Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote VII.

  Tizenhatodik fejezet

 

(Amelyben mintha ismét feltűnne Dulcinea.

A korábbi fejezetek furcsa, színtelen köde csak nem akar oszlani,

esetleg annyi mondható el róla, hogy kiszínesedik.)

  

Felvételim sikertelensége nagyon megviselt. Elsősorban azért, mert felismertem, hogy senkit nem hibáztathatok, csak magamat. Nem fogadtam el, sőt lemondtam azt a rektori protekciót, amely annak ellenére bejuttatott volna az orvosira, hogy négyesre sikeredett a fizika írásbelim. Fél pont kellett az ötösömhöz! Valahol ez mégis röhej. Még a mai napig is! Mint ahogy nem kisebb röhej az sem, hogy bioszból az iromba macska genetikai családfáját kellett meghatározni. Mai napig, még legsikeresebb szabad asszociációimban is képtelen vagyok összefüggést találni az iromba macska öröklődés menete és a gyakorló orvos praxisában leggyakrabban előforduló szénanátha között.

(Jóval később derült fény arra a meglehetősen spirituális, már - már okkult, sorsfordító tényre, hogy sikertelen írásbeli felvételi dolgozataimat annak a gyönyörű kislánynak a padjában írtam meg, akit mai napig feleségemként tisztelhetek, útitársamként szerethetek.)

Minderről mit sem sejtve. A kudarctól és az önhibáztatástól sajgó lélekkel készültem életem utolsó KISZ táborába, az NDK-ba. Ahová a tengernyi fájdalmam ellenére, nyilas mivoltomnak megfelelően, mégis csak a világhódítók kíváncsiságával és bátorságával sikerült elindulnom! Éreztem, hogy történnie kell valaminek a korábban említett kettőség eltörlése érdekében. Éreztem, hogy találkoznom kell végre valakivel, akit szerethetek, és aki viszont szeret, akivel lesz végre türelmünk kivárni a szeretetben fogant szerelem semmihez sem hasonlító örömét.

Már a padlás légkörében eltöltött évek alatt is felmerült bennem egy sejtés. Hogy lehet az, hogy amíg én itt őrjöngök, hülyéskedek, addig valahol él valaki, akit majd szeretni fogok, szeretnem kell? Hogy nézhet ki? Milyen? Hol lakik? Mit csinálhat? Mit szeret? Mikor, hogyan és miért sírhat? Mitől nevethet?

Vajon ő is vár rám?

Ezzel az érzéssel szívemben, jól bejáratott, fekete papírbőröndömmel a kézben, Kefe barátommal, a tökélyre emelt baromkodásaink közepette sétáltam ki a mátészalkai vasútállomásra. Szabad prédát leső tekintettel mértük fel a kínálatot, amikor észre vettem valakit. Emlékszek! Még meg is jegyeztem Kefének. "Nézd milyen jó csaj!" Mire ő végig játszotta a kettőnk közt szokásos rituálét. "Dehogyis jó! Csupán nincs a lába rosszul dugva a popsijába." (Azt hiszem, hogy életem egyik legszerencsésebb pillanatát élhettem át akkor, azzal, hogy Kefe barátom nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az én kifakadásomnak. Képzeljék el tisztelt olvasóim, ha észrevette volna azokat a lábakat, popsikat, cickókat, amiket akkor és ott megpillanthattam. Biztos vagyok abban, hogy már csak brahiból is, már csak azért is lenyúlta volna előlem, hogy ne nekem legyen sikerem. (…) Phú, most igazán gonosz voltam!)

Most is úgy látom magam előtt, ahogy a vonat ablakánál beszélget barátnőivel. Látom a gyönyörű, hajlékony, erővel telitett testét! Finom vádliját. Nemes vadra jellemző combjait, csinos térdét, lábszárát, finom ívű csípőjét, játékos-kemény hasikáját. Most is magam előtt látom azt a képet, amelyből ez az összes kibontakozhatott. Látom azt a két formás, kőkemény cipót, amely a legszentebb életű embert is ördögi megismerésre sarkallta volna. Ott, abban a pillanatban, ha meg kellett volna halnom, akkor a küszöb őrzőjének engedelmével csupán azt a két feszes popót vittem volna magammal. Hála Istennek! Nem ez történt. Így a maga természetességével bomolhatott ki az a kép, amit mai napig a szívemben őrzök.

Megláthattam, hogy a formás popsi tulajdonosa szép kis fejecskét növesztett ki magából. Az arc /?!/, amit ott láthattam, valahogy mesélni kezdett. Egyenes, már - már férfias orr: - nagy és egyenes jellem. Finoman ívelt nyak: - vénuszi kecsesség átszőve valami kisfiús keménységgel, daccal, dacossággal. Se nem túl nagy, se nem túl kicsi, se nem túl széles, se nem túl keskeny, amolyan érzéki ajkak, telítve valami visszafogott ősbujasággal. Gyönyörű barna szemek! Az egész arc valahogy Mirelle Mathieu, vagy ami még furcsább:- Piaff benyomását keltette bennem. Piaff, általam nagyon szeretett "rút kiskacsaságát" egy lapon sem lehet említeni a két formás popsi tulajdonosának szépségével, csak annyiban, hogy mindkettő hatalmas, a mélyben meghúzódó lélekre utalt. Ez a mélyen meghúzódó lélek keresgette az utat pillantásaival. Azokkal a pillantásokkal, amelyek egyszerre voltak gyámoltalanok, bátorításra kiéhezettek, ugyanakkor erőteljesek. Lágyság és szenvedély, tűz és langy szellő miként férhetnek meg egyidejűleg egy tekintetben? Máig nem tudtam megfejteni. Ilyen és ehhez hasonlatos érzésekkel keblemben száguldott velünk vonatunk.

Mi mindent elkövettem annak érdekében, hogy kivívjam ennek a semmihez sem hasonlítható jelenségnek a kitüntető figyelmét!? Ebbéli küzdelemsorozatom olyan bamba, kisfiús dolgokban nyilvánult meg, mint ádáz tollaslabda partik megvívása Kefével, a kiszemelt áldozat szeme láttára, megspékelve néhány elemi erejű lerészegedéssel. Az együttérzés kiváltása azáltal, hogy büszkén lengettem az önkezűleg tönkremosott, legdivatosabb indiai gézingemet, (Belemostam a cigimet!) persze ebben már ott húzódott a félreérthetetlen üzenet. "Ez a dráma sem fordulhatott volna elő, ha odafigyelsz rám, ha kimosod az ingem."

Eme sete - suta figyelem felkeltési kísérleteimben a sikert az hozta el, hogy az én Dulcinea jelöltem kishúga pontosabban tudta kódolni az én gyámoltalan üzeneteimet, mint maga Dulcinea. A hugicának köszönhetünk mindent! A hugica volt az, aki szívesen felcsípte volna az én egyorrú Kefe barátomat és csökkentendő mintegy a Kefével szembeni kiszolgáltatottságát, meghívott engem is egy közös vacsorára. Esküszöm, hogy legjobb akaratommal sem tudok visszaemlékezni a kollégiumi leányszoba rejtekén lezajlott szendvicspartink egyetlen mozzanatára sem, mert ott én csak őt láttam, csak benne gyönyörködtem! Biztosan valami nagy, bamba ló benyomását kelthettem, mert erre a képre már ő is emlékszik. Képtelen vagyok visszaemlékezni arra, hogy mikor fogtam meg a kezét. Vajon kézen fogva jártunk Jürgen éttermébe a feledhetetlen, nagy vacsizásokra.? Vajon mikortól is érzem azt, hogy ezt a nőt én szeretem? (...) Nem tudom.

Arra emlékszek, hogy esténként összesimulva sétáltunk. Beszélgettünk. Beszélgettünk mindenféléről. Arról, hogy ő kozmetikus lesz, hogy én újra megpróbálom az orvosit, hogy ő mennyire szereti az édesapját, a barátnőjét, hogy mennyire elege lett már a gimiből.

Ezekből a magvas, nagy ívű, a szerelmet megalapozó gondolatokból, mára annyi maradt meg bennem, hogy egy hét alatt, már mindent megtudtam úgy az édesapjáról, mint a barátnőjéről. Valószínű, hogy már ismeretlenül is előre köszöntem volna mindkettőjüknek az utcán. Megmaradt még valami más! Az érzés! A mennyekig röpültem teste melegétől. A mellkasomhoz tapadó cickója a végletekig spannolta vágyaimat, de valahogy éreztem, itt semmit nem lehet elsietni. Elkapkodni pláne nem! 

Soha nem voltam egy bátor férfi. Engem mindig a nők csíptek fel! Akkor és ott viszont határozottan éreztem, hogy bizony itt férfinak kell lenni, itt kezdeményezni kell! Erre nézve voltak is kísérleteim. Például a diszkóban, ahol Chris Normann és Suzi Quatro számomra egy szemvillanás alatt szentté avatódtak, ahogy ketten elkezdtünk táncolni az "Összegabalyodva" című slágerükre.

A Kundalini tűz felemelkedésének misztériumáról még mit sem sejtve táncoltam. Táncoltunk. Ma már jól érzem, amikor közösen elindul valami, és csak kering, kering kettőnk között. Öntörvényei szerint. Ma már nem okoz törést a lelki életemben, hogy egy mívesre sikeredett szarvasbőgés közepette a kígyót szabad madárrá varázsoljam! No de akkor, ott?! Mit mondjak? Amikor azt mondom, hogy kínos volt, akkor úgy érzem, hogy ezzel nem mondtam, nem mondhattam semmit. Először csak finoman remegni kezdtem, de az egész testemben. Aztán éreztem, amint remegésem átterjed őrá. Mindettől csak fokozódott a remegésünk, amivel szemben mindketten értetlen és érthetetlen álltunk ott. (A jelenség annál döbbenetesebb, hogy nem hasonlítható a G. Katám által először kiváltott atomreaktor élményhez. Sőt! Azt kell mondjam, hogy elindulási helyétől eltekintve, már semmi közös vonás nem volt abban. Nagyon rövid idő elteltével a mi remegésünknek, már semmi köze nem volt a keletkezési helyéhez, a kettes csakra tisztító tüzéhez, poklához.)

