Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote V.

 Tizenkettedik fejezet 

(Avagy: - hol vagytok ti, gyönyörű Dulcineák?

Hová tűntetek? Hová tűntél Sancho Kerek Panza?)

  

Maradjunk még egy kicsit a nőknél.

Gimnáziumi éveimet végig kísérte a "B.Gy.-hez" fűzött hatalmas, első szerelem. Igazából ez egy nagyon is élettani, ám mégis nagyon suta fáziseltolódás volt, ami olyan jelenségekbe torkollott, hogy előbb csókolóztam idézőjelbe tett, vadidegen nőkkel, mint a legnagyobb szerelmemmel. Nem lesz kényelmes, de menjünk bele. Az ember nehezen szembesül saját hibáival, saját töketlenkedéseivel. Arról már beszéltem, hogy tőlem a gimi intellektuálisan inkább elvett, mintsem adott volna. Ettől függetlenül mégis csak az élet iskolájává vált.

Öten voltunk fiúk az osztályban. Két városi gyerek, abból az egyik tipikusan piperkőc, úri majom. (A későbbi barátom!) Három falusi, nyeretlen kétéves csikó! Ezek közül jómagam voltam az egyik. Öt fiú, huszonegynéhány nővel összezárva! Kínálat tehát bőven akadt.

A fiúk már az első napon lenyomtak a nők előtt! Megégettek! Soha nem felejtem, hogy az első órán mindenkinek be kellett mutatkozni. Én is szépen sorolgattam, az akkori szellemnek megfelelően nacionálémat. Anyukám, apukám, iskoláim, úttörő múltam, szaktárgyi versenyeken elért eredményeim, stb. (…) Ja! (…) és orvos akarok lenni! (A kedves olvasó előtt ismeretlen az, hogy a mai napig olyan lassúsággal beszélek, ami valóban nagyon zavaró a környezetemre nézve, amíg meg nem szokja.) Ezzel a meglassúbbodásommal akkor és ott szembesültem először! Az utánam következő fiú, felbátorodva beszédem röhejes vontatottságán, elkezdett szótagoltan bemutatkozni. Persze mindenki értette a dolgot! Röhög az osztály! Rajtam! Az úri gyereken, akinek tanító az anyukája! Mit mondjak? (…) Nagy szembesülés volt.

 

Igazából csak első osztály végére tudtam fölé emelkedni sértettségemnek. Tokajba mentünk az első osztálykirándulásra. (…)

Hurrá! Igyekeztünk megfelelni egymás igényeinek és lehetőség szerint túlszárnyalni egymás igényeit. Mindez abban merült ki, hogy lazuljunk el! Ami köztudottan nem okoz, nem okozhat nagy nehézséget Tokajban. A dolog oly mértékben sikeredett, hogy két részre szakadt az osztály. Lazákra és mimózákra. Oszi kedvenceire és a romlás virágaira. Miután nem kívántam az oszi kedvence lenni, így jómagam is kilazultam. Ez oly tökéletesre sikeredett, hogy az oszi szeme láttára bocsiztam egy tetemes dózist a faros busz háta megett. Mindez azonban nem volt elég!

A busz hátulsó traktusában zajlott egymás szexuális felvilágosítása. Amikor egy bizonyos szintig kijózanodtam, azt láttam, hogy R. Bálint barátomat épp elkapta az egyik csaj. (A nevére már nem emlékszek!) Nem tudtam, hogy ki ül mellettem, csak azt éreztem, hogy el kell kapjam, mert különben végleg és végérvényesen kimaradok valamiből, lemaradok valamiről.

B.Gy-hez fűzött halálos nagy szerelem ellenére, illetve pontosan ezen végzetes szerelem mellett, így estem át a csókolózás beavatásán. A felszabadulás odáig jutott el, hogy a fiúk sorra akasztgatták fel a csajok melltartóit a busz ablakának kilincsére. Persze csak azok, akiknek volt mit felakasztgatni.

Ekkor már az oszink is sejthette, hogy osztályával nemigen fog dicsekedni és négy évig nemigen számíthat Apáczai díjra! A lényeg: - a stréberekkel küldözgette figyelmeztető üzeneteit.

Mindezzel matatásunkat nem tudta megakadályozni, sőt mai fejjel úgy érzem: - ez az akció csak arra volt jó, hogy a stréberek is még inkább vágyakozzanak a legédesebb csók iránt.

