Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote X.

 Huszonkettedik fejezet 

(Avagy a hétköznapok apró csodái, amelyektől egy idő multával

tele az emberfia(...) hócipője, hogy a dicső lovagot már ne is

említsük!)

 

 

Az ünnepnapok után következzenek a dolgos hétköznapok!

Hát, (...) következtek is! Kiköltöztünk a tanyára, Ancsa nagynénikéjéhez. Számunkra elemi, továbbélésünket szolgáló érdek fűződött a tanya biztonságához, az ingyen koszthoz, ingyen kvártélyhoz. Persze a mi Icusunk sem járt rosszul jelenlétünkkel, hisz megpróbáltuk az életében betölteni azt az űrt, amit Böbő és a dédi tragikus egymásutániságban bekövetkezett, váratlan eltávozása váltott ki benne.(Azt hiszem, hogy az itt felsoroltak jelentéktelenné törpülnek ahhoz képest, hogy a tanyán eltöltött időszak alatt megszerettük egymást.)

Számomra Icu jelentette hosszasan az igazi pótmamát. Majd később, édesanyám korai elvesztése után valóságban is édesanyámnak tekintettem, tekintem a mi  Icusunkat. Most felettébb érdekes átélni vele, amit már édesanyámmal átélhettem. Embert és lelket próbáló dolog újra átélni a leválás, az elválás, a végső búcsúra készülődés fájdalmát. Csupán reménykedhetek abban, hogy Icu által megkaphatom sorsomtól azt, hogy végig mellette lehessek nagy utazása perceiben. Esténként ezért is fohászkodok.

Hogy milyen lehetett a tanyasi élet egy echte városi lánynak? Nem tudhatom. Azt tudom, hogy jómagam, echte falusi gyerekként majd összetojtam magam, amikor először bicikliztem haza egyedül a koromsötétben.

Az első, feledhetetlen közös karácsony!? A behavazott táj. A behavazott Akácos út?! A szentestét közösen ünnepeltük, Icu, anya, apósomék és mi. A közös készülődések? Úgy érzem, hogy anya pillanatok alatt megszerette Icut és fordítva is így lehetett. Ez talán abból ítélhető meg legjobban, hogy anya elég gyakori vendég volt nálunk, annak ellenére, hogy más okból már alig lehetett kimozdítani, kiverni megszokott életritmusából, megszokott környezetéből.

Saját szobánk lehetett! Lakályos volt, szerettük. A franciaágy? Hosszasan ez volt egyetlen vagyontárgyunk! De kell ettől több egy ifjú Don Quijoténak és egy valóságos Dulcineának?
Feszültséget csupán a televízió okozott! Érdekes, hogy ez még visszatérő motívum lesz az életünkben. Igen, (...) a TV! Amivel csak annyi volt a baj, hogy a mi szobánkban volt elhelyezve és Icu arra kondicionálta magát, hogy belehulljon, belebóduljon a kékes fénybe. A jelenség fertőző lehetett, mert nem volt szükséges három hónapot sem eltöltenünk a tanyán ahhoz, hogy az én drága jó arám versenyt horkoljon az ő drága jó nénikéjével.
Nem maradt más választásom: - esténként két nőt fektettem le. Először Icut kísértem át a szobájába, elmesélve az átaludt film rövid vázlatát, majd az én Dulci Ancsám vackát igyekeztem alvásra képes állapotba hozni és a kedvest beforgatni a megfelelően könnyű álmokat ígérő, kedvenc pozitúrájába.
Szolgálati kötelmeimnek való megfelelés után magam is nyugovóra térhettem. Persze azért huncutkodtunk is, (...) .ha máskor nem, hát adáshibák idején!

Az említetteken túl huncutkodásainknak komoly határt szabott, hogy akkoriban még huszonnégyóráztam. Reggeltől másnap reggelik dolgoztam. Több mint félév ment el úgy, hogy reggel közösen bicikliztünk be a vasútállomásra. Ancsa elindult Újfehértóra, míg jómagam a tökellenkező irányba, Kemecsére. Úgy búcsúzkodtunk, hogy találkozunk holnap este. Ezt látva máig akadémikusnak imponál számomra az a kérdés, hogy ebben az életszituációban ki és hogyan lett volna képes gyermeket gyártani? A kinek és a miért kérdést már fel se tegyük!

Félév elteltével áthelyeztek végre Nyíregyházára. Nem akaródzott nekik, mert látták, hogy nem vagyok egy könnyen idomítható eset, de úgy tűnik, hogy "nősemberségem" előtt meghajoltak főnökeim. Valószínű azon az alapon, hogy ha egy nőnek beadta a derekát, akkor majd csak beadja nekik is. No arra várhattak!
Félévig lökdöstek a lehető legrosszabb beosztásokban, amikor hetedik helyezést értem el a mentőápolók országos szakmai versenyén, de úgy, hogy az előttem végzettek, már mind főiskolai hallgatók voltak. Ekkor találkoztam először azzal, hogy bár a távolság az egyenlő Marathón és Athén között, de van, aki végig futja és akadnak olyanok is, akik végig kerékpározhatják. Hát ennyit Justitia egyenlő mérlegeléséről!
Szóval lökdöstek, rugdostak, holott mindenki tudta, hogy mentőtiszt akarok lenni. Ma már tudom, hogy csak ezért az egy dologért ment a rugdosás. Az eredmény láttán, eltekintve az említett visszásságoktól is, nem tehettek mást, engedtek álmaim netovábbján, a rohamkocsin, a Mercin vonulni.

Itt Dr. "H.Gy."-től, Dr. "Zs.L."-tól és "C" Jóska bácsitól kaptam meg beavatásaimat. Döbbenetes észrevenni, hogy egy név miként képes végig kísérni az életemet. A legeslegújabb Gyöngyike intenzívista volt. Akkora tárgyi tudása, akkora manualitása volt, hogy az óta sem láttam, nem láthattam különbet! Nem csodálom, hogy ismét szerelmes lettem egy Gyöngyikébe! Fejlődőképességemre csupán az állhat tanúbizonyságként, hogy most már nem a név mögött meghúzódó személybe, sokkal inkább a név által mutatott szakmaiságba!
Gyöngyike megmutatta, hogy nincs vesztett küzdelem, csak hiányos tudással küszködő, bepánikoló orvos. Ettől is fontosabbnak bizonyult, hogy bemutatta: - minden betegség egyforma. Legalábbis a beteg szemszögéből!
Gyöngyike számára nem létezett kis repesztett seb és az isteninek imponáló tudás megcsillantását lehetővé tévő, hatalmas, életveszélyes, katartikus tüdőödéma. Mai napig látom a jelenetet. Egy motorbaleset sérültjét szedtük össze, aki megúszta a dolgot egy felületes, alig vérző repesztett sebbel a halántékán. A seb, amelyet bárki ellátatlanul hagyott volna! Gyöngyike nem! Csak azt láthattam, hogy a kezembe adja a steril lapot és a ragtapasz csíkot, mintha éppen ő lenne az én asszisztensem és nem fordítva. A következőt mondta: - "Zsolt! Leragasztaná azt a ronda sebet! Úgy iszonyodok a vér látványától!"
Bárki mástól affekt nyivákolásnak tűnt volna ez a kijelentés, de akkor és ott azonnal megértettem üzenetét. Köszönöm Gyöngyike! Köszönöm doktornő! Köszönöm főorvos asszony! 

"Zs." doktortól tanultam meg, hogy minden mozdulatnak van egy eredendő eleganciája, ha a mozdulat a bensőben születik meg. Belgyógyász, kórboncnok és megszállott volt egyben. Nevéhez köthető Közép-Európa első, legnagyobb infarktus regisztere. Egy kisvárosnyi populáción végzett kórbonctani vizsgálatot a cél érdekében.
Volt egy véna, amit őróla neveztünk el a "Zs.-féle" vénának. Amikor már semmi lehetőség nem mutatkozott, hogy elkerülhető legyen a veszélyekkel is járó centrális vénapunkció, akkor ez a véna mindig bejött. Később engem is sok esetben kimentett a döntés felelőssége alól.

C. Jóska bácsi? A rohamkocsi egyik gépkocsivezetője. Első látásra mogorva, morcos öregembernek tűnt. Csak az idő mutatta meg, hogy nem is volt olyan mogorva, csupán a "töketlenkedést", a szakmai idiotizmust nem bírta elviselni. Így válhatott Jóska bácsi az általam kezdeményezett helyszíni terápia indikátorává.

Sosem feledhetem! "G.B."-vel, az akkori vezető mentőtiszttel vonultam. Igazi pánik ember volt, aki szabályosan vadászott a könnyű esetekre. Ilyenkor ő is megvillanthatta tudását! Fixaideája volt a helyszíni fájdalomcsillapítás. Azon belül az Algopyrin - Seduxen koktail intravénás alkalmazása. Bármennyire is tolerálható az a fájdalom! Ne fájjon! Inkább aludjon a beteg! Tudni illik a Seduxentől, intravénás alkalmazás mellett a legtöbben elszunyókálnak, néhányan mélyen elalszanak, kevesen, pedig oly mértékben képesek elaludni, hogy a túlparton ébredhetnek fel. Főként akkor, ha spriccben nyomják be az injekciót. No ebből látszik, hogy "B" fixaideája nem volt éppen veszélytelen! Legnagyobb veszélye főként abban mutatkozott meg, hogy "B" nem tudott vénázni. Egymás közt csak azt mondtuk, hogy "B" kizárólag bénázni képes.
A csupán bénázásra képesek abban a szent pillanatban, ahogy megpillantják a fecskendő visszaszívására még csupán nyomelemként megmutatkozó vért, abban a szent pillanatban, telitalálatuk felett érzett örömükben, azonnal spriccelni kezdenek...............legalábbis a fecskendővel.

Ilyen előzmények után "kanalaztunk" össze egy lábszártörött sérültet, aki kismotorral felborult. Féllábon ugrált a mentőautó felé. Jóska bátyámmal pillanatok alatt vákuummatracban rögzítettük. Már indulni készültünk, hisz egyemberként éreztük, sőt tudtuk, hogy ez a lábszár még holnap is csak úgy fog fájni, mint ma. Ez a lábszár két hét múlva is éppen úgy töröttnek lesz tekinthető, mint ma.
Szóval induláshoz készülődtünk, amikor megszólalt "B".:- "Algopyrint és Seduxent kérek!" Külön fecskendőbe felszívtam a kegyszereket, mert a Seduxent nem lehet vegyíteni, összekeverni, összeszívni semmivel. Ez már önmagában hatalmas veszélyeket rejtett. Ti. fecskendőt kellett cserélni, és ha soha máskor, de a fecskendőcsere alkalmával biztosan tönkrement a véna.

Elkezdődött a vénázás, pontosabban a bénázás. Amikor már nem volt egy épnek tekinthető bőrfelület, a vénázásunkig lábtörése ellenére is épnek imponáló sérülten. Amikor már kezdtem volna lecibálni a sérült gatyáját abbéli reményemben, hogy hátha fellelhető sérültünkön is a pénisz dorzálisz felszínén az a kisujjnyi, felületes bőrvéna, amit magamon is felfedezni véltem és arra a reményre adott okot a bensőmben, hogy egy ekkora vénát már "B" is képes megszúrni.
Szóval ebben a pillanatban, pontosabban eme katartikus pillanat előtt Jóska bátyám kihúzta a Nysa oldalablakát. Kiköpött. Mai napig attól tartok, hogy ez az aktus mintha a helyszíni terápiánknak szólott volna. Szóval Jóska bátyám kiköpött és a foga alól csak ennyit mondott: - "No "B"-kám! Baszd meg! Én most már indulok!"

Végtelen szerencsés embernek vallhatom magam, hogy mentőtisztként soha nem kaptam meg ezt a kitüntető figyelmet sem Jóska bátyámtól, sem senki mástól. Csupán feltételezni tudom, hogy mindebben nem kis szerepe lehetett annak, hogy a magam részéről mindig igyekeztem a valóságban odafigyelni Jóska bácsira. Sértődés ne essen" Figyeltem a "Jóska bácsi félékre" 

A kiegyensúlyozott fejlődés, a dolgos hétköznapok beavatási sorozatának eredményeként észrevétlen halmozódott fel bennem mindaz az erő- és tudásmennyiség, ami szükségesnek bizonyult a sikerhez. A sikeres főiskolai felvételimhez. Érdekes és izgalmas példát szolgáltatva az emberi akarat és a "Légyen meg a Te akaratod!" időnkénti, spontán szinkronicitására.

Azonban minden sikert kísér valamiféle ellentétes árnyék! Eme buddhista igazság erősítéseként, az én valós sikeremet is beárnyékolta a "Sas behívóm". Életem során két ízben éltem vissza a kapcsolati tőkémmel, azok közül az egyik pontosan eme jeles eseményre esett. Addig kavartam, kutyultam, míg az akkori főorvosom közbenjárásával el tudtam intézni, hogy egy közeli laktanyába vigyenek és engedélyezzék, hogy havonta öt napon át, látogathassam a főiskolai előadásokat.

 

 

Huszonharmadik fejezet 

(Amelyben a búskéépezettel találkozott, mint amilyennel azóta se!)

  

Ahogy a korszak legnagyobb humoristája, Hofi Géza mondotta volt: - "Főztek rám. Tiszteletemre megfőzték a babgulyást! Mi mást tehettem volna? (...) Bevonultam."

Egy nyilas - nyilastól ez nem semmi! Másfél év még börtönből is megárt, nemhogy a katonaságból! Atyám, mondd! Mit követett el a Te egyszülötted? Egész családom történetét áttekintve megállapíthattam, hogy atyai ágon családom egyetlen egy férfi tagja sem volt katona. Még egy percre sem! Csak én.

Miért pont én? (...) És itt és most?

A sereg a "Ny"-i liba- és tehénlegelőn helyezte el névkártyáját lelkem íróasztalának bal csücskére. Második napon már harcászkodtunk, ami semmit sem célzott meg, mint megalázásunkat, megtörésünket, engedelmes masszává gyűrésünket. Ennek megfelelni akarván fektettek bele a tehénlepénybe az "Atomvillanás jobbról!" parancsszóra, majd forgattak meg ebben a masszában az "Atomvillanás balról!" parancsszó segítségével.
Az "Alacsonyan szálló repülőgép!" parancsszóval a legelő egyik tavacskájában volt szerencsém megismerkedni. Persze csak azt követően, hogy felismertették szakaszunkkal, hogy a roham az egy egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgás. Ezért volt tilos a pocsolyát kikerülni! Ott bénáztunk a térdig érő, piócákkal teli pocsolyában, amikor felhangzott az "Alacsonyan szálló repülőgép!" parancsszó, aminek következtében az alsó ajkaink magasságáig volt szükséges elmerülni a békalencsés, poshadt vízben.

Hasonló névkártya gyűjtögető akcióként maradt bennem az első éleslövészetünk. Feküdtünk ám, (...) szépen, sorban. Agóniában is adjunk a rendre! Betáraztunk. Először három egyes lövést, majd a maradék nyolc lőszerrel egy rövid sorozatot volt szükséges leadni, (...) lehetőség szerint a céltáblára. Feküdtem. Meghúztam a ravaszt. (Most tudatosan alkalmazom az elsütő szerkezetre ezt a civil műszót. Kajánul vigyorgok és kérdem: - "Drága jó őrnagyocskáim! Ti vajon hová tűnhettetek?  Nékem a ravasz csak ravasz maradt.")

No, szóval ott feküdtem, szépen, glédában. Meghúztam a ravaszt, és majd beszartam. Egész pontosan azon meditáltam, hogy éppen miért nem szarhattam be. Ezen meditativ állapotomat érzékelhette a metakommunikáció éllovasa, minden korok, minden hadseregének legmagasabb rangú főtisztje: - az őrmester. Bocsánat! Legyünk korhűk. Az őrmester elvtárs.
Odaballagott hozzám. Enyhe, üvöltöző akcentussal, habzó szájjal kérdezte meg: - "Puskás elvtárs! Hát miféle puskás maga! Csak nem fél a saját puskájától!?"
Miután azt mégsem válaszolhattam, hogy "Alázatosan jelentem! Pacifista!", így csupán feküdtem és várakoztam tovább hangtalan. Nem volt szükséges hosszasan várakozni ahhoz, hogy felhangozzék az addigra már jól ismert, állati üvöltés: - "Puskás elvtárs! Teletárazni"  A harminc darab lőszer elpazarlását követően két napra magáévá tette agyamat a Honvédség Központi Művészegyüttesének fúvószenekara.

Szakaszparancsnokom gyorsan belátta, hogy legnagyobb igyekezete ellenére sem tud egy hős, amuri partizánt faragni belőlem, azonban mégis csak lehetett velem kapcsolatban egy - két téveszméje. Valami hasonlatos: - "Ebben a Puskásban lehet valami! Ebben a fiúban van valami!" Ebbéli érzését ott láttam realizálódni, hogy azt akarta, hogy én mondjam a katonai esküt. "Lassúsága ellenére is ennyire tetszene az irodalmi színpadokon edződött, veretes beszéd technikám?" - csodálkoztam el magamban.

Eljött a főpróba ideje. B. Csabi barátommal ketten versengtünk a megtisztelő feladatért. A laktanya parancsnok, igazi demokrataként, "Győzzön a jobbik!" felkiáltással kebelében tekintette meg az előadásunkat. Lement Csaba barátom. Gyönyörű volt! Lépkedett, mint kakas a lucernában, de mégis oly légiesen, mint egy hattyú.
Második szereposztásban következett szerénységem. Vertem ám a vigyázzt! Minden lépésemnél arra koncentrálva, hogy lehetőség szerint minél nagyobb darabot szaggassak fel a sportpálya gyepszőnyegéből.
Ahogy így masírozva, galoppírózva kezdtem egyre inkább megközelíteni a dísztribünt, láttam ám, hogy baj van. Nagy baj! (...) A parancsnok ellilult, elzöldült, megkékült, majd lélegzete is elakad! (Hozzá kell tennem, hogy nem elegendő időre! Sajnos!)
"Csak nincs kigombolva valamelyik zsebem?" - villant át az agyamon. Ekkor, légszomját leküzdve felcsattant az én parancsnokom: - "Vigyék! Vigyék innen! Ezt vigyék innen el! Maga! Tűnjön el. Maga tűnjön innen el!"
Utólag, a sorban derült ki, hogy mi okozta a parancsnok elvtárs, gutaütéshez közeli állapotát. Szovjet gyártmányú, AK. márkajelzésű gépkarabélyomat szíjon, nyakban viseltem. Pontosan úgy, hogy azt bármely SS katona megirigyelhette volna. Azonnal beláttam, hogy a Bundeswehrben ovációkat keltő antrém ellenére, itt bizony boldog lehetek, ha nem suhintanak meg.

Miután egymás tudtára adtuk, hogy kiben mi lakozik. A seregnek nem maradt, nem maradhatott más választása, mint hogy századírnokot faragjon szerény személyemből. A kiképzést követően előléptettek a századírnok második helyettesévé. Ebben a beosztásban két dologra volt szükség koncentrálni. Az első: - kavarni, kutyulni, hogy minden második nap haza mehessen az emberfia.
A második: - a bent eltöltött időből minél nagyobb mennyiséget kómában lenni! A cél érdekében megittuk a rakéták gyújtószerkezetének tisztításához használt abszolút alkoholt. A kutyás által becsempészett legfinomabb nohaborokat. Az egészségügyi katona által rekvirált kommersz italokat, úgy, mint barackpálinka, vagy rum. A bikavér volt a csúcs! Az írnok arisztokrácia nedűje! Az italok koronáját még sem ez jelentette, hanem a híradósok akkumulátoros, savas kamrájában erjedő, echte házi főzésű vermut! A kekicsinzánó?! Az igen! Az volt a kortörténeti nambervan.

Szolgálati időnk leteltét követő huszadik percre már tökrészeggé volt szükséges válnunk ahhoz, hogy elkerüljük a dezertálást. Ez rejtett némi buktatót magában. A túl gyorsan és helytelen dózisban adagolt alkohol példájaként álljon itt ez az eset: -

K. Pisti szakaszvezető barátunk őrparancsnok volt, amikor előre megfontolt szándékból, aljas módon elfogyasztott fél liter ismeretlen eredetű pálinkát, majd ahogy az elő van írva, (...) elhalálozott. Rohantak értem az őrség tagjai: - "Dokikám! Gyere azonnal, nagy baj van!" Lementem. Láttam, hogy itt valóban nagy a baj. Pisti barátunk az alkoholmérgezés III. stádiumát élte, rohamosan közelített a IV. felé.
"Kórházba kell vitetni! Ha bevitetjük, másnap hadbíróság elé állítják!" - gondoltam magamban. Ezek után mi mást tehettem volna. Átcipeltük a fogdába, ahol titkon kimostam a gyomrát. Ezen tettemmel azt kockáztatva, hogy ha fény derült volna rá, vagy a legkisebb szövődmény közbecsúszott volna, akkor azon túlmenően, hogy hadbíróság elé állítanak, még a főiskoláról is kirúgattak volna.

Az alkohol lassú, nem kellő mértékű dozírozására álljon itt a következő példa/!/: - Másod időszakos, azaz gumi voltam. A mindenható őrvezetői rendfokozat tulajdonosa. Szolgálati idő elteltével Isten után az első! Az írnokiban borozgattunk. Bár lett volna valami ütősebb is nálunk. 
Nem volt. Így fordulhatott elő, hogy felmentem a stúdióba, ahol takarodó előtt felolvastam a Káma - Szútra egy fejezetét. Ekkor már harmadik hetüket taposták a kopik. Így ezen cselekedetem felért egyfajta kínzással is!
Ott tartottam, hogy a lingamot mely előkészületek után és hová szükséges bekapni, amikor kopogtattak, majd ököllel verték a hangszigetelt ajtót. Betojásunkkal küszködve kinyitottuk. Mit ad Isten? Ott állt a "Ny"-i laktanya legvéresebb tisztje, akit a háta megett csak "vadkan elvtársként" tiszteltünk.
Nem volt ez egy céltalan gúnyolódás! Sokkal inkább volt egy kedves nyelvi játék, egy bájos, költői alliterációs játék, tudni illik a tiszt vezeték neve Vattman volt. No szóval ott állott ez a csupa bűbáj "Vadkan elvtárs" és csak annyit mondott: -"Puskás fiam! Most menjen szépen és feküdjön le!" Nevezett elvtársunk eme nagypolgárinak imponáló gesztusára. Vadkan elvtárs eme légből előkapott humanizmusára csak reggel kaptunk magyarázatot.

Ébresztő után hivatott a törzsfőnök, egy aranyos őrnagy, akit egymás közt csak apacsként tiszteltünk. Álltam a piros szőnyeg szélén. Az apacs egyre erőteljesebben üvöltözött. Majd betojtam. Amikor már nem bírta nézni szenvedéseimet, elnevette magát. Elmesélte a sztori hátterét.
A mi kis dzsemborinkkal csak annyi volt a baj, hogy az én disznó-hülye-baromarcú Egressy Béni barátom rossz kapcsolót csattintott fel a kihangosító táblán. Ennek következtében, mintha csak a Szózat, vagy az Internacionálé lett volna, az egész honvédtiszti lakótelep hallgathatta az én szexuális felvilágosító előadásomat. Az egész tiszti lakótelep verbálisan koitált.
Amikor Gyuszi bácsi elunta a baromságot, valamint rádöbbent arra, hogy mi lehetne abból, ha ezt "föntebb" is meghallanák, betelefonált a laktanya ügyeleteshez. "Fektessétek már le azt a barom Puskást, de ne suhintsatok rajta! Bízzátok rám! Holnap reggel személyesen intézem el!"

Ehhez hasonlatos sztorikkal egy kötetet lehetne megtölteni. A sztorikból egy új Svejket lehetne elővezetni. Nem ez a cél. A példákon keresztül szerettem volna érzékeltetni, hogy szerettek a seregben. Talán ennek a szeretetnek is köszönhetem, hogy másfél évet angyalbőrben tölthettem el a mentőtiszti főiskolán.