Eme misztikusnak imponáló jelenség élét tompítandó, bátorkodtam egy gyámoltalan puszit elhelyezni valahol, (…) nem túl messze az ajkaktól. Valószínűnek tartom, hogy angyali segédlet volt ebben a dologban is, mert ha akkor szájon csókolom, most valószínűleg közösen idegeskedhetnénk a huszonkét éves gyermekünk karrierjén.

(Ma már be kell lássam hogy akkor és ott minden eldőlt. Ott dőlt el az is, hogy a kesernyés - édes visszaemlékezés, huszonkét év után, tegnap este mindkettőnket arra sarkallott, hogy közösen sirassuk el, elveszejtett szüzességünket. Azt a szüzességet, amelynek elveszejtéséig igen - igen sok víznek kellett lefolynia a Dunán és minden egyéb mellékfolyóján.)

A történtek után valami bensőséges szeretetben sétálgattunk, beszélgettünk, de semmi más, semmi különös nem történt. Öröm és fájdalom sétált velünk kéz a kézben. Tudtam, éreztem, hogy megszereztem azt a valamit, amiért elindulhattak minden korok lovagjai, csak azt nem tudtam, hogy a megszerzett kincset hogyan lehet megtartani. Éreztem, hogy közeleg a tábor vége és közeleg az elválás. Szakítani már szakítottam, de búcsúzni soha nem szerettem.

Hazafelé úton, a peronon álltunk. Néztük az Elba-völgye, Szász-Svájc tovatűnő, álomszerű tájait. Ő előttem állt. Átkaroltam, az ablak kapaszkodóját szorongatva, időnként a nyakába puszilva. A bensőmben mindent elmondtam, amit ilyenkor szoktak. Mindent megfogadtam. Azonban érzéseim ismeretlen mivolta és súlya alatt megszólalni is képtelen voltam.

A Dunakanyarban suhant velünk a vonat, amikor megéreztem, hogy a fájdalom, ami belém hasított Szász-Svájc tájait szemlélve, az most már tizenöt - húszpercnyi közelségbe került. Nem sok kellett ahhoz, hogy elbőgjem magam. No de hogy is nézne az ki?! Egy férfi, (…) könnyekkel? Utólag azt kell mondanom, hogy angyali segédlettel érkeztünk meg a Nyugatiba. A búcsúzás fájdalmát csökkentendő, ott várta az én Dulci Ancsámat a barátnője, Sz. L.

(Az a Sz. L., aki megérne egy misét! Egy misét, amelyről még mit sem sejthettünk. Egy misét, amelynek hamvába halásáról egy rövid levél töredék szól majd, a későbbiekben.)

Rövid bemutatást követően felkísértük a lányokat Sz. L-ék lakására. Felcigeltük bőröndjeiket. Ez volt, ez lehetett a legtökéletesebb alibi ahhoz, hogy minél későbbre toljuk az elválást. Elég vontatottan haladt a beszélgetés, miközben éreztem, hogy az én Dulci Ancsám folyamatosan bombázza tekintetével az ő drága jó barátnőjét. "Figyelj! Figyuzz! Az ott az én Pusim! Jó, mi!? Vagy,(...) vagy milyen is?" A lányok visszakísértek bennünket a vonatunkhoz, ahol egy futó puszi kíséretében megígértem, hogy egy - két hét elteltével keresem Ancsát.

 

    

Tizenhetedik fejezet 

(Amelyben szó esik az ájtatos manókkal történt első találkozásról,

a búsképű hóvakságáról és mindenféle nehéz, szürke ködök

felszakadásáról.)

 

Az egy - két hétből végül hét - nyolc hónap lett. Hogyan? Erről mesél majd ez a fejezet.

Hazaérkezésem után, szokásomnak megfelelően mindent elmeséltem édesanyámnak. Már másnap készültem beutazni Nyíregyházára, de ebbéli indulataimat lehűtötte édesanyám. Az első dühöngésem elmúltával tudatosodott bennem, hogy az én Dulci Ancsám még Pesten maradt. Hiába rohannék!  Mindenbe beletörődve neki kezdtem, hogy elkészítsem az anyának rég megígért teakonyhát. Barátommal, Csóka Petivel farostlemezből készített válaszfallal leválasztottunk egy részt a régi spájzunkból. Életemben nem dolgoztam még olyan idegesen, annyit veszekedve, hisztizve anyával!

Csak most, hogy emlékezek, csak most, hogy írok, csak most vagyok képes megfejteni az okát. Természetesen anyát is megviselte az ő tovaúszó álma, miszerint kisfiacskájából mégsem lesz orvos. Megviselte, hogy ez a kudarc nekem ugyan úgy fáj, mint neki. Megviselte az is, hogy valami történt bennem, amit korábban még nem észlelt, nem észlelhetett. Megviselte az a tudat, hogy csupán néhány nap van hátra és búcsúznia szükséges az ő kisfiától, mert a gyermeknek dolgozni kell. Bennem még eleven erővel fájt az Ancsától való búcsúzás, amikor reámtört, hogy hasonló búcsú előtt állok anyával szemben is.

Anya még egy utolsó kísérletet tett, hogy elrendezhesse sorsomat. A teakonyha elkészítése után, közösen utaztunk be Debrecenbe, hogy ismerősök révén találjunk egy olyan munkahelyet, ahonnan felvételizhetek ismét az egyetemre.