Istenem! Egy tizenöt éves lány feszes melleit kézbe venni? Már a gondolatára is mennyei mosoly ül az emberfia arcára, hát még a gondolat, formába öntése kapcsán! Hát én mosolyogtam is, mint Buddha. Hosszasan, soká, belülről. Alkalomszülte nagy szerelmem, hazakísértem. Megtörtént az első búcsúzkodás. Távol a lakástól, az utcasarkon. Mai napig meg tudom mutatni azt a helye. 

Természetesen az első, nem igazán szerelemből elcsókolt csók a végletekig fokozta a B.Gy-vel szemben érzett lelkiismeret furdalásomat. Lelkiismeret furdalás ide, lelkiismeret furdalás oda, egész nyáron randizgattam B.G-val, akit mindenki Tyutyunak szólított. Illett rá ez a név. No nem mintha tyúkanyó lett volna. Tyutyu, sokkal inkább volt jó tyúk, mintsem tyúkanyó.

Mindezt a tényt kizárólag a B. szülők bizonyultak képtelennek felismerni.

Azt hiszem a B. szülők egyetlen szerencséje volt, hogy Tyutyumnak volt egy öt év körüli kishúga. Hármasban jártunk a strandra. Próbálkoztunk kivárni a zárórát a mély vízben! Próbálkoztunk a kabinnal! Próbálkoztunk a legeldugottabb helyre mások által ebből a célból odacipelt napozóággyal. Nem jött össze! Nem jöhetett össze. A legművészibbre cizellált pillanatokban mindig megjelent Tyutyu kishúga.

(Nagyon bízok abban, hogy a gyerekből nem lett egy elhízott, trotli nő, mert amennyi csokoládét, fagylaltot és mittudoménmit megetettem vele, még  azon se csodálkoznék!) Másodikban már végtelen bátorsággal vágtunk bele ama nagybetűsnek vélt életbe. Először csak lyukasórán jártunk át Kemiékhez kártyázni. Aztán már magunknak szerveztük a lyukasórákat. A nagy kártyapartikon mindig előkerült egy - két üveg bor, segíteni az édes feledést, oldani a végtelen követelménytámasztásból eredeztethető stresszt! Hatalmas dolgozatírásokat megelőző időszakban növelendő az agy „vitálkapacitását”!

Az akkori tanterv két, leginkább lógásra szolgáló órája a gyakorlati foglalkozás és a tornaóra volt. A gyakorlati tanár, Pista bácsi megértőnek bizonyult. A tornatanár inkább csak beletörődött.  Beletörődését segíthette, hogy tornából végtelen ügyetlen, végtelen gátlásos voltam. Egy gyűrű gyakorlat az számomra a Csomalugma megmászásához elegendőnek bizonyuló bátorságot igényelt. Mai napig nem tudom, hogy miként voltam képes megcsinálni a "kosár" nevezetű gyakorlatot, csak arra emlékszek, hogy én majd betojtam a félelemtől, az osztály, pedig a röhögéstől. Szertornán végzett karrierem ott ért véget, amikor a korláton válltámaszt kellett végrehajtanom, és lege artista / helyesen lege artis: - a szakma szabályai szerint, ahogy az elő van írva! / fejre estem. Természetesen ez az eset is feliható a nagy népi bölcseleteket megerősítő esetek közé, miszerint: - "Minden rosszban van valami jó." Ettől a perctől kezdve, igazából a tornatanár sem hiányolt veretes óráiról, amit a magam részéről maximálisan igyekeztem kihasználni. 

Egy tornaórához, egy öltözői verekedéshez köthető annak a barátságnak kezdete, ami jelenleg is tart, és úgy tűnik, a sírig kísér. Milyen érdekes?! Milyen nehéz erről beszélni. Van egy barátom, akivel mindent megosztottam, és ha nagyon belenézek a dolog mélyére, akkor azt kell mondjam, hogy örök riválisok voltunk. Az öltözői birkózás - verekedés a mai napig zajlik közöttünk, azonban az idők folyamán egyre érdekesebb területekre, egyre finomabb szintekre tevődött át.

