Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote IV.

 Hatodik levél

 

(Avagy főhősünk mély sóhaja.)

  

Kedves!

 

Hirtelen mennyi emlék zúdult rám! Melyiket fogjam meg? Melyikhez nyúlhatok? Elengedem mindegyiket, hisz B. Gyöngyikébe még bele se kezdtem és Ő is mily távol van a háromgyermekes, önmegvalósítást kereső családapaságomhoz képest!

Nem lesz könnyű, de kezdjünk neki. Profanizálva: - vágjunk tehát bele B. Gyöngyikébe! Most is nagy izgalom fog el, ha rágondolok. Ettől nagyobb izgalmat csak az jelentene számomra, ha valahol B. Gy. írná a memoárját és tudnám, hogy most ő vág bele P. Zs-be.

Nem tudom, hogy mit kellett volna tennem annak érdekében, hogy észrevegye: - én csak végzetesