Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote VIII.

 Tizennyolcadik fejezet 

(Amelyben betekintést nyerhetünk lovagunk benső világa legmélyén

dúló viharokba.)

  

A révbeérkezés boldogító érzése mellett észre se vehettem, amint kis angyalkáim terelgetik életemet. Ez jó néhány ütközetbe torkollott, de ma már látom, hogy ezek nélkül nem juthattam volna azokba a döntési helyzetekbe, amelyek sorsom további alakulása szempontjából nélkülözhetetlenek voltak.

Pillantsunk bele ezekbe! Nézzünk a függöny mögé!

Szoboszlói haldoklásomat csupán enyhíteni volt képes, hogy végre találkoztam Ancsával. Mitől haldokoltam? (...) A gyökértelenségtől. Munkámon kívül semmi nem kötött ehhez a poros mezővároshoz. Munkatársaim szeretete ellenére sem éreztem jól magam a bőrömben. Az ifjak tüzével azonnal észleltem és szóvá tettem azokat a munkahelyi visszásságokat, amelyektől mindannyian szenvedtünk. Megláttam, hogy munkatársaim szakmai felkészültségében olyan hiányosságok vannak, amelyek a betegek életét, életben maradási kilátásait veszélyeztetik. A rendszeres, már - már katonai fegyelem mellett tartott szakmai továbbképzések ellenére is hatalmas szellemi sötétséget tapasztaltam. Rossz érzésemet csak fokozni volt képes, hogy megláttam, ezek az emberek alapvetően segítőkészek, szeretetre méltóak, csak szakmailag felkészületlenek, buták. Ki tehető mindezekért felelőssé? Kinek a felelőssége a beosztottak szakmai felkészültsége, vagy felkészületlensége? A választ gyorsabban kaptam meg, mint ahogy azt legszebb álmaimban várhattam volna.

Történt ugyanis, hogy egy kezdő mentőápoló társam belefutott egy közúti balesetbe, ahol egy életveszélyes állapotú, combartériából vérző sérültet nem tudott ellátni. A korunkbeli, fiatal sérült a kollégám kezei között vérzett el, annak ellenére, hogy kollégám minden tőle telhetőt megtett a vérzéscsillapítás érdekében. Kollégám, aki szintén az orvosira készült, nem tehetett mást, mint sírt, zokogott. Bizonygatta, hogy ő mindent megpróbált. Még nem ismerte fel, hogy ez a hivatás igen kevés lehetőséget nyújt a próbálgatásra, sokkal inkább a hideg fejjel történő, higgadt cselekvésre, a tudásra.

A történtek után a főnökségnek csupán egy feladata maradt, hogy fegyelmi úton, azonnali hatállyal elbocsássa kollégámat. Mit sem törődve azzal, hogy ez a fegyelmi, ez kettétört valamit, egy ember életét, egy karrier kezdetét. Annak felismerése, hogy a munkatársak alkalmatlansága alapvetően a munkáltatót terheli, alapvetően a munkáltató felé tartott tükör?! Ehhez már egy Buddhista főorvosi karra lett volna szükség.

Amikor a munkaértekezleten bátorkodtam megkérdezni, hogy a kollégámon túlmenően érez-e valaki felelősséget a tragédia bekövetkeztéért, akkor csupán Petresz papa állott fel. Elmondta, hogy ő személy szerint érzi magát felelősnek, mert látja, hogy sokkal többet kellett volna, foglalkozzon fiatal munkatársunk nevelésével. A megyei főorvos az ájtatos manók ábrázatával hallgatott. Biztosan abban a hiszemben, hogy ez valami bölcsességként ragyoghatott fel a plebs előtt, mintegy ellensúlyozandó az ő hentesi szerepét.

Az i-re a pontot mégsem ez az eset tette ki, sokkal inkább az, amikor kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. A Mentőszolgálat nekem, míg jómagam a szervnek, a szervezetnek. Precízebben és valósághűben fogalmazva: - a fogaskerék bemutatkozott az eresztékeiben recsegő - ropogó gépezetnek Hogyan történt?

Végtelen rosszakaratú, rosszindulatú gazdasági vezetőnk és főápolónk volt, akik ráadásul tudásukat tekintve is a legsötétebbek közé tartoztak. Kocsmázásaink során csak vén kurvának és vén marhának szólítottuk őket. Húsz éves pályafutásom során egyszer sem zártam be öltözőszekrényemet. Mindig az volt bennem, hogy egymást csak nem lopjuk meg! Az érzés igazságtartalmát az eltelt esztendők igazolták. Mindannyian tudtuk, hogy a vén marha rendszeresen kotoz szekrényeinkben. Jómagam ennek ellenére is ragaszkodtam elveimhez és nem zártam a szekrényemet. Nekem nem volt takargatnivalóm. Még az a száz darab spatula sem, amit a rendelőintézet urológiáján kértem, hogy vihessem Ancsának krémeket kavargatni, különféle szépítő kencéket katyvasztani.

Történt egyszer, hogy ebéd közben sokat sejtetően megszólalt a vén marha. Nevezzük végre nevén: - Imre "bácsi". "Kedves kollégák! Most már tudom, hogy ki lopkodja össze a mentőállomás cuccait! Tudom, hogy tolvaj van közöttünk.” Ma már hagynám a vén marhát az önmaga által épített zsákutcában döglődni. No de akkor! Egy úri gyerek? Egy orvos jelölt? (…) Azonnal előbújt belőlem Don Quijote! Hegyibe betyár! Idézem egykori önmagamat: -

" Idefigyeljen maga vén fasz! Ez a sok birka, itt köröttem, lehet, hogy hallgat, de én nem tűröm el, hogy bárkinek is a becsületébe gázoljon! Az enyémbe pláne nem! Tudom, hogy rám célozgat, hisz mindannyian tudjuk, hogy mindig a szekrényeinkben turkál! Megtalálta a spatulát?! Mi! Maga görény! Tudja meg, hogy én bizonyítani tudom, hogy honnan van a spatulám, de magának is bizonyítania kell a bíróságon az itt elhangzott vádjait. Milyen jogon turkál maga a szekrényemben? Ha még egyszer meglátom, hogy belenyúl, hát én leütöm magát, mint egy barmot! (...) Ezt a bíróság előtt is hajlandó vagyok megismételni, mint hogy azt is, hogy maga egy tetű ember!"

Kirohantam. Egy kis idő múlva lehiggadva jöttem vissza. Jött ám felém a vén kurva. Láttam ám, hogy fel van tüzelve. Karattyol, kárál, vartyog, ahogy szokott. "Mit képzel maga Puskás bajtárs! Hogy beszél maga a felettesével!?"

"Csak úgy, ahogy megérdemli! Csak úgy, ahogy magával is kellene! Egyébként, maga soha többé ne merészeljen bajtársnak szólítani!" - üvöltöztem habzó szájjal, önmagamból teljesen kivetkőzve. Majd megfogtam a telefonasztalkát, amelynek támaszkodva állt a nagysasszony és csak azért nem borítottam rá, mert a mellettem álló kollégám lefogott.

Nem kellett neki húsz perc. A telefon már akkor is ismert, ámbátor még tekerős volt! Debrecen és Szoboszló közötti távolság sem bizonyult végtelennek! Húsz perc múlva már kint is volt a megyei főorvos a titkárnőjével és a titkárnő Erika gyártmányú írógépével. Az írógépen túlmenően a titkárnő volt az egész megyében az egyetlen értelmes lény. Ő volt az, akire olyasféle bizalmi feladatokat is reá lehetett bízni, mint egy fegyelmi tárgyalási jegyzőkönyv helyszíni megfogalmazása. Ami ugyan hemzsegett a helyesírási hibáktól, de mégis csak jegyzőkönyv, mégis csak egy valóságos dokumentum lehetett!

Következett tehát! Anyja neve hét példányban! - Mi, a beosztottak, egymás között csak így aposztrofáltuk a fegyelmi jegyzőkönyvet. A színjátékban, a tény nyáladék felvételében egyetlen gyönyörűség volt számomra, hogy írásba foglalták, miszerint Imre "bácsi" az egy vén marha, vén fasz, egy görény! Mindezt csupa felkiáltó jellel!

Nem volt szükséges újabb húsz percet sem várakoznom. Megszületett a határozat, miszerint: - "Nevezett személy megengedhetetlen és minősíthetetlen hangnemben beszélt szakmai és szolgálati feletteseivel. Ezzel a tettével megszegte a Szolgálati és Működési Szabályzat mittudomén hányadik fejezetének, hányadik bekekezdésében foglalt paragrafusának a béta kentauri alpontjában foglaltakat, miszerint, -csupán lényegileg idézve a fenn megjelölteket: - a beosztott az nem anyázhat sem felettesével, sem senki mással. Nevezett személyt ezen cselekedetéért, hivatkozva az Sz.M.Sz. korábban említett pontjaira, az Sz.M.Sz által személyemre testált jogkörömnél fogva 50 - azaz ötven Forint - bércsökkentéssel sulytom. Nevezett alapilletménye a bércsökkentés után: 1600 - azaz egyezerhatszáz – HUF (…) Uff!” A dolog másik oldala már lényegtelen. Mondhatnám: - "Zárjuk sorainkat elvtársak!" (…) Ja! Helyesen: - bajtársak!

A sors által tálcán kínált elégtétel példázatára, álljon itt a következő eset, azzal a megjegyzéssel, hogy mai eszemmel már nem éltem volna a felkínált ziccerrel! Azonban, amikor a lehetőség adódott, még nem volt a birtokomban az a felismerés, hogy az ember elsősorban önmagának tartozik számadással, önmaga előtt kell ilyen - olyan, de mindenképen felvállalható életet élnie.

Hét - nyolc év telhetett el az ominózus fegyelmi ügyemtől számítottan, amikor Szegeden voltunk egy orvos kongresszuson. A belváros akkori legjobb hoteljének éttermében borozgattunk. Asztaltársaságunk: - az akkori megyei mentőfőorvos, egyetlen közvetlen felettesem. Két doki barátom és jómagam, aki akkorra már a mentőszervezet vezető mentőtisztje veretes és zengzetes titulust mondhattam magaménak. Miután egyre jobb eredményeket mutatott fel a megyénk, akkoriban kezdtek el sztárrolni Pesten is. Akkoriban kezdtem egyre ismertebbé válni.

No szóval, békésen borozgattunk, anekdotázgattunk, amikor megközelítette társaságunkat az én régi, kedves ismerősöm, az én drága jó főorvosom, az én "Nagyjóuram/!/" – (Ez volt a szavajárása.) Széles, de annál művibbre sikeredett mosollyal köszöntötték egymást az akkori főnökömmel. Nagyjóuram megkérdezte: - "No Tamáskám! Milyen jó kisfőnököt küldtem én neked?" Majd felém fordulva hozzátette: - "Ugye Puskás bajtárs, milyen szép emlékek fűznek bennünket egymáshoz?" A ziccert nem tudtam kihagyni. Akkor és ott, abban a pillanatban még nem. Buddhaként már igen, de ott még nem!

Az angol lordok méltóságával, hűvös eleganciájával csak annyit válaszoltam: - " Tisztelt főorvos úr! Mindezt sajnos nem tudnám megerősíteni."

Azt a leforrázottságot látni kellett volna! A főorvos leforrázottságát csupán az önmagam és asztaltársaságom előtti megdicsőültségem volt képes meghaladni. (Hízott az egó. Hadd hízzon az egó! Majd csak szétpukkad. - No ezt a Buddhista bölcseletet, pedig jómagam nem ismertem még fel.) Megelégedtem az elégtétel anális régiómat hájjal kenegető érzetével.

A kitérő után vissza az eredeti mederhez! Térjek vissza az időben! Szóval ott álltam Szoboszlón, nyakamban egy fegyelmivel, személyi kartotékomban az első stigmával. Ott álltam döntés előtt. Magányosan, de nem egyedül. Elhatároztam, hogy végérvényesen leteszek az egyetemi felvételiről, Ancsa közelébe költözök és elindulok egy életcél irányába végre! Elindulok egy úton, hogy mentőtiszt lehessek. A döntés meghozatala mögött számtalan felismerés és legalább annyi téveszme húzódott meg. Biztos voltam abban, hogy ha felvettek volna, azzal óhatatlanul eltávolodtam volna Ancsától. Az egyetemi évek szabadságában visszahullottam volna oda, ahonnan csak Ancsa által tudtam felkapaszkodni. A nőkkel szemben visszahullottam volna a tinédzserkori szintemre, esetleg csupán azzal a különbséggel, hogy érettségemnek köszönhetően, a korábbi gólhelyzeteket most már képes lettem volna berúgni. Ahhoz még gyenge és bizonytalan voltam, hogy megérezzem: - képes lennék ellenállni az egyetemi szabad pillangóknak. Bizonytalan voltam abban, hogy egy jó hangulatú koleszos bulin hűséges tudnék - e maradni az én Dulci Ancsámhoz.

A másik, egy halovány sejtés, ami utólag beigazolódni látszik.

Valahogy megéreztem, hogy nem lennék jó orvos. Képtelen lennék krónikus betegek gyógyítására. Márpedig a betegek zöme ilyen. A heroikus, műtétes szakmákhoz nincs meg bennem a megfelelő higgadtság, egyfajta tisztes távolságtartás ön - ön érzelmeimtől. Sejtésemet csak erősítette, hogy addigra már kellő számban láttam olyan orvost, aki egyfajta favágásként cipelte magával egész életén át a praxist. A praxist, ami egyszerre rejti magában a kiteljesedést és a behatároltságot.

Határozottan éreztem viszont, hogy mentőtisztként azt kapom meg, amire szükségem van. A tűzvonal kihívásait. "A jöttem, láttam, győztem!" élményét, amelyben minden esetben éles fénnyel, kíméletlenül meglátható a fordítottja is: - "Jöttem, láttam, veszítettem!" Döntésemet tett követte. Áthelyeztettem magam Szabolcs megyébe. Beiratkoztam az ápoló képzésbe, ami alapfeltétele volt annak, hogy a mentőtiszti főiskolára jelentkezhessek. Egyszóval elkezdtem építgetni egzisztenciámat. Azt az egzisztenciát, amely ámbátor messze került a padláson szövögetett álmaimtól, de mégis valóságos volt és a valósággal együtt valahogy a legtöbbet volt képes megőrizni a Padlás szentségéből, a Padlás igazságából.

Erre a korszakomra a kiegyensúlyozott, tudatos önfejlesztés volt a legjellemzőbb! Persze a kiegyensúlyozottságot nem kell szószerint értelmezni. Érzelmi életemben mindennek voltam tekinthető, csak kiegyensúlyozottnak nem. Imádtam Ancsát! Imádtam a munkámat! Imádtam a tanulást! Imádtam iskoláimat! Hizlaltam az egót.

Néha - néha még írtam egyet, de már nem okozott örömet. Abszolult hatástalannak éreztem az írást ahhoz, hogy az emberekben bármit is meg lehessen moccintani. Éles szemmel láttam, hogy mindenki boldogan éli a gulyás szocializmus hétköznapjait. Láttam amint, "Megyen a nyáj! Megyen a nyáj!" Miután választási lehetőséget sem hagyott az élet, miután oly korban voltam fiatal, amikor az individuumokból még egy jó kis hősi halottat sem lehetett felépíteni, így számomra sem maradhatott más, mint mindenbe beletörődni.

A hierarchiából kiszakított, rendelkezésemre álló térben jómagam is boldogan éltem a gulyás szocializmus hétköznapjait, csak valahogy, a rezignált beletörődés ellenére, mégis egyfajta benső tűzzel.

Állandóan rohantam. Semmire sem maradt időm. Legtalálóbban úgy tudnám megfogalmazni az állapotomat, hogy folyamatosan két randevú között éltem. Ancsától rohantam a munkahelyre, a munkából Ancsához, nagy ritkán Anyához. Édesanyám is megérezte, hogy a sok hülyeségem, a sok rohangálásom ellenére, mintha kezdeném megtalálni önmagamat. Így még azt a békát is lenyelte, hogy nem valósítottam meg az álmait.

A kiegyensúlyozottság árnyalására hadd álljon itt néhány olyan életkép, amely érzékelteti, hogy mekkora szélsőségeket volt szükséges összebékítenem. Mekkora szélsőségekből kell, hogy megszülessen valami, amit utólag még kiegyensúlyozottságként is aposztrofálhatnék. 

Az összes havi jövedelmem, beleértve a túlórákat és a borravalót is, nem haladta meg a három és félezer forintot. Soha nem érdekelt a pénz. Ennek következően mutatkozott be, miszerint a pénzt, pedig jómagam nem érdekelhettem sohasem, mert világ életemben nagy - nagy nehézségek által talált rám.

No szóval, amikor volt pénzem, akkor elköltöttem, amikor nem, akkor bizony igen gyakran éheztem. Mint ama ominózus, mesebeli tücskünk télvíz idején. Kettőnk között csupán azzal a különbséggel, hogy számomra még a nyári hegedülésből sem jutott bőséggel.

Életemben nem eszek több véres és májas hurkát, sem semmilyet! Volt olyan időszak, amikor azon éltem. Olcsó volt, laktató és még jómagam is képes voltam megsütni az albérletemben Egy hét a Balatonon! Lásd: - igen ritka nyári hegedűszólók! Egy hónap döglődés a soros borravalókból. Egy hét Balaton, három hét hurka!

Szegény periódusaimban képes voltam beülni a kollégák közé huszonegyet játszani. Ilyenkor mindig előkerült egy üveg bor. Készenléti időben elkvatelkázgattunk, elkártyázgattunk. Az elején mindig engedtek nyerni! Volt olyan, hogy az utolsó százasommal ültem be a partiba, hogy megnyerjem a kétnapi élelemrevalómat. Már volt nálam 1200 Ft, amikor éreztem, hogy jó lenne kiszállni. Átfutott rajtam, hogy hány csokor virágot vehetnék kedvesemnek, hány alkalommal mehetnénk el moziba a nyereményemből. No de ki hallott már olyat, hogy nyerésben kiszállni! Jöttek is a fekete felhők! Egyre apadt a nyeremény. Addig - addig, míg észre se vehettem és egy szemvillanásnyi idő alatt már mínusz ötszázon állottam. Viszont ilyenkor kiszállni, az már maga a bűn! Vétek! Innen szép nyerni! Így aztán reggelre kis vagyonkám elérte a mínusz ezerkétszáz forintot is!

Nagyon jó albérletem volt. A főbérlőmmel jól kijöttünk egymással. Alig vártam, hogy az én Dulci Ancsámat végre vendégül láthassam az én kis ágyikómban. Hát, (…) erre még várhattam. Szegény apósomék! Miket állhattak ki?! Ha valami baleset kapcsán nem lógtunk otthonról, akkor következetesen bezárkóztunk Ancsa leányka szobájába.

A falakat az óta már minimum háromszor tapétázták át, de még így is tudnának mit mesélni! Mesélhetnének arról, hogy az én kedvesem szakmája összes műfogását az arcomon gyakorolta be. Ölébe hajtottam fejem és megadtam magam. Kívánhatott volna ettől édesebb kalodát bárki emberfia? Ilyenkor ő vagy masszírozott, miközben én a jógik herelégzését igyekeztem elsajátítani, vagy mitesszereket nyomkodott, aminek hatására elindult belőlem egy - egy visszafogott szarvasbőgés. Mindkét hang olyan hatásokat gyakorolhatott a másik szobában tartózkodó szülőkre, hogy anyósom elhivatottnak érezte magát arra, hogy benyisson hozzánk. Hasonló hatást gyakorolt rájuk a túlságosan hosszúra sikeredett csönd. Azt hiszem, hogy ez egy valóságos élettapasztalatból, ön - ön emlékezetükből, egy bensőséges bölcseletből születhetett meg bennük. Nekik volt igazuk! Azokban a csöndekben, ha diszkrét köhécselésükkel meg nem zavarják, azokban bizony mi képtelennek mutatkoztunk volna önmagunk megfékezésére. Azt lehet tehát mondani, hogy ők ezzel járultak ahhoz, hogy tudatosan vágjunk bele szüzességünk elvesztésébe.