A DOTE. személyügyise várt ránk. Anyának volt valamiféle ismerőse. Elmondta, hogy egy kicsit későn érkeztünk, mert augusztus végére az összes, valamire való helyet betöltötték az elvérzett egzisztenciák, a hozzám hasonló, bukott orvos jelöltek. Segédápolói hely lett volna, amiről a személyzetis negédes munkaköri leírása ellenére is azonnal megéreztem, hogy ez az a klasszikus szaros státusz. A kísérleti állatistállóban lett volna még állatgondozói hely. Ezt a helyet megtekintettük. Mit mondjak? Azonnal átláttam, hogy ez sem az enyém. Utálom az egereket, patkányokat, tengeri malacokat! Mindent, ami kicsi és szőrös! Ez alól egyetlen kivételként a női muffokat lehetne megemlíteni. A muffokat, amelyektől egyre távolabbra sodortak hétköznapjaim nyűgjei. No szóval, dolga végezetlenül hazautaztunk. Méla undorom láttán anya sem kapacitált

A történtek ellenére, valahogy otthon sem estem pánikba. Belül éreztem, hogy ez is csak elrendeződik valahogy. Egy hét elteltével azt mondtam anyának, hogy egyedül szeretnék állást keresni. Beutaztam Debrecenbe. Ismét bementem a DOTE-ra, majd a másik kórházba, a Kenézybe. A kijózanító állomáson lett volna munkám, amit már - már elvállaltam, amikor a mentők behoztak egy részeg férfit. Amikor bepillantást nyerhettem a munka "szépségeibe", azonnal megéreztem, hogy ez a kápói feladat biztosan nem az enyém, még akkor sem, ha hülyére tanulhattam volna magam. A mentős fiúk említették, hogy náluk mindig van felvétel. Besétáltam hát a mentőállomásra. Bejelentkeztem a főorvos titkárságán és vártam. Lássatok csodát! A főorvos úr minden további csókos beajánlás hiányában is fogadni méltóztatott. Elmondtam, hogy mi történt velem, hogy szeretnék egy olyan munkahelyet, ahol munka mellett fel tudok készülni az orvosira. A főorvos elmondta, hogy ez itt lehetséges és még tapasztalatot is szerezhetek. A legjobb orvosok azokból kerülnek ki, akik korábban már mentőztek. Az említett előnyök mellett azt se feledjem, hogy egy esetleges újabb sikertelen felvételi esetén, itt még továbbtanulni is lehetséges.Mit mondjak? Ma már tudnám, hogy miket kell kérdezni, de akkor és ott, még mit sem sejtettem az ájtatos manók ténykedéséről. Az ájtatos manó nősténye egy viharos koitusz után felfalja a hímet. A mentőszolgálat általi felfalatásomra még húsz évet volt szükséges várnom, de az is bekövetkezett. No de ekkorát ne ugorjunk az időben!

Ennyi előny hallatán ott helyben aláírtam munkaszerződésemet. Ezt követően albérletet szereztem, majd hazautaztam. Otthon örömmel újságoltam édesanyámnak, hogy a következő hét hétfőjétől dolgozni fogok! A Csomalugmára törő emberek hóvaksága miatt nem vehettem észre a könnyeket édesanya szeme sarkában.

Elköltöztem az albérletbe. Beálltam dolgozni. Két hét volt a betanulási időszak, amikor zömében csak adminisztrálni tanultunk. Engem ugyan rettenetesen érdekelt volna, hogy mit kell cselekedjek egy - egy  súlyosabb eset ellátása kapcsán. Erre azonban mindig azt a mély értelműnek, már-már bölcsnek ható választ kaptam, hogy "csak jól adminisztrálni". "Tanuld meg fiam, hogy a Mentőszolgálatnál első az SzMSz. és a 363. körlevél és csak azt követi a beteg!"

Mit tehettem volna mást? Tanultam. Adminisztráltam. Két hét elteltével, a vizsga előtt a főápolóban feltört, hogy "Puskás bajtárs! Maga még nem is látott pinát!” Ezen, költőinek a legkevésbé sem ható kifakadáson hosszasan elgondolkoztam, annak ellenére, hogy addigra már volt az életemben egy - két muff, amit képes lettem volna bármikor, emlékezetből is lerajzolni. Nos mit tehet egy pinát nem látott fiatalember a Mentőszolgálatnál? Elmegy azonnal szülészeti gyakorlatra.

Elmentem én is. Tele várakozással, tele félelemmel. Vajon mit kell itt tenni? Az orvos (értsd jól: - az Isten!) mellett állva nekem is segédkeznem kell a szülés levezetésében? Megfoghatom az újszülöttet? Azt hogyan kell?

A Kenézy szülészeti osztályán abban a biztos tudatban fogadtak, hogy már minimum két tudományos fokozatom van szülészetből, vagy azzal, hogy ez úgyis olyan marha, akivel semmire sem lehet menni. Egyre megy! Senki se szólt hozzám.

A főápolónak egy dologban igaza lett! Muffot, azt valóban, minden korábbi elképzelésemet meghazudtoló bőségben láthattam. Az első zavar elmúltával megállapítottam, hogy az apró eltérések ellenére, (…) olyan egyformák! Érdeklődésemnek köszönhetően, egy idő elteltével mégis csak befogtak dolgozni. Kismamákat ágytálazhattam. Homlokukat törölgettem és nekem kellett üvöltözni, amikor egy - egy monitor beriasztott. (Ja kérem! Az még cucualista monitor volt!)

