mind – mind akasztgatni akart! Bitófát ácsoltak egy volt kulák pincéjében. Anya nem menekült, csak sírt Először csak a Köztársaság téren kitépett szívvel lámpavasra akasztott emberekért, aztán a Corvin-közben és a Széna téren orosz tankok által betonba taposott fiúkért.

A semmiből támadt pártok elviségére talán az alábbi példa mutathat rá legelevenebb erővel. Ehhez arra sincs szükség, hogy rendelkezzünk a falusi emberek ismeretével.
Minden ember tudta a másikról, hogy ő csak azért lett a Parasztpárt, vagy a Kisgazdák tagja, vagy Szocdem, mert attól a párttól remélte, hogy visszakaphatja földjét, sőt(!) kis szerencsével olyan földet is kaphat, amit soha sem birtokolt.

Ilyen előzetes után következzék az elviségre utaló példázat.

Nálunk, faluhelyen a forradalom úgy ment el, ahogy megjött. Észrevétlen. Egy ízben jött csak a fekete autó. Hagyott időt bőven felkészülni! Legyen ideje a becsókolózáshoz előkészülni mindenkinek. A sort, a kancák zászlaját égető régi, - főnix madárként megújulásra képes(!) – expártitkár nyitotta. Őt követték a könyvégető, pártokat alapítgató elvhű emberek. Az akasztgatni szándékozók! A (…) Huhogók!

No! Ekkortól nem tudott sírni édesanyám. Egyformán küldte a francba azt is, aki Kádárt, azt is aki Nagy Imrét szidta. A „nagy, fehér könyvet” elvből nem olvasta el, annak ellenére, hogy az ő köreiben kötelező olvasmánynak számított. (Mindig faggattam, hogy miként volt képes együtt élni ezekkel a szélkakas emberekkel? Miért nem jelentette fel őket? Erre csak annyit válaszolt: - Ne félj kisfiam semmitől! Majd megbünteti őket az isten!)

 

Drága Anya!

 

Szent István alkalmából, nem rég jártam otthon, a faluban!

Mindennel találkoztam, csak az általad oly annyira óhajtott isteni büntetéssel nem. A főnix madár pártitkárunk ugyan meghalt, de nem élt hiába: - gyermekei birtokolják a falu határának egyötödét. (Ebből gondolom, hogy hiába is keresnéd magad körül, nem találhatod. Most már biztos, hogy nem egy pályán játszottatok.)

A régi jó tanácselnökünk-elvtársunk még meg van! Most polgármester úrnak szólítják! Ünnepi beszédet még mindig úgy tud mondani, mint amikor boldogult KISZ-es koromban tiltakoztunk a Chilei diktatúra, Pinochet ellen, és mellettem énekelte az Internacionálét Hofi Géza barátunk stílusában. Tudod, amit bemutatott, ami arról szól, hogy miként kellett beugrania Debrecenben a János vitéz szerepébe! Tudod: - „hogyha bátran, akkor jöjj velem, hejde buderváré, hejde bundervác”)

Erről jut eszembe! Csak tanultam tőled valamit! Most már nem érdekel még az isteni büntetés sem! A viszontlátásunkig is üdvözlöm a Gézát! (Ő biztosan megkapja az üzenetemet, mert melletted van!)

Csókol a Te búsképű gyermeked

 

Vissza az eredeti gondolatfolyamhoz!
Ott tartottam, hogy zavarba ejtő kérdéseim ellenére esténként rendszeresen imádkoztunk édesanyámmal. Párttaggyűlés és szeminárium után is! Átjártunk a papékhoz beszélgetni, kártyázni, poharazgatni. Anya szerette volna, ha titokban lekonfirmálok. Ebbe nem egyeztem bele. „Szívesen eljárok nyíltan hittan órákra, hisz szabad vallásoktatás van. Törvény van rá!” – mondtam ilyenkor a legkomolyabban gondolva azt, ami a véleményem volt, Hogy ezt miért nem lehetett felvállalni? A megálmodott orvosi karrierem féltése miatt? Máig nem tudom, máig nem értem.

Az biztos, hogy ezeken az estéken mégis sikerült betekintést nyernem a református egyház történetébe, a Szentírásba, az evangélium református teológia szerinti magyarázatába. Templomba nem járhattunk! Nagymama igen! Mi nem. Hát ezt sem értettem! A sok zavaros dolog, a sok bizonytalanságom ellenére is éreztem, hogy van Isten! Isten, amit nem csak a templomokban lehet megtalálni.

„P.J.” néni?!

Anya barátnője. Volt NÉKOSZ-os. Történész-közgazdász, az MTA Történettudományi Intézetének tagja. Aczél elvtárs körének és hasonló jó köröknek a tagja. A falu legszegényebbnek tartott családjának gyermeke. Azt hiszem ő vitte a legtöbbre a falunkból! Ő volt a mesebeli legkisebb fiú. Nagyon szerettem!
Embert még nem hallottam megalapozottabban szidni a cucust, Kádárékat, mint őt! Valószínű, hogy ezért küldték ki az USA-ba tanulmányozni az emigráció, a szórvány magyarság helyzetét. „J” néni igazságérzetének szemléltetésére, túl azon, hogy ő nem szégyellte bevallani, hogy azokat szidja, azokat ostorozza, akiknek a legtöbbet köszönhetett. Szóval "„"”néni igazságérzetére jöjjön a következő példa: - amikor hazatért az államokból, rövid összegzésként csak annyit mondott édesanyámnak. – „Ne izgulj Irén! Az se jobb!”
Imádtam őket hallgatni! Nagyokat anekdotáztak, politizáltak, hahotáztak. Amikor anya megkérdezte: - „De mi van az elvekkel? „J” néni csak ennyit válaszolt: - „De nagy marha vagy te, fiam, Irén!” Ebben lehetett valami, mert ezen még inkább nevettek.
Egy dolog zavart csupán! Végig azt éreztem, a sok kritika ellenére is, hogy ha nem is nagymértékben, de „J” néni mégis csak eladta magát. De hova? De kinek?
Nos! Ha most ismét felteszem magamnak a kérdést, hogy anyám akarata ellenére, tisztán látva a lelki – szellemi mészárlásokat, miért léptem be a Pártba? Akkor most tiszta szívvel azt kell mondjam: - pontosan ezért!