Puskás Zsolt gondolatfaragó honlapja

 Tizennegyedik fejezet 

(Amelyben mintha minden összefolyna.)

Harmadikban, negyedikben nem voltak ilyen megrázó élményeim. Ebbe az is jócskán közrejátszhatott, hogy B. GY-vel próbálgattuk, kóstolgattuk egymást a már említett, Dunakanyarbéli, vélhetően magasabb szinten.

Harmadik nyarán, a Balatonon fektettük ki az oszit. Számomra itt megismétlődött a Dunakanyar. Már a legjobb szándékom ellenére sem emlékszek, hogy kinek a teste volt az, akin tartózkodtam, amikor bejöttek a sátorba a romlás virágai és ügyet sem vetettek a mi bimbózó félben lévő szerelmi kezdeményünkre.

A vasúti sin mellett volt a zuhanyzó. A zuhanyzó melletti kerítés szakaszon volt egy lyuk, amit csak meg kellett tágítani. A tábor, a tanárok által őrzötten, leginkább egy /KISZ/ láger benyomását keltette. Csupán a német parancsszavakat és a német juhászkutyák nyüszítését hiányoltuk ebbéli érzetünk kiteljesedéséhez.

Ez az érzés azonban mit sem zavart bennünket abban, hogy szemvillanásnyi idő alatt szabaddá tegyük magunkat! Kora este becsempésztük legjobb cuccainkat a fürdőbe, (úgy, mint egy angol feliratú, lyukas póló, egy valódi farmernadrág és egy strandpapucs). A hivatalos takarodó előtt, szocreál stílusú pizsamánkban végig vonultunk a tanári kar előtt a mosdó irányába. Ott összekaptuk a diszkó szerkót.  A vasúti sínen, menetben, mint a szökött rabok felöltöztünk és öt - hat kilométer gyalogoltunk a legközelebbi diszkóig. Mondanom se kell, hogy a magam részéről nem a diszkó iránti lelkesedés hajtott.

Negyedikben, év elején, Sopron környékén túráztunk. Ekkorra már mindenkinek volt valakije. Talán csak F. J-val méricskéztük egymást. Itt már nem történt a korábbiakhoz hasonlatos szexuális forradalom, azonban a balhét itt sem úszhattuk meg.

Valami ismeretlen étteremben vacsoráztunk, amikor úgy döntöttünk, hogy az elfogyasztott borok hatása alól egy csöndes, esti sétával igyekszünk felszabadulni. Ez lehetett a mi illúziónk, ami vágyunk, amely mértékét és kiteljesedését ítélve is megközelítette a buddhista maya fogalmát! Ezzel szemben, illetve pontosabban a buddhista maya fogalmának erősítéseként kiözönlöttünk, kihömpölyögtünk a belvárosi utcákra. K. Laci barátommal felváltva tologattuk egymást a gördíthető kukákban, és teli tüdőből zengtük a már említett temetési énekünket. Bensőséges majálisunknak egy rendőrjárőr vetett véget. Arra már nem emlékszek, hogy előállítottak bennünket, vagy csak az oszit hívták ki hozzánk.

Egy biztos, hogy akkor és ott ijedtem meg először azon, hogy vége van az el sem kezdődött karrieremnek. Hazaérkezve azt sem tudtam, hogyan meséljem el az eseményeket édesanyámnak, aki valóban az erején felül teljesített ahhoz, hogy az ő kisfiacskája Sopronban barom lehessen. Lenyeltem hát minden fejmosást és könyörögtem. "Csak most az egyszer, utoljára menekíts meg engem!" Nem felejthetem el, amint szegény édesanyám megszégyenülten rohangált a gimi folyosóin az osztályfőnök és az igazgató között. Nem tudom, hogy mit tehetett, de a fegyelmi úton történő eltávolításunktól elállt a gimi tanári kara, megmentve ezzel még néhány társamat, köztük Kefét.

Hogy ez mekkora tett volt abban az időben? Talán a következő sztorival lehetne leginkább szemléltetni. Negyedikben, télen a gimi előtti parkban hógolyóztunk. A Munkásőrség épülete előtt egy Lenin szobor állott. Sz. Peti haverunk meghógolyózta a szobrot. Az ügyelet meglátta a jelenetet és bevitte, előállította Petit.

Másnap már be sem tehette a lábát az iskolába, annak ellenére, hogy befolyásos, köztiszteletnek örvendő, fogorvos anyukája mindent elkövetett Peti barátunk megvédése érdekében.