Amikor kiderült, hogy az orvosira készülök, akkor jelentősen megnőtt az ázsióm! Mégpedig oly mértékben, hogy bevittek a műtőbe kampózni. Hát az nem semmi! A gyönyörűségtől majd elrepültem! Soha sem feledhetem, ahogy ott álltam az orvosok között az előkészítőben. Bemosakodtunk. A kutya nem pisilt oldalba, nemhogy azt elmondta volna bárki, hogy ezt hogyan is kell! No mindegy! Mint koravén csecsemő az anyukáját, úgy utánoztam a dokikat! Látom ám, hogy szétterpesztett újakkal mindenki felfelé tartja a megszárított kezét. Közelit Gizike! "Jó segge van, de mit akarhat?!" - gondoltam magamban. Gizike mit sem törődve az én gondolatvilágommal, egy nemes mozdulattal a kezemre csattintotta a steril kesztyűt. Istenem! Esküszöm úgy álltam ott, megdicsőülten, akár az Isten! Legyünk azonban szerényebbek! Úgy álltam ott, mint egy pap, aki épp belépni készül az oltárhoz!

Mai napig hasznosnak tartanám, ha ezt az érzést képes lenne felismerni és megőrizni valamennyi orvos! Sokat haladhatna előre általa a tudomány és az orvos egyaránt. Továbbá lenne egy olyan pozitív mellékhatása is, hogy nem szapulnák Kende Pétert, amiért egy könyv címében bátorkodott feltenni a nagyon is emberarcú kérdését, miszerint "Mik vagytok ti, Istenek?"

Beléptünk tehát a szentélybe. Érdekes, hogy volt bennem annyi bamba türelem, hogy megtaláljam a helyem. Leültettek a műtőasztalon fekvő beteg jobb combjához. A beteg bal combjánál egy szép arcú, csinos nővérke foglalt helyet.

Az operatőr, Allain Dellon szépfiúi magabiztosságával huppant be a beteg lábai közé. Egy irgalmatlan kampót behelyezett a hüvelybe. Jobbra húzta, majd a kezembe nyomta. "Fiam! Ezt így tartsa meg!" Berakta a másik kampót. Meghúzta. A nővérke kezébe nyomta. "Nővérke! Maga is így tartsa! (A padláson szövögetett, a női hüvely tágulékonyságára vonatkozó összes elképzelésem pillanatok alatt dőlt romjaiba.)

Azt hiszem, hogy ezen érzésem súlya alatt roskadozva próbáltam kikukucskálni az izoláló lepedők közül. Szerettem volna tudni, érteni, hogy mi történik és miért, ha már nekem is ennyit kell szenvedni! Később, érdeklődésem elszálltával belefáradtam, belefásultam. A végére már csak azon imádkoztam, hogy bírjam tartani a kampót. Közben az alkaromon szépen sorjáztak a varratok végei, peanok és egyéb műszerek. Izzadtam, mint egy versenyló. Majd elájultam! A nővérke bátorítgatott tekintetével. "Nincs semmi baj kisfiú! Mindjárt vége lesz. Kibírod, aztán dughatunk egy jót!" Erőt, azt valóban merítettem ebből a pillantásból, de valahogy a pillantás sugalmazta dologra nemigen voltam ráhangolva!

Másik meghatározó élményem a szülőszobán történt. Azonban a műtőbéli kép elidegenedett, steril hangulatához képest ez már csupa tűz, csupa melegség és valami megfoghatatlan titok volt. Egy kései elsőszülő nő vajúdott épp az egyik ágyon, amikor szülőszobás voltam. A dokik ott töketlenkedtek rajta. Gyenge fájás! Alig tágul! Veszélyeztetett terhesség!... Stb.

Életemben nem láttam még olyan szép nőt! Az a nő, ott, (...) várt valamire! Fájdalmába is képes volt beleszépülni! Beszélgettünk. - Első baba. - Nehezen jött össze! - Kint a férj. - Várakozik. - Ideges! - Kimennék-e megnyugtatni?

Kimentem. Máig áldom szerencsémet, hogy mindvégig a kismama mellett maradhattam! Homlokát törölgettem. Kortyonként itatgattam. Nem győztem fürdőzni nemessége fényében! Ahogy az a nő elviselt mindent, amennyire készségesen együttműködött, sokszor a legnevetségesebbnek ható kérdésekben is az orvosokkal! Ahogy az a nő várakozott!

Jöttek a tolófájások. Az őrület, az extázis látványa! (...) Egyszer csak ott lett, a vérben, mocsokban az a parányi lény, akinek eljövetelére ki tudja, hogy hányan várakoztak!

Az ott átélt, gyönyörűséggel keveredő öröm hatására még most is könnybe lábad a szemem. No de hogy is nézne ki egy könnyeivel küszködő orvos jelölt?! Gyorsan elfordultam. (Ez az elfordulás, ez az, ami igazán rettenetes. Ez a hivatás gyakorlásának kulcsa! Ez a mérték! Meddig lehet belemenni mások örömébe, kínjába, fájdalmába, rettenetébe, hogy még megőrizzem cselekvőképességemet és mindezt őszintén legyek képes megtenni? Erre a kérdésre húsz éven át, naponta volt szükséges megadnom a választ, de erről, ott, a szülőszobán, könnybe lábadt szemmel még mit sem sejtettem.)