Ki volt az én barátom? Ki az én barátom? K.F. Kerek Ferkó, no nem ama Móricz Zsigmond - féle, sőt legkevésbé sem az! Kerek Perec. Kerek Perkó! Vagy csak úgy egyszerűen, szőrmentén, bizalmi helyzetből: - Kefe. Egy fogalom! Egy külön világ! Egy igazi univerzum a végtelen nagy Univerzumban! Édesapja egy valóságos keskenyvágányú magyar „cucualista – királyi” vasutas, édesanyja egy valóságos gróf Tisza leszármazott! Hát volt mit cipelni az én Ferkó barátomnak is! (No ezzel nem a szüleit akartam megszólni, mert őket nagyon tiszteltem és szerettem, de ez a tisztelet mit sem változtat a diagnózison.) A terhek cipelésében volt valami közös bennünk, hisz jómagam a falusi elvált tanítónő gyermekének levést cipeltem vállamon.  Nagy erőlködések árán sem tudnék több közös, összetartó kapcsot megemlíteni, hacsak nem a gyilkosan önironikus humorérzékünket.

Hogy nézett ki az a dög? (Egy hülye pszichológus képes lenne azt mondani, hogy úgy, mint az én vágyképeim.) Jóképű! A nagy heftijétől eltekintve, valami görögös arcú szépfiú! Erős. Izmos, ügyes. A lányokkal szemben nagy dumájú, magabiztos. Ahogy öregszünk, egyre inkább hasonlít a harmincas éveiben járó Sztankaira, aki mindkettőnk egyik kedvenc színésze volt, és maradt is. No ezzel a párhuzammal a legkevésbé állt szándékomban Sztankai művész úr megsértése. Csupán annyit szerettem volna érzékeltetni, hogy az én Kefe barátomnak mindene megvolt a sikerhez, ami belőlem hiányzott! Mindene megvolt, csak esze nem. Pontosabban az még lehet, hogy volt is, csak képtelen volt bárki előtt megmutatni! Magyarul: - végtelen butácska, rossz tanuló benyomását keltette mindenkiben. Oly annyira, hogy édesanyám is óvott ettől a barátságtól. Figyelmeztetett, hogy ennek a barátságnak nem lesz jó vége, legalábbis az én orvosi karrieremre vonatkozóan.

Ez bejött anyámnak! Negyvenkét évessé kellett válnunk ahhoz, hogy ki tudjam mondani: - az én drága jó Perkó barátomnak az élethez való esze volt, az élethez való esze van. No ez akkor sem és most sem úgy mutatkozik meg, ahogy azt a kifejezés sugallaná, hisz Ferkó sem mondhat magáénak nagy ívű karriert. Életművészetből viszont többszörös doktorátussal rendelkezne, ha ezt bármely társadalmi rendszer honorálná.

Akkor és ott életmentő szükségem volt Kefére. Ő tanított nőzni! Tőle sajátíthattam el azokat a műfogásokat, amelyekkel elindulhattam a csajozás fárasztó, rögös útján. Ez legtöbbször abban merült ki, hogy valamiféle önként felvállalt romeltakarító szerepben, a Fecó lepasszolt, dobott női mindig az én vállamon sírták el bánataikat. Ebből még lehullott néhány vigaszt nyújtó csókolózás számomra is.

Látott már valaki tökélyre vitt szakítást? Akkor Ő is Ferkónk egyik nője lehetett! Szerencsésnek vallhatom magam, mert az áldozat végnapjait már előbb érezhettem sokszor, mint maga a barátom. Már akkor tudtam, hogy ismét valami baj közeleg, amikor Ferkó egy kézilabda meccs alatt furcsán kinézett valakire. Tudtam, hogy ez itt és most az újabb, hatalmas és végletes és örök szerelem! A baj csak az volt ebben, hogy mindezt csak én tudtam! Ferkó, a régi nő, a soros nő még csak nem is sejtette.

Ekkor jött a terelő hadművelet! A régi nővel direkt pontatlanul megjelölni a randi helyét, időpontját. Elejteni egy diszkrét: - "Láttalak valakivel! Olyan furcsán közel voltatok egymáshoz!" kifejezést. A delikvens észre se vehette, hogy beterelték a lelkiismeret azon utcájába, ahonnan nem lehet visszaút. Természetesen ebben a zsákutcában, barátomnak - otthonosan mozogva! -  csak el kellett játszani a meg nem értett partner, a megcsalt partner szerepét. Arra konzekvensen figyelt, hogy a szakítás és az új csaj felvétele, a spontánnak ható vigasztalódás között minimum három-négy nap elteljen. Ebben az volt a legszebb, hogy komolyan is vette a szerepet! A szakítás kínzó terhei cipelése alatt mindig nekem volt szükséges vigasztalnom őt. Ez halál komoly! Annak ellenére, hogy egy igazi Sztankai - Shütz duettbe illő volt minden szakítása! Ennek ellenére, pontosabban mindezzel együtt is szerettem és szeretem ezt a gazfickót.