Szóval ilyen és ehhez hasonlatos balhé sorozatok árán készítették elő a mi kis angyalkáink az érettséginket. Azt az érettségit, ami úgy tűnik, hogy legalábbis számomra a mai napig nem következett be. Milyen is volt ez?

Számomra borzasztó.

Hatalmas, kimondhatatlan külső és belső nyomás alatt éltem. Érdemjegyeim alapján kis szerencsével és kis protekcióval bekerülhettem volna az orvosira. Könnyedén, lazán mosolyogva bármely tanárképzőbe. Ezzel szemben bennem kavargott a nyilas - nyilas mivoltomból származtatható kalandvágy, amely azt sugallta, hogy jelentkezzek hajóskapitánynak, vagy erdőmérnöknek. A vággyal ellentétesen kicsi énem azonnal sugdolózni kezdett. "Te megőrültél! Te nem bírsz ki három nap bezártságot sem, nem hogy hat - nyolc hónapot a tengereken! Az erdőjáráshoz nagy kedved lenne, tudom! Egy erdőmérnök azonban ül a tervezőasztalnál és számol, számítgat, amihez, ha nem is vagy alapvetően hülye, de szívből utálod!"

Győző bácsi mondta, hogy jelentkezzek fizikusnak!

Az előbb felsoroltakkal együtt, legalább akkora mértékben vonzott, hogy pszichológus legyek. Ebbéli érzésem elhatalmasodását csak segítette, hogy környezetem tagjai a vállamon zokogták el mérhetetlen világfájdalmukat. A B. Gy-vel szemben megmutatkozó baráti segítőkészségemről már ne is beszéljünk! (Az azért már egy pszichológusi szint, amikor valaki a volt nőjén igyekszik segíteni partnerkapcsolatai felett érzett fájdalmának enyhítésében?! Nem?)

Volt olyan érzésem is, hogy nekem alapvetően költővé - íróvá kell válnom! OK! Akkor jelentkezzek a bölcsészkarra! Ekkor bevillant egy érzés! Bármely előadómat ledöfném az egyetemen, ha nekem, mondjuk Janus Pannonius munkásságában, kellene elmerülnöm addig a szintig, hogy kollokválhassak a témából. Arról nem beszélve, hogy alapvetően láttam, hogy íróvá - költővé nem a bölcsészkaron válik az ember, sokkal inkább az életben.

(Az említett példák itt és most csupán egy dologra hívják fel a figyelmemet. Nem biztos, hogy minden úgy van, ahogy azt a mai kor, amerikai sikerkalauzai igyekeznek sugározni. Bizony, nem árt meg időnkét az emberfiának, ha kicsi énjére hallgat!)

Így visszatekintve, tökéletesen látom, hogy mekkora erőkkel küzdöttem, (...) teljesen magamra hagyva. Ma már tudom, hogy ezeket a csatákat nem is lehet másként megvívni, csak a benső magányban. Innen származhat az erre a korszakomra vonatkozó magányosságérzetem.

Az előzőekben felsorolt vágyképeket színezi a realitás. Az egyre közelgő elengedés fájdalma! Igen. Tényleg úgy van minden, ahogy a szóvirágokban foglaltatik. Valóban ki kell lépni a nyagybetüs életbe. Nem semmi!

Az sem lehet véletlen, hogy pontosan az érettségi szünetben szerelmesedtem bele fülig Sarkadiba, az Elveszett paradicsomba! Az én „elveszejtett paradicsomom” hangulatára hadd hozzak most egy eleven példát. A nagyon is idézőjelbe tehető közös tanulás szándékával látogatott meg F.J. osztálytársnőm. Anyám valamilyen tanári konferencián volt. Szabad a pálya! Szabad a kégli! Szabad vagyok én! Szabad a szerelem! Itt már senki és semmi nem akadályozhat meg! – (Ebből az érzésből kinövő alapfeszültségben találkoztunk.) Minden szép volt, minden gyönyörű! Mai napig látom magam előtt, amint szeretettel vetkőztetjük egymást. Érzem asszonyi öle lágy ringatózását, tüzét. Látom, ahogy gyönyörű emlőit majszolgatom. Érzem, ahogy egyre jobban megvadítanak ezek az emlők! (Ma is érzem minden nektárját.) Aztán, egy szemvillanás alatt széttörik minden!

Először csak az érzés jött, egy langy sugallat: - ..."elveszett paradicsom!", aztán a felismerés. A felismerés, a tudatosodás, hogy végső soron semmi közöm nincs ehhez a nőhöz. Nem szeretem. Kedves, aranyos, de idegen! Nem reá vágyakozok! Nem erre vágyok!!

Máig nem tudom, hogy milyen érzéseket keltett szegény-jó-bátor-hősies Dulci Jutkámban az énbelőlem legváratlanabbul előtörő elengedés, az én fatökűségem?! Csak arra emlékszek, hogy a katartikus jelenetet mindketten nagyon emberi módon tudtuk lereagálni. Addig simogattuk egymást, míg az egyszerre lobbanó vágyaink egyszerre hunytak ki, oldódtak fel, valami furcsa, anyai, de a furcsasága ellenére is nagyon szép szeretetben.

Köszönöm neked!  Én gyönyörű Dulci Jutkám! Kedvesem!

Tizedik levél

(Amelyben a szerző ismét

a szeretethez fordul segítségért.)

Kedvesem!

Vészesen közeledek ahhoz a ponthoz, amikortól megismerkedésünket számítom. Nyugtalan és nyughatatlan szívem már hajszolna bele a gyönyörű emlékezésbe, de most meg kell őrizzem hidegvéremet!

Néhány dologban még el kell merülnöm ahhoz, hogy a legtisztább fényben kerüljön elő a mi találkozásunk sorsszerűsége.

Szereteted az, amiből most erőt meritek. Nem könnyű feldolgozni az elmúlt napok eseményeit sem, de legalább ilyen nehéz a múltamba visszamenni. Megkeresni azokat a töréspontokat, amelyek sorsszerűen hozzád vittek, de mint törések hosszasan a lelkemben dolgoztak.

Tizenötödik fejezet 

(Amelyben betekintést nyerhetünk mindenféle emberi önzés forrásába,

ám mindez még nem segít!

Marad a korábbi fejezetekben leereszkedett köd.)

Szárnypróbálgatásaimhoz szorosan hozzákapcsolható szintér Erdély, a Partium. Nagyapám testvérei odaát maradtak a nagy világégést követően. Tartottuk a kapcsolatot. Érdekes, hogy ez a kapcsolattartás mindvégig gazdasági szükségszerűségekből növekedett ki. Mintha a történelem ismételte volna önmagát! A hatvanas években nagymamám hetente utazott át "Romániába" beszerezni a honi kincseket, úgy mint szemes- és őröltbors, Erdély aranya: - a só, cukor, kés, gyermek ruházat. A hetvenes - nyolcvanas években fordult a kocka! A szegény gazdagok kezdtek átjárni hozzánk.

Igazából ennek a közgazdasági, politikai ténynek nem lenne semmi jelentősége az életemben, ha nem esne egybe kamaszkorom legszebb nyaraival. Hosszú heteket lógtam unokatestvéreimmel, I-val és É-val. Az általuk biztosított térben tudtam először "költőként" megnyilvánulni. A közös, nagy bulikon élhettem ki a mindennel szemben megmutatkozó dekadenciámat. De hát hol is lehetne az emberfia dekadens, ha nem Nagyváradon?! Ady kis Párizsában?

Nagyváradon, ahol pezsgett a bor, a költészet, a mindent átfogó kritizálás és az édes szerelem. Akkori szerelmi lángolásaim, egy benső sírásból és jajgatásból feltörő céltalan lobogásnak hatnak ma már bennem. No de akkor?!

Ott élhettem át először a "költő", a művészetre hajló ember ripacsságát. Miről volt szó? (…) Környezetem annyira azonosult velem, annyira elfogadott és annyira sajnált is egyben, hogy ebből az érzésből játszi könnyedséggel halászhattam ki a csajokat, kis hódolóimat.  Elsőként I-t. I. már komolyan együtt járt egy nagyváradi "költő" sráccal, csak az édes szerelem nem akart az istennek sem beteljesedni. Sem egy költőhöz mérhető romantikus formában, sem egy mezei húszéves emberhez illő módon. Úgy tűnik, hogy I. is, az átlagot meghaladó módon lehetett fogékony, az én B. Gy.-hez fűződő plátói viszonyomból kinövő, szerelmi lírámra, mert történt egyszer: -

Közösen sétáltunk hazafelé egy tinédzserkori dúlásból. Senki se jött velünk. Amikor megfogtuk egymás kezét és egyként dőltünk be az árokpartra. A bedőlés igen hosszasan bizonyult működőképesnek, mert azt kellett megtapasztaljam, hogy az én uncsitesóm semmihez nem fogható ködszurkálója először a kezembe, majd a számba pattant.