Ebbéli tudatosságunkat növelte, hogy az én Dulci Ancsám ugyan szeretett volna gyerekeket, de semmi esetre sem tizenkilenc évesen! Az én csordultig telt szívem és miegymásom már képes lett volna egy kis fegyelmezetlenséget elviselni! No de nem ment. Persze jómagam is láttam a kettes csakrából élők sorsát a nőgyógyászati műtőasztalon beteljesedni. Ez is óvatosságra inspirált.

No meg persze alapvetően az, hogy miként is kell mindezt végrehajtani?! Számomra egyre bizonyosabbá vált, hogy az előző tapasztalatok, az alapos, kellő mélységű anatómia - élettani ismereteken és a szerelmen túl, ide még szükségeltetik valami más. De mi? No ezt még keresgéltük egy ideig, de csak azért, hogy minden olyan szép lehessen, mint amilyen volt.

Szóval kiböjtöltem az antibébi szedésének egy hónapját. Valószínű, hogy Krisztus második eljövetelét sem várhatták türelmetlenebbül a vakhittel megáldottak, mint jómagam az én, a mi nagy napunkat, a mi „D napunkat”. A „D napot”, ahol megszületett az előző kérdésre a válasz. Bátorság!

Nem akarok intimitásokba teljesen belemerülni, de el kell mondjam, hogy bátor cselekedetünk hatására egy szemvillanás alatt omlott össze az a téveszmerendszer, amelyet húsz súlyos éven át raktak a hátunkra. A tamm - tamm dobra feszített oroszlánbőr képe egy bájos kis redővé szelídült bennem, míg Ancsában a faltörő kos, vérfakasztó, mitikus ábrája egy lihegő, aranyos kiskutya képére váltott.

Az alkímia oly tökéletesre sikeredett, hogy bájos - ironikus mivoltát bármely Rejtő regény megirigyelhetné! De ez az, amit még a misztikusok is szent titokként kezelnek! Így maradok magam is ennél a bölcseletnél, annak ellenére, hogy látom, amint kisfiam és lányaim is próbálgatnák a titkot megfejteni.

No, ha eddig nem volt miért élnem, hát most lett! Hogy az én életcélomat, az én életfeladatomat a gyönyörű Dulci Ancsám mekkora elégedettséggel fogadta, azt máig nem tudom. Arra viszont határozottan emlékszek, hogy akkor szerette meg a mozit! Tudni illik életcélom kiteljesítésekor, mindig azt mondtuk otthon, hogy moziba megyünk.

Szegény főbérlőm, Lucus, aki mindent sejtett, de készséggel eljátszotta, a reá kirótt szerepet! Szűz Máriához nem fohászkodtak annyit, mint én fohászkodtam akkoriban Lucushoz! "Istenem! Menj már el! Látogasd meg betegeskedő édesanyádat! Hívjon már meg a barátod egy hosszú hétvégére!"

Fohászaim heti rendszerességgel meghallgatást nyertek, így mi egyre nagyobb magabiztossággal próbálkozhattunk a Káma - Szútra meghonosításával, újraírásával.

Gyönyörű délutánjainkat csupán a filmvetítések rendje zavarta meg, tudni illik az utolsó mozi is véget ért este tízkor. Istenem, ha abban az időben lettek volna non stop, multiplex mozik! Napjainkra már filmesztétává válhattam volna! Ehelyett csak arra emlékszek, amint az utolsó busszal, rogyadozó térdekkel, bamba tekintettel kísértem haza Ancsámat. A kapualjban még egy utolsó, forró csók. Kizárólag a felvilágosító irodalomban oly hangsúlyos szerepet kapó utójáték kedvéért, csak olyan időtartamban, hogy a legutolsó buszom is elmehessen. Aztán a hosszú séta, haza az elnéptelenedett városon át, át a város túlsó végébe. Így, utólag be kell lássam, hogy bioenergetikailag meglehetősen fullon voltam, fullon lehettem.

A mi mozimániánk is kezdett egyre feltűnőbbé válni a szülők előtt. Azt sem tartom kizártnak, hogy anyósom megtalálta valahol Ancsánál az eldugott antibébit, mert egy közös vasárnapi ebédnél előjöttek az anyai félelmek.  No, nem volt itt semmi különös, csak anyósom, ahogy szokta, úgy hátulról előre, mellbe,... ledöfött a bájos kérdésével. "Te Zsolt, fiam! Ez az Anikó úgy elkezdett gömbölyödni! Nem vagy te ebben ludas?"