Istenem! Mennyit tudtunk együtt röhögni! Volt olyan lyukasóránk, amikor a gimi előtti padon söröztünk és úgy nyerítettünk, hogy leküldték hozzánk a diri titkárnőjét. Ezekre a fetrengésekbe és akut légzésbénulással járó röhögéspartikra talán az volt a leginkább jellemző, hogy bármi képes volt kiváltani, és a röhögés pillanatok alatt képes volt elszakadni a kiváltó okától. Röhögtünk, hehegtünk, nyerítettünk, gurguláztunk csupán a röhögés kedvéért. Az összes idióta elem ellenére, valahogy mégis, a leginkább filozofikus dolgaink közé tartozott ez a röhögés. Ekkor történt meg az az aktus, amit ma a mesterek útjának tekintek. Képesek voltunk a szentet profanizálni, a profánt szentté emelni. Persze ebbe jócskán bejátszott az akkori társadalmi - politikai hangulat, aminek hatására leggyakrabban politikai röhögéspartikat tartottunk. Mindenünk volt a Hofi! A Hofi által pellengérre állított szocialista kispolgár, és a szocialista arisztokrácia kigúnyolását (Hofi után, szabadon!) már - már saját feladatunknak tekintettük. Ma már nem csodálkozok ezen, hisz olyan korban voltunk kamaszok, amikor a lószarban lévő mazsola szarkasztikus ábrázolásából is képesek voltak politikai kérdést, így politikai viccek poénját teremteni. /Hogy ma sincs ez másként?/ Ez nem a mi bűnűnk. Most egy kicsit fájlalom, hogy barátom mintha megragadt volna a politikánál. Egész pontosan saját kudarc élményeit igyekszik a politika köntöse alá rejteni. De ez meg az Ő baja.

Szóval jó volt Kefével! Szerettem, szeretem, de utáltam, és utálom is a dögöt! Lehet valakit tiszta szívvel szeretni, aki mindig megvert amőbában, akire a gatyámat ráfizettem egy - egy sportszeletért vívott kanaszta partiban? Lehet valakit szeretni, aki országos döntőbe jutott kézilabdás volt, és úgy feszített a csajok előtt a pályán, mint Vitéz Kőbányai Nikolausz fehér lova a szegedi hídon? Lehet valakit szeretni, aki a legjobban nyesett - tekert - csavart leütéseimet csuklóból volt képes visszaütni akkor is, ha egyedül játszottunk?

Ha csak egy gebényi, girhes csaj volt a környéken, arról már ne is beszéljünk! Lehet valakit szeretni, aki félkézből képes volt megverni minden évszázad legjobb tollaslabdázóát, azaz engem? Hát lehet valakit szeretni, aki minden, a külvilág felé irányuló dologban sikeresebb volt, mint jómagam? (…) Lehet. Azonban most tartsam meg az eredeti ihletet és térjek vissza a volt nőim leleltározásához. A leltár folytatása előtt azonban adós vagyok egy levéllel. Egy levéllel a jelenből a múltba.

 

Kedves, jó, hűtlenségében hűséges barátom!

Sancho Kerek Panza!

A kend fényességességére való emlékezés talán elvette tőlem a még megmaradott eszemet! Mert mondja meg nékem, hogy ugyan mi más lehet az oka annak, hogy az ember negyvenkétéves - vénmarha fejével! - arra bátorkodik reádöbbenni: - amit kendben keresni próbálkozott, aztat bizony meg nem találhatta.

Az én hűséges, (pegazus, vagy hintaló?) Rocinante lovam biz magányosan koptatta az élet kaptatóit. Nem követte aztat a kend ösztövér öszvére, mint ahogyan kend sem követte a búsképű lovagot. Tán kifordult vóna sarkaibul is a világ? Hogy az ily nemes lovag, mint jómagam vónék, nem találja, nem találhatja, amit még ép elmével felfedezni vélett?!