Sok minden elindult még ottan, abban az édes erdélyi fűben! Ezernyi olyan dolog, amelyet ha elhazudni lennék képes, akkor most megjelenhetnék akár valamiféle nemzeti öntudattal is. Az irredentizmusba hajló nemzeti öntudat építgetése helyett megelégedtem önmagam építgetésével. Valószínűleg ez lehetett az oka annak a felismerésnek, hogy megpillanthattuk, mit is keresünk mi, együtt, ketten az árokban? Kijózanító volt a közös felismerés. A válasz: - I. a költőt, míg jómagam az elveszejtett nagy szerelmet, B. Gy-t.

Ismerve I. életútját, annyira szeretném, ha megtalálná, vagy legalább még keresni bátorkodna azt, amit ott ketten keresgéltünk. Persze mindezt két neveletlen gyermekkel és egy neveletlen férjjel már nehezebb megtenni az ember leányának.

Túl a kiforrott dekadencián, benne az elidegenedés katyvaszában, nyakig beleszerelmesedve Sartre-ba, következett az új, nagy találkozás. P. Gy.! Egy valóságos polgár lány. Egy valóságos Gyöngyi! Egy Gyöngy.

Kísérteties, hogy bizonyos nevek miként képesek ismétlődni az emberfia életében?! Tehát következett egy újabb Gyöngy! „Múzsának sem semmi, de másban is igen - igen nagy szolgálatot tehet!” - Gondoltam magamban, majd ahogy az egy nyilas - nyilashoz illik, fejest ugrottam P. Gyöngyikébe. Hogyan történt?

Házibuli. Orvostanhallgató, állatorvos-, bölcsész, matematikus jelöltek. Egyszóval a felső középosztály illusztris csemetéi, keveredve a szocialista tőkésosztály gyermekeivel. Közöttük a nyeretlen kétévesek tisztaságával és bátorságával Gyöngyi és jómagam.

Amikor a lehetséges összes témát jól megrágtuk, amikor az ezredik szempont alapján is képesek voltunk igazolni Erdély visszacsatolásának jogszerűségét és szükségességét. Amikor az öntömjénező mindent megkritizálásunkat eluntuk, amikor a nagy tervek szövögetéséből is kifogytunk, mintha egyként vettük volna észre, hogy mi is az erő, ami összehozott bennünket. Egymásnak estünk! Ki a zongorán! Ki a leányszobában! Ki a folyosói cipős szekrénykének támaszkodva! Ki - ki ott, ahol éppen reátört a vágy.

Gyöngyit és engem a zongora alá sodort a sors szeszélye.

Máig nem tudom, hogy kik lehettek, de döngöltek ám keményen felettünk. Szegény jó öreg zongora! Olyan hangokat hallatott, hogy még Ady Endrénk fekete zongorája is megirigyelhette volna! Szóval ott feküdtem a hangorkán kellős közepén. Testemen egy lovagló "nővel", egy mindent beborító hajkoronában. Gyönyörű volt! Bármely világhírű költő megirigyelhette volna! Mindent beborító hajzuhatag, illatözön, kislányos, de mégis asszonyi puhaságú hústömeg. Nem csodálom, hogy pillanatok alatt eljutottam a nyilas - nyilasokat oly annyira jellemző, szilaj lovassági roham állapotába. Valószínűleg pont ez lehetett az egyik oka, hogy legvadabb csókolózásainkat is mindig leblokkolta valami. Vérbeli huszársági rohamaim ellenére is, csak nagyon vontatottan jutottunk abba a fázisba, hogy az én Gyöngyikémen már csak egy ronggyá ázott bugyika és egy összetekeredett, megszaggatott melltartó legyen. Kis, Mic Jagger-i vörös kakaskám még nemigen látott korábban egy valóságos, ízig - vérig polgárlányt! Ha látott volna, akkor tudhatta volna, hogy itt bizony mindent szabad, csak azt az egyet nem! Nem sértődött volna meg azon, hogy a félrehúzott bugyika még nem jelent automatikusan zöldlámpát és a kiskakas körbeszimatolásával, a résben való hosszas megjáratásával sem lehet előrébb jutni ott, ahol félelmekkel keveredő elvek vannak.