Szülészeti gyakorlatomat követően levizsgáztattak és azt követően önállóan vonulhattam egy tapasztalt mentő-gépkocsivezető felügyelete mellett. Imádtam a mentő-gépkocsivezetőket! Jó néhányuk tapasztalata, emberismerete meghaladta azt a szintet, amelyet bármely orvos megirigyelhetett volna. Ezzel együtt döbbenten tapasztalhattam, hogy beavatás sorozatom nem állt meg a hétköznapoknál.

A becsapottság minden dühével kénytelen voltam megbirkózni, amikor megláttam, hogy a korábbi ígéretek szertefoszlanak. Reggel hét órától este hétig, a legrosszabb műszakokban dolgozok. Nemhogy tanulni, de élni sincs erőm, időm! Mindenki kopasznak, nyeretlen kétévesnek tart és úgy is kezel. Minden korábbi ígéret ellenére kihelyeztek Debrecenből Hajdúszoboszlóra. Így az egyetemi felvételi előkészítőt sem tudtam látogatni. A kihelyezésemet úgy oldották meg, hogy ne kelljen helyettesítési pénzt se fizetni. Egyszerűen áthelyeztek. Ezzel még az esélyét is elvették, hogy valaha is Debrecenben, álmaim netovábbján, a rohamkocsin dolgozhassak.

Szoboszlóba egy kicsit bele döglöttem! Szoboszlóba egy kicsit bele kellett dögleni! No nem csak ezek miatt! Később elmondom, hogy miért.

Debreceni korszakomban, kevéske szabadidőmben rendszeresen ott álltam az én Dulci Ancsám iskolája előtt. Az iskola portásának alkoholizmusát jelentősen erősíthettem a zsebébe dugott borravalókkal, csakhogy kiderítsem, hogy a kozmetikus tanulók mikor járnak suliba.

Mai napig érthetetlen, hogy miként voltunk képesek hosszú hónapokon át elmenni egymás mellett, annak ellenére, hogy szeptember elejétől minden esetben ott álltam a kapuban. Ahhoz már nem volt bátorságom, hogy felmenjek a folyosóra és az osztályterem ajtaja előtt várjam be Ancsát. Mai eszemmel, ebben a dologban saját jövőbelátó képességem csiráját vélem felfedezni! Mit mondhattam volna? A teakonyhát? Mi volt, mi lehetett az ok, hogy nem látogattam meg?

Valószínű, hogy angyalkáim is elunhatták az Ancsa utáni epekedésemet, mert egy idő után segítettek. Egyszer, egy hideg, nyirkos, novemberi estén találkozhattunk végre! Érdekes, hogy ebből is csupán foszlányok maradtak meg. Mit hárítok? Mit háríthatok? Rejtély. Csupán a töketlenkedésem beismerésére lenne szükség ahhoz, hogy visszatérjen a teljes kép? Érzések maradtak bennem csupán! A röpülni, nyakba ugrani vágyás és ugyan ennek a vágynak a megtorpanása, amikor megpillanthattam! A tétova köszönés. A bátortalan vontatott beszélgetés. Séta a ködben, a debreceni főutcán.

Hazakísértem. Együtt vonatoztunk át Nyíregyházára. Semmire sem emlékszek. Talán egyfajta fájdalmas felismerés maradt bennem. Na tessék, kísértetiesen ismétlődik minden! Itt állok ismét csak lemeztelenedve és ez itt kevésnek bizonyul. Kínomban talán az új munkám izgalmáról beszélgettem? Nem tudom. Az maradt bennem, hogy bármit mondtam, nem tudtam felkelteni az érdeklődését, mert ő is csak olyan furcsa, sértett tekintetekre volt képes, mint jómagam. Nagy kínok közepette érkeztünk el lépcsőházukig. Öröm keveredett a fájdalommal. Találkoztunk végre! Hurrá! No de így? (…) Azt hiszem, hogy csak annyiban maradtunk, hogy őt nem zavarja, ha néha hazakísérem. Be kell lássam, hogy a búcsúzás felért egy kasztrálással. Ma sem lennék képes egy hasonló belépő után hosszasan tülekedni. Istenem! Mennyire tud fájni a hiúság!? "Legalább tudom, hogy hol laknak!" - nyugtáztam rezignáltan magamban.

Ezt követően kihelyeztek Szoboszlóra megdögleni. Beledöglöttem a télbe! Belehaltam új albérletembe! Nagymamám testvérénél, Vilma néninél laktam. Olcsó volt. Anya is örült, hogy jó környezetbe kerültem, mert Vilma néni fia és mindkét unokája orvos volt. Az egyik unoka agysebész lett! Nem semmi! - Van, lett követésre érdemes példája a kisfiúnak!

Belehaltam Vilma nénibe. Beledöglöttem az öreglánnyal való együttélésbe. Beledöglöttem a fia és az unokái iránt érzett büszkeségébe és összehasonlítgatásaiba, a bezzeg a Mihályba, a bezzeg a Sándorkámba!