Nem tanálhatja az Ű Sancho Panzáját. Mert nem az a Sancho Panza, aki a lovag sírhantjánál sir, zokog, de sokkal inkább az, aki nem fél megálmodni gazdája álmát, gazdája helyett! Összezavarodott elméjének gyümölcseit összeszedegeti, hogy azok meg ne poshadjanak az útnak porában!

Minekutána nem állott pártomra, nem vitte fegyvereim garmadát eccer se! Így nem maradott számomra más, mint magad uram, ha szógád nincsen!  Továbbra is enmagamban koptatom az országút porát, míg bírja az én szívem!

Ne haragudjon kegyelmed, hogy olyasmit képzeltem a kegyelmed személyibe, amit nem várhattam vóna senkitűl, és amit jómagam se cselekedtem vóna meg senki emberfiának. Hát miféle azonosulást is várhatna el egy valóságos Don Quijote, ebben a mindenibül kiforgatott XX. - XXI. században? Pláne meg egy barátsdágtúl?

A jelen fájdalmát tompítja az emlékezet. Beh szép is vót ketten, együtt, eggyéválva röhögni nagyokat a bohócsipkába'! A sipka még megvan. Rocinante még rúgkapál a mellyemben. Néha még vár. Várja a kend ösztövér öszvérét, és kegyelmedet egyaránt! Nem úgy, mint egy álmot, de sokkal inkább, mint a valóságot. Valakit, akivel egy lehetett egykoron. Ám vigyázzék kelmed, mert a nagy jó úrban még mindig több az álom a valóságtul!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizenharmadik fejezet 

(Amelyben a búsképű tovább mélyíti ismereteit a dulcineaizmusban, míg maga is betekintést enged egy - két Dulcineának ön - ön quijotizmusába.)

 

Szóval Tyutyu volt az első, aki megajándékozott az érintés és a már - már meditációba hajló első csókolózás élményével. Mondanom sem szükséges, hogy az itt megszerzett tudásomat B. Gy. -nél igyekeztem kamatoztatni, változó sikerrel.

Tyutyut követte G.K.

Általa avatódtam be a liliom máig nem szűnő hódolatába, bódulatába. Második évvégén a Dunakanyarban kirándultunk. Jól bejáratott úton ment a brahizás. Borozgatás. Erőfitogtatás. Csődörtanoncok delejes tánca a kancajelöltek előtt.

Jó úszó voltam. A kikötő fölött volt a strand. A legmesszebb úsztam el a parttól, amikor elkapott a sodrás. Megrémültem, mert azonnal átláttam, hogy nem vagyok képes átúszni a folyót, sőt még annak is örülnék, ha a kikötő előtt partra úszhatnék. Hajó közelített a kikötőhöz. Dudált. A parton maradottak felismerték a veszélyhelyzetet és kintről ordibáltak. A mólón várakozó matrózok ugrásra készen gyönyörködtek agóniámban. (…) Kiúsztam. (…) Lányok és fiúk eggyéválva örvendeztek szerencsémen.

A közösen átélt öröm indította el azt a lavinát, amely engem először G. K. combjai közé, majd pedig a zuhanyzó alá sodort. Mégpedig az alábbiak szerint!

A szerencsémet ünnepelendő vettünk néhány üveg bort. Iszogattunk. Egyre magasabbra hágott a hangulat. Jó lett volna még néhány üveg bor, ahogy azt a sláger is mondotta volt.

Magam részéről már nem akartam több piát venni, mert nem is igen maradt pénzem. Kitaláltam hát, hogy négy üveg borért bármely osztálytársnőmet felviszem a vállamon a Duna partról a Salamon toronyba. A fiúk csak annyit hitetlenkedtek, amennyi elegendőnek bizonyult a lányok érdeklődésének felkeltésére. Üvöltöztek, hogy úgy sem bírod ki!

Elveszíted a fogadást! A lányok idétlen hehegtek, sugdolóztak, de azért látszott jó néhány arcon, hogy szívesen venne részt, eme nemes lovagi próbán. Kis idő elteltével kilépett a sorból G.K. Mit mondjak?

Azonnal átfutott rajtam, hogy egy texasi egylaposba hajszoltam magam, tudni illik nem, hogy négy üveg borra, de talán egy doboz cigire való sem lapult meg zsebeimben.

Vagy égek, mert a pénztelenségem miatt magyarázkodnom kell, vagy felmegyek. Választás nincs.

Kati alacsonynövésű, csinos, de meglehetősen sűrűhúsú menyecske volt. Súlyban verte a 63 kilogrammot. A súly láttán tudatosodott bennem a vágy, hogy igazából Tyutyu 45 kilogrammjának szerettem volna odaadni széles vállamat. De Tyutyu akkoriban már nem is emlékezett rám, hisz volt egy stabil, negyedikes barátja.

No mindegy! Itt van Kati. Sőt olyannyira van itt, hogy jobban itt sem lehetne! Nyakamba vettem. Akkoriban még mit sem tudtam az ember csakra rendszeréről, csak azt éreztem, hogy milyen jól melegíti széles muffja a nyakamat. Ma már tudom, hogy csak ez, a kettes csakrából kiáradni képes őserő volt az, aminek köszönhetem sikeremet, az átélt megdicsőülésemet! Az agónia előszobájának tekinthető állapotban értünk fel a toronyhoz. Agóniámat még a sikerben való fürdőzésem sem igen tudta enyhíteni.

Lezajlott a nagy lovagi torna. Don Quijote nem volt immár búsképű lovag. Kéz a kézben ballagott le az ő Dulci Katájával megvásárolni a négy üveg bort. A győzelmi ünnepre vigadalmi egybesülést hirdettek a (félig) férfiúi hálóhelyiségbe. Jöttek is a kis donnák! Angyalarcú madonnák! A valamirevaló, belevaló lányok!  Romlás virágaihoz a romlás virágai. Egymást jól megrontani.

Az első üveg Bikavér elfogyasztása után még csak meleg lett, de a gőzölgésben már nem volt egyéb, mint a tömény szex kiáradása. A második üveg bor elkvatelkázása alatt már teli torokból, egy emberként üvöltözte a csapat az egyik, kedvenc, disznó nótáját.

A nótát református temetési szokásrendnek megfelelően úgy kellett előhozni, mélyről, lentről, a heréktől, mint egy igazi temetési éneket. Átéléssel, mély fájdalommal, üvöltésbehajló szarvasbőgéssel. A kántor (ez mindig csak én lehettem!) soronként elődiktálta az éneket.

A kántor előéneklését követte a gyásznép, zokogásba fúló hangon. Imigyen! - Meg - dög - lött az ö - reg diny - nyés! Óh! Ki őr - zi már a diny - nyét!? Ne félj gö - rög, ne félj sár - ga! Nem ke - rülsz az csősz gyom - rá - ba! Ez a kis - lyány gö - rög - diny - nye! Oh! Bár csak a - lám hön - dö - röd -ne!...

Ezen archaikus nóta lejegyzői már sejthettek valamit az életről a görögdinnye meglékelésén túlmenően is, mert a nóta elbőgésének egyeneságú következményeként elkezdtünk üvegpörgetőst játszani.

Akinél a kiürült borosüveg szája megállt, az zálogba adhatott valamilyen ruhadarabot. A vetkőzési fázist sem tekinthettük unalmasnak, de igazából mindannyian a végkifejletre, a zálog kiváltására tartalékoltuk erőinket. Egy dolgot rögzítetünk előre: - csak egy bugyi és melltartó maradhat!

Emlékszek. Ültünk a körben. Röhögve - nyerítve. Jómagam már az ötödik percben, egy szál gatyában. A gyávább csajok egy szál jól átlátszó pólóban, bugyiban. Az én Katám, a jó lovag bátor nőjeként egy szál bugyiban, egy szál melltartóban. Érdeklődésem egyre inkább az én Katám bugyijára és melltartójára terelődött. Szemeimmel már faltam mindkét berendezést! Gondolataimban vadabbnál vadabb, közös próbákat kellett kiállnunk a zálogkiváltás ürügyén, amikor megjelent az oszi férje, a gimi igazgató helyettese. Enyhe szalonspiccel a fejében nyitott ránk. Valószínű, hogy az oszi szabadította el, rendet teremteni. Mi valahogy azonnal feltaláltuk magunkat. Hellyel kínáltuk. Előkerült az utolsó üveg bor. Folytatódott a kvatelkázás. Mindez kibővülve az igazgatóhelyettes úrral.