Ma már nem csodálkozok azon, hogy kibújt belőlem Sartre és mit mondhatott volna mást, mint úgy van elbaszva az egész világ, ahogy van, mert már saját szerelmünktől is képesek vagyunk elidegenedni.

Ördöginek imponáló kifakadásom ellenére, vagy inkább azzal együtt is, ott tudtam hagyni magamból valamit. A buli végeztével ki - ki elfeküdt valahol. Mi a leányszoba heverőjén húzódtunk meg. Felöltözve, betakarózva, de sokat sejtető pozitúrában, egymásba gabalyodva. Békésen aludtunk, amikor megérkezett a polgári-művész-nagyasszony mama! Csapott olyan ribilliót, hogy bármelyik parasztasszony megirigyelhette volna Csiksomlyótól a Lajtáig. Nyomdafestéket nem tűrő kifakadásának esszenciája minden mondatában a liliomtiprás és a liliomtipró szóban kulminált.

Miután visszatért belém, az addig nem tudni, hogy hol háló lélek, csak annyit voltam képes mondani: - " Drága asszonyom! Biztosíthatom önt, hogy nem basztam meg a kislányát, de ha netán megbasztam volna is, az akkor is kizárólag kettőnkre tartozna! Mint ahogy kettőnkre tartozna eme nemes, vagy nemtelen cselekedetünk minden következménye, amit magam részéről hajlandó lennék örök életemre magamon viselni!" Ezzel a valóság talaján álló, mégis parasztos keménységgel elővezetett kifakadásommal nyitva állott előttem az ajtó, amelyen át úgy távozhattam, hogy azt bármelyik őrgróf megirigyelhette volna! A mama leforrázottságáról már ne is beszéljünk!

Gyöngyi? (...) A szerelem? (…) A vágyak?

Pillanatok alatt a legkisebb részletkérdéssé váltak. Részletkérdéssé, amelyek eltörpültek a nagysasszony vérigsértettsége mellett. Máig nem tudom, hogy mindezeket az én Gyöngyöm hogyan élhette meg?!

Kedves! 

Így, az idők távlatából, ismerve az általad befutott pályát, csak kívánni tudom, hogy kilépj végre ebből a kettősségből!

Kedves Gyöngyöm! – (…) mert téged is így szólítottalak.

Hidd el, az élet előbb - utóbb döntésre kényszerit. Az élet megkérdi tőled is, hogy miért mit adtál, miért mit áldoztál fel.Válassz!

Vagy légy továbbra is jó polgárlány, vagy a vágyait megálmodni és kiélni bátorkodó jó kurva! Azt vedd észre, hogy a kettő együtt nem megy! Abba merülj el, ahhoz legyen bátorságod, amire megszülettél

További békés, polgári jó éjszakát kíván! Örök barátod!

A búsképű lovag

Az itt vázolt szarkasztikus igazsághoz még hozzátartozik az érem másik oldala. Mi ez? El kell meséljem, hogy milyen az, amikor a búsképű képes úgy viselkedni, mint egy lecsúszott dzsentri.. Fájni fog! De következzék hát!

Gimis koromban gyakran tartottunk komoly házibulikat, komoly dúlásokat. A jó barátokon, haverokon, a jó zenén kívül mi volt szükséges ehhez? (…) Édesanyám bizalma, toleranciája. Hétvégeken rendszerint megkértem, hogy menjen el kanasztázni B-hoz, vagy valamelyik baráti családhoz.

Egy ilyen bulin történhetett, hogy végig bájologtam az estét egy csajjal, miközben B. Gy-t lestem fél szemmel, és majd megőrültem a féltékenységtől. A buli végeztével viszont képes voltam hazakísérni egy addig teljesen indifferens, harmadik csajt, csakhogy az én Gyöngyömnek is fájjon! Szóval elindultam a harmadik nővel, nevezzük I-nek. Hogy a dologból nagy beavatás sikeredjen, ahhoz kettőnkön kívül szükség volt egynémely angyali segédletre. Angyalkáimra, akikről még csak sejtésem sem lehetett.

Akkor találtam magam szemközt azzal a mélységes egoista vággyal, amelyet kizárólag egy tizenhét éves férfiú képes átélni, megszenvedni, kis szerencsével, angyalkái segédletével átlényegíteni.

Mi történt itt? Mi történt a szamosszegi, csikorgó hideg éjszaka leple alatt? A dolog materialista, fizikális részére még ma is szívesen emlékeznék, ha nem jönne felszínre az a lelki sokk, ami akkor és ott ért.