Egy lovardányi szobában volt az ágyam! Egyetlen elégtételt jelentett számomra, hogy esténként konzekvensen belepisilhettem a mosdókagylóba. Imádtam! No te szaros élet! No te nagyokos Mihály! No te kedves Sándorom! Én akkor is erősebb vagyok! Ide nekem a mosdókagylót is, (...) csak üvölteni ne kelljen.

Ebből az időszakomból keveredett ki az a levelezés, amit az én Dulci Ancsám a mai napig megőrzött. (Félelmek közt várom, hogy egyszer majd újra átolvassuk leveleimet. Bár nyilvánvaló számomra, hogy egy halálra is elszánt ember fájdalmas ömlengésével találom szemben magam.) A dologban az igazi varázslatot az jelenthette, hogy miként volt képes, az én hőn imádott Dulci Ancsám a sorok között olvasni? Megérezni a megnevezhetetlen

Agóniám ellenére, amelynek egy tetemes része abból a felismerésből fakadt, hogy nem jelentkezek az orvosira, nem leszek orvos. Szóval agóniám ellenére is volt bennem annyi erő, hogy találkozzak Ancsával. Hát az nem semmi! Mint ahogy a hozzá vezető út sem!

Hideg téli éjszakákon átvonatoztam Nyíregyházára, csakhogy a szemben lévő lépcsőházból leskelődve megpillanthassam! Féltem felmenni. Miért? Nem tudom megmondani.

Levélben kértem randit. Legalább három alkalommal jöttem át, de mindig elkerültük egymást a vasútállomás forgatagában. Utólag derülhetett csak ki, hogy ilyenkor az én Dulci Ancsám az vagy sírt, vagy dühödten csapkodott. Az egyik ilyen elkerülésünkből született egy lakásajtó kilincsére felakasztott orchidea, nőnapi ajándék. Bennem az érzés: - "Na te barom! Már megint elszúrtad! Most jól lebuktattad a szülők előtt!"

Valószínű, hogy már személyesen maga az Atya Úristen járhatott közbe, hogy egyszer mégis találkoztunk! No az se lehetett semmi, de arra sem emlékszek!  Szerintem, megütötte Tatjána Szergejjel való találkozásának nívóját! Tudják, kedves olvasóim: - Első vágás: - Tatjána áll a vasútállomáson, kitárt karokkal. Könnybelábadt szemekkel, tántorogva, de mégis kissé a föld felett elindul. "No Szerjozsa! Hát itt vagy?! Haza jöttél?!" Második vágás: - Szerjozsa bambán bámul a vonatablakból. Fátyolos tekintetében végig pörög a közelmúlt összes átélt borzalma, rettenete.(A teljes moszkvai csata, színesben, széles vásznon, szinkronizálva!) Harmadik snitt. Kitárt karok, feloldódás, önfeledt röpülés!

Kitárt karok és röpülés a mi esetünkben még nem volt. / Nem szabad minden puskaport előre ellőni! Pláne nem akkor, ha már az NDK-ban ellőttük. / No szóval, kitárt karok és repülés még nem lehetett. Volt azonban valami más. Valami megfoghatatlan összetartozás. Egy érzés. Erre vártam! Ez a nő úgy simul hozzám, mintha belőlem nőtt volna ki! Azt éreztem, hogy megérkeztem. Hazaérkeztem. Röhejes kimondani, mert oly giccsesnek tűnhet, de Váci Mihály sorai bukkantak elő bennem, a költő szülővárosában, Nyíregyházán. "Gyalog szerettem volna jönni, /…/" Az öröm, hogy mindezt átélhettem, hogy nekem pontosan az a hazaérkezés sikerült, amelyről ez a vers szól! Helyem van a nap alatt! Itt vagyok otthon! - és mindezt egy szemvillanás alatt képes voltam megszerezni.

Sétáltunk. Körbejártuk a várost. Valószínű, hogy minden olyan utcasarkon csókolóztunk, ahol az én Dulci Ancsám már korábban is szeretett volna. Röpültünk. Éltünk. Léteztünk. Ma már tudom, hogy ezt a szerelmet, az érzések ekkora intenzitását csak az erre méltóak kaphatják meg! Mi méltónak bizonyultunk, amit úgy is fordíthatnék: megszenvedtünk a szerelemért, megszenvedtük a szerelmet.

Ezt követően valamennyi találkozásunk egyfajta őrületté, szent révületté, csodává vált. Vagy dolgoztam, vagy Nyíregyházán lógtam. Ha lehetett volna úgy etetni egy nőt, mint egy kisverebet, akkor én a csőrömből etetgettem volna, itatgattam volna. A korszak egyik jellemző sztorija volt: - Amikor végképp kifogytunk a szavakból, amikor már semmi becézést nem bírtunk kitalálni, egyszer csak a Szarvas utca közepén megszólalt az én Dulci Ancsám. "Kucukám! Te!"

Akkor és ott csupán harsány nevetésre, röhögésre voltunk képesek. Ma azonban azt kell mondjam, hogy a Szamos - parti Don Quijoténak, ha semmi másért, hát ezért a kucukámért meg kellett születnie.