Katával ketten felmásztunk az emeletes ágyra. A többi bátor pár egy - egy félreeső, sötétebb zugba, míg az éretlenek békésen beszélgettek az oszi férjével. Soha nem feledhetem! Azt is megkockáztatva, hogy ez lesz az az emlék, amely az eggyéválás pillanatában visszahúz! Szóval sosem feledhetem! Amint felérkeztünk az emeletre, már azon az íven, egymáson és félig - meddig egymásban voltunk. Úgy még nem csókolóztam annak előtte! Ajkaink tépték - szaggatták egymást, és persze a kezem, majd a szám is igen - igen elkalandozott.

Mind eközben a többiek lent beszélgettek. Azokat a nektárokat, amiket ott fakaszthattunk, nemigen lehetne összegyűjtögetni méhecskék által! A dolog odáig fajult, hogy Kata immáron melltartó nélkül, félrehúzott bugyikájában hasra fordult. Én, pedig hegyibe betyár!

Igenám! De volt néhány zavaró tényező. Az egyik: - a popsinkba bevilágító, a popsimat majd megégető, szocreál stílusú mennyezeti lámpa. A másik: - a konspiráció elemi szabályának megfelelni akarván, miszerint a legtitkosabb dolgok szemmel láthatóak, keresztbe feküdtünk az összetolt emeletes ágyon. Igenám! Így azonban a fejünk pontosan az alattunk ülők feje fölé került, míg lábunk a túloldalon - igen - igen furcsa kavarodást mutatva! - lelógott. Valószínűnek érzem, hogy az összetolt ágyak széle az én Katám legnemesebb szervét nyomhatta, azonban én ebből mit sem érezhettem. Hogyan is érezhettem volna abban a kipárnázottságban, amiben akkor és ott úsztam?!

Kedves olvasóim!

Képzeljenek el két egymásba kavarodott testből előrebukó, kililult, tűzben égő, csupán lehanyatlásra képes emberi fejet. Vérben forgó szemekkel és a vízbefúlók görcsös kézmozdulataival küldözgettem üzeneteimet, a díszesnek semmiképp sem vallható társaságunk felé.

Üzeneteim velejét egy, a metakommunikációra teljesen rezisztens autista is képes lett volna felfogni, helyesen értelmezni, de az osztálytól, a romlás virágaitól ilyet elvárni? Ma már tudom, hogy ez az abszolút idealizmus.

Mai napig majd belezöldülök, hogy felidézzem, miként érhetett véget a mi románcunk? A románc, ott fenn, az emeleten?! Miként tudtunk úgy lekecmeregni az ágyról, kikavarodni egymásból, hogy emberi mivoltunk ne szenvedhessen csorbát? Csupán feltételezni tudom, hogy mindez nem igazán sikeredhetett, mert a következő éles fényű emlékképem: -

Egy szál gatyókámban két fiú cipel végig a folyosón. Alig birok járni! Egész testemben remegek! A combjaim között egy atomreaktort hordozok. Bedugnak a zuhany alá, és csak haldoklok, csak haldoklok.

Ma már el tudom képzelni, hogy a helytelen dózisban adagolt Viagra képes ilyen viharos és markáns tünetegyüttest kialakítani, de akkor és ott mit sem sejtettem sem a Viagráról, sem a Kundalini kígyó felemelkedéséről. Azt kell tehát mondjam, hogy akkor és ott csupán saját szexualitásomtól szenvedtem!

Istenem! Ha akkor és ott, csak egy villanásra megmutattad volna a Te gyermekednek a Te buddhista igazságodat, miszerint a vágy, a vágyakozás egyenlő a szenvedéssel!? Azt hiszem, az akkori szenvedésem mértéke, egy helyes felismerés mellett elegendő lett volna a Te gyermeked megvilágosodásához!

Mint az jól látható rajtam, nem ez történt. Maradtam továbbra is, aki voltam, egy növekvő félben levő ember. Egy ember megáldva, megverve a Kundalini kígyó első felemelkedési kísérletének élményével.

 

Drága Dulci Katám!

Szép voltál nekem. Esetlenségünkkel és védtelenségünkkel is szépek voltunk egymásnak. Szép fényed mai napig velem maradt!

Az emlékezés távolából is csókol, az első érzetéhez hűséges, de minden egyéb szempontból hűtlen lovagod