Szóval hazakísértem I-t. Hideg volt. Jó apropó arra, hogy a parányi „női” kezet megfogjam, és kabátom zsebébe rejtsem. Ekkor mesélni kezdett ez a kis kéz. Mindenféle furcsa női vágyakról, éjszakai remegésekről, álmokról. Hogy ez a mese tette volna, vagy valami más azt, hogy a búcsú pillanata meglehetősen érdekesre sikeredett? (…) Nem tudom.

Egy biztos. A kertajtóhoz érve vad csókolózásba kezdtünk, majd egy lámpaoszlopnak támasztva I-t, vadul vetkőztetni kezdtem. Volt néhány komolyabb, néhány alibit kereső kifogása, de a folyamat szépen, öntörvényei szerint haladt előre. Oly annyira, hogy ott állott kigombolt irhabundájában, kigombolt ingében, lehámozott melltartójával, térdig letolt nadrággal és bugyikával, és ott voltam én, hasonlóan kivetkőzve ruházatomból és legalább oly mértékben önmagamból. Két test az irhabunda melegében összefonódva! A szabadfogású birkózók türelmetlenségével alakítgattam helyzetemet, helyzetünket. Nem is reménytelenül! (…) Amikor szemébe néztem. Mit mondjak? (…) Egyszerre minden láthatóvá vált! Mi volt azokban a gyönyörű szemekben? Bennük volt a vágy, a félelem, a kíváncsiság, a női hiúság, valamiféle kislányos öröm és még valami. (…) Valami, amitől ma is csak  ugyan úgy megrettenni lennék képes. Valami, amit akkor is és ma is a megalázottság fájdalmaként tudnék említeni. Honnan táplálkozhatott ez a megalázottság érzet?

Akkor még csupán annyit fogtam fel, hogy van egy aranyos kislány, akinek az anyukája abban az iskolában takarítónő, ahol egy kunképű baromarcú duhaj legény apukája igazgató. Ma már több fájdalom és több megértés sugárzik vissza ebből a képből. Már látom benne a női lélek árnyaltsága mellett csupán elrohanni képes vad férfiasságot. A jelenet újraélése után már nem csodálkozok azon sem, hogy I. volt az életemben az egyetlen nő, akinek még köszönni is szégyelltem.

Kedves!

Ma, huszonhét év távlatából, ha még megtehető valamiféle őszinte bocsánatkérés, akkor itt és most bocsánatot kérek tőled! Tudom, hogy nem erre vágytál, nem ezt akartad. Még a bocsánatkérést sem! Ezzel együtt mégis bocsánatkéréssel tartozok feléd, ha semmi másért, akkor a szerelem igazáért!

Drága I.!

Abban az őrjítő pillanatban, ha csak egy villanásnyira is, ha nagyon sete - sután is, de mégis csak szerettelek! Akkor, amikor szemedbe néztem.  A teremtő adja meg neked a szeretet és szerelem eggyéválásának extázisát, mert az ez iránti vágyakozás csillogott gyönyörű szemeidben.

Köszönöm a felismertetés fájdalmát és jobb sorsra érdemesült vágyaidat!

Egy kicsit a Te búsképűd /is!/

Ilyen és ehhez hasonlatos vágyakkal nőttem bele abba az érzésbe, hogy képtelen vagyok, és talán képtelen leszek megérteni a nőket. Azt, hogy mit akarok, azt többé - kevésbé már meg tudtam fogalmazni. De mit akarnak a nők?! Mit akarnak tőlem?

A máig hatoló, költői kérdést csak árnyalni volt képes, hogy ezzel együtt átélhettem: - alapvetően mást akarok! Alapvetően más az, amire törekszek, mint amit addig megszerezni voltam képes. Elviselhetetlenné, már - már giccses lónyálcsorgatássá vált bennem a plátói szerelem, ugyanakkor hideg fényben történő, rideg birkózássá alacsonyodott le az ember szexualitása.  Azt éltem át, amire most sokan mondanák, hogy szex szerelem nélkül, megspékelve a tinédzserek gyámoltalanságával, tapasztalatlanságával, fűszerezve az érzelmi élet túlburjánzásával.

Ennek ellenére, ma is úgy látom, hogy az előzőleg felsoroltak kimerítenének egy pszichiátriai beutalóval szemben támasztott tartalmi és formai követelményeket, de a legteljesebb mértékben elmennek a valóság, az igazság mellett.

(Hol a törés bennem? (…) Talán kiderülhet az önéletrajz végére.)