A korszak másik jellegzetessége, hogy minden korábbi nőmhöz ódákat zengedeztem, itt azonban nem akaródzott az írás. Viszont gyönyörű érzés ma megpillantanom, hogy ebben a korszakomban én valóban éltem a költészetet (...) és nem is a héttoronyba zárva!

Mindig, minden vonatindulást lekéstem. Mindig elhazudtam az egész menetrendet, csakhogy még tovább vele lehessek! Volt olyan, hogy Kefe barátom ágyrajáró albérletébe osontam be egy - egy éjszakára, mert az ágy "tulajdonosa" épp akkor mozdonyt vezetett valahol. Volt olyan, hogy a debreceni tolatórámpán ébredtem arra, hogy reggel van és húsz perc múlva munkába kell állnom Szoboszlón. Az összes pénzem elment taxira!

A vendéglői vacsorák, ebédek?

Anyának köszönhetem, hogy mániákus étteremjáró vagyok a mai napig. Egyik fixaideám, hogy egy jó nőt jól meg kell vacsoráztatni, mielőtt (...) Mielőtt összetörnénk az ideát! Melyik hülye filmből maradhatott bennem?

Sosem feledhetem, amint egy vasárnapi ebéd kapcsán, a Koronában az én Dulci Ancsám zavarodottan tekintgetett körbe. Kereste, hogy hova a francba tűntem. Holott csak annyi történt, hogy elegánsan megkerültem dívámat és bátorkodtam számára kihúzni a széket az asztaltól. Oszkárra esélyes kockák lehettek! Oszkárra esélyes kockák voltak.

Ehhez hasonlatos sztorikkal Dunát lehetne rekeszteni, így csak egyet említek. Kefe barátom, "L"., Ancsa és jómagam együtt ebédeltünk Tihanyban, a Rege teraszán. Jó hely! Úri hely. Minden a francia etikett szerint, de mégis oldottan zajlott, amikor az én Ancsám kinézett az étlapból. Rám pillantott. Bár ne tette volna! Tágranyílott szemekkel csak annyit kérdezett: - "Te! Ezek lövik a cinkéket?!"

A kuriózumszámba menő éttermi fogás elnevezése fölött érzett ámulatán kívül volt a hangjában valami felháborodottság is! Felháborodottság, amit a zöldek biztosan megirigyeltek volna, de mi ott csak röhögni voltunk képesek. Fetrengésbe torkolló röhögéspartink szétbombázta az összes pincérben a teljes francia etikett ismeretanyagát és az érzést: - "No ezek biztosan jó vendégek lesznek!"

Hasonló, mély élményem marad, amikor először vitt fel szüleihez. Akkor még mit sem sejtettem a szülőkben, a kislányukról élő képről, miszerint csak elviszik ezt a kis vadócot is. Nem láthattam még ezt a képet. Én csupán a rút kiskacsából előbújó hattyúban voltam képes gyönyörködni! Feltételezni tudom csak, hogy az említett, átsuhanó gondolat is hozzájárult ahhoz, hogy nagyon szívélyesen fogadtak.

Mai napig látom magunkat, leendő apósommal, amint ebéd után együtt kávézgatunk a nappaliban. Ancsa szolgálta fel a kávét. Valami pöttyös ruciban, mint valami házitündér! Mama fényképezett! Én valahol majd beszartam, valahol pedig élveztem a jelenetet. Volt benne valami kedves polgári attitűd, amit jómagam mindig is kultiváltam.

A papát azonnal szívembe zártam. A mama? Vele úgy voltam, hogy egy régi kabaré tréfa szlogenné vált soraival erősítgettem magam. "Fog ez menni kérem!"

Az Akácos út? A szöges fa? Soha nem éreztem nagyobb megtiszteltetést, mint amikor elvitt a szöges fához, végig járta velem gyermekkora legtitkosabb hadszíntereit. (…) A szöges fa története végtelen egyszerű. Ancsa szögeket és kalapácsot lopott, mint jómagam! Teleszögezte a fűzfát, csakhogy egyetlen barátnője, "Sz.L." fel tudjon végre mászni.

Ezekből az apró jelekből, már érezhettem, hogy nagy baj van! Közelit a vég, mármint az, hogy ebből a kapcsolatból házasság lesz a végén. A bizonyosságot Ancsa nagynénikéjétől kaptam meg. Első látogatásomat tettem a tanyára, amikor Bözsike, rögtön a bemutatkozás után azzal fogadott, hogy aki Cigánytól - a vérszomjasnak kikiáltott házőrzőtől! - ide még bátorkodott bejönni, az mind itt maradt.

Mit mondjak? Mit lehetett itt már tenni? Csak a megadás az, ami célhoz vezet. A megadással nem is volt baj! Olyan élvezettel ettem Böbő tökfőzelékét, amelyre csak egy céltudatos hódító, egy igazi szív- és liliomtipró képes. No de hol álltunk mi még ama liliomok eltiprásában? Egy biztos. Ezzel a tökfőzelék zabálással sikerült a Böbő szívébe is beenni magam. Ehhez képest már részletkérdésnek bizonyult az, hogy világéletemben utáltam a tökfőzeléket. Ahhoz képest, hogy a jelenet mekkora örömöt váltott ki Ancsából, ahhoz képest a tökfőzelék íze már egy sor végére hulló pontot sem jelenthetett.