Határozottan emlékszek, ahogy megállt a kanál a kezemben. Kizárólag gyermekszobámnak köszönhető, hogy ki tudtam vágni magam. Beszarásommal küszködve leengedtem a kanalat, kínosan ügyelve arra, hogy ne remegjen a kezem. Megtöröltem a számat, mint egy valóságos őrgróf. Majd megszólaltam a hülyegyerekek naiv bátorságával. "Ani néni! Tulajdonképpen mire tetszik gondolni?"

Azt azért sejtettem, hogy a mama nem azt várja el tőlem, hogy beavassam az ösztrogének anyagcsere-fokozó hatásának titkaiba. A kis mérvű gömbölyödés meg amúgy is jót tett a mama kedves kisleányának. Punktum!

 

 

 

Tizenkilencedik fejezet

 

(Amelyben Dulcinea belerágja magát a búsképű lovag életébe.)

 

 

Egyre mélyülő kapcsolatunkban szinte magától értetődően vetődött fel, hogy nem kellene összeházasodnunk. A kérdés felvetését jó néhány tényező segítette.

Nem feledhetem, amint bemutattam Dulci Ancsámat édesanyámnak. A város egyetlen, valamirevaló kávéházában került sor a nagy eseményre. Ott, ahol jómagam is szívesen irogattam, kávézgattam, szövögettem álmaimat, életem szövetét.

A bemutatkozásban, a maga esetlenségén túlmenően nem volt semmi különleges. Talán csak azt említhetném meg, hogy anya meghívta Ancsát. Valamint azt, hogy mekkora türelmetlenséggel kerestem az alkalmat, hogy négyszemközt maradhassak anyával.

A hülyegyerekek örömével és gátlástalanságával rohamoztam édesanyámat, mit sem törődve a női lélek törékenységével, a természetes női féltékenységgel, a leendő anyósi féltékenységgel. A csahos kiskutyák túláradó, boldog vakkantgatásával faggattam: - "Anyu! Anyucikám! Nyanyusom! Mondd! Milyen? Milyen ő?" A válasz sem váratott sokat magára. "Egy igazi tiszta teremtés. Nagyon vigyázz rá!" Istenem, de jó, de szép lett volna megfogadni ezt a bölcs tanácsot!

Ezt követően gyakori vendégekké váltunk a szülőfalumban. Számomra minden látogatásunkban volt valami furcsa idegenség. Minden, a múltamat felidéző képben felvillant egyfajta furcsa, fájdalmas kérdés. "Istenem! Miként lehet az, hogy én itt élhettem. Itt nőhettem fel? (…) Nélküle?"

Ennek az érzésnek köszönhetően jómagam is egyre nagyobb mértékben kezdtem bevonni Ancsát a múltamba. Ellenkező előjellel ismételtük meg a szöges fát. Most én vezettem végig Ancsát gyermekkorom színpadán. Megmutattam a bungit, a Padlást, a Csóka dombot, a Szamost, a templomot, temetőt, a Holt - Szamost. Mindent, de mindent, amiből korábban építgettem magam.

Szerettem együtt látni a két nőt! Jól esett a szememnek! Közösen főzőcskéztek, tálaltak, mosogattak. Ebéd után nagyokat sziesztáztunk. A közös kávézgatások? A közös cigizgetések? A jóízű beszélgetések?

Idilli együttlétünkbe, idilli trojkánkba csupán két zavaró tényező keveredett.

Az egyik. Amikor elérkezett a lefekvés ideje, akkor mi kézen fogva besétáltunk egykori gyermekszobámba megcselekedni mindazt, amelyről az éveken át szövögetett álmok már - már belenőttek a falakba. Emlékszek, hogy többszöri, négyszemközti felvilágosító tevékenységemre volt szükség ahhoz, hogy anya is belássa végre: - az élet nem állt meg Karády Katalinnál.

Édesanyám belátásbéli képességeinek erősbödését, az irántam érzett szeretetén túlmenően is segítette néhány dolog. Az első talán az lehetett, hogy ő ismerte legjobban, hogy mekkora vagabund  barmot nemzettek ők apámmal. A második, amit az első találkozón mondott az én Dulci Ancsámról. A harmadik, hogy legrosszabb indíttatásból sem tudott volna más nevet felemlíteni arra vonatkozóan, hogy lett volna bárki, akivel ekkora mértékben terheltem volna meg, az 1920-as évekből visszamaradott erkölcsi életét.

Az idilli állapot megzavarására alkalmas másik tényező maga az apám volt. Apám?! Akivel évek óta nem beszéltem. Tudtam, hogy van. Hisz valahol lennie kell! Külön világ. Apám?! Akivel kapcsolatban a legfurább, legfájdalmasabb kérdések felvetésére volt kész az én Dulci Ancsám. Nem volt ő tapintatlan, csak tisztán érdeklődő!

Azt hiszem, hogy ennek a nyílt szívű érdeklődésnek volt köszönhető, hogy közös, négyszemközti beszélgetéseik során anya is egyre nagyobb titkokról lebbentette fel a fátylat. Édesanyám fájdalmas önfelismerési kísérletei Ancsa közvetítésével jutottak el hozzám, egyre erősítve bennem egy mélyben meghúzódó érzést. Szüleim válása mögött nem csupán társadalmi, származásbeli, értékrendbeli okok húzódhattak meg.

Most már látom, hogy mekkora, folyamatos szembesülésre kényszeríthette anyát a sors azáltal, hogy jómagam is férfinak születhettem meg. Nevelni valakit, akiben egyre több tulajdonságában fedezheted fel egykori férjedet?! A férfit, aki elhagyott? A férfit, aki eldobott magától? Hát, ahogyan mondani szokták: "Nem semmi!"

Persze ezek az érzések, gondolatok akkor még nem tudatosodhattak, csupán megnevezhetetlenül fájhattak. Így a mai napig elevenen él bennem egy kép. A kép, amikor Ancsa először pillanthatta meg édesapámat. A nappalink ablakából bámultunk ki a főutcára, amikor a túloldalt, a járdán elsétált egy ember. Egy ember, aki az apám volt. Ancsának nagyon megtetszett és attól a perctől kezdődően nyüstölt: - "Mikor megyünk el hozzá? Ugye meglátogatjuk? Látogassuk már meg!"

Sosem volt erősségem a nem! Nőkkel szemben végkép nem tudtam, és ma sem tudok nemet mondani.

Mi mást tehettem volna? Egy idő elteltével igent mondtam. Először csak az iskolában, az igazgatóiban beszélgettünk, aztán valahogy mégis sor került arra, hogy bemenjünk apám szolgálati lakásába. Persze csak titokban, hogy a falu meg ne lássa! Valahogy azt éreztem, hogy erről a dologról még hosszasan leszek kénytelen hazudozni édesanyámnak! Anyának, aki mindent tudott, mert mindig érezte, tudta, hogy mi zajlik bennem, a lelkem legmélyén.

Bementünk. Életemben másodszor jártam az apáék lakásában. Addig mindig az iskolában, vagy nagyapáméknál találkoztunk. Volt egy időszak, amikor apa mindenféle trükkel próbálkozott, csakhogy bemenjek szolgálati lakásukba.  Egyszer beküldött és én bementem. Azt hiszem valami tanszert kellett elhoznom az órára. Ott állt velem szemben apa második felesége és a kishúgom! Mit mondjak? Döbbenetes volt. Nem tudtam és nem is akartam megszólítani őket. Azt hiszem, csak annyit bírtam kinyögni: - "Apu küldött a táblakörzőért." / Olyan ötödikes lehettem?! / Szóval ilyen előzmények után léptem be másodjára. Ma már látom, hogy az ehhez szükséges erőt kizárólag az Ancsa iránti szerelemből merítettem. Erő ide, vagy oda? Szerelem ide, vagy oda? Elemi erejű találkozás volt. Itt vannak, ők lennének a nagy vetélytársak? Erzsike néni, Vicus, Dénes. Aranyosak, de mintha ugyanúgy félnének, mint én. Mitől félnek? Mitől félünk?

A kérdés megválaszolására, a feszültség feloldására még vagy tíz évet volt szükséges várakozni, de az már egy másik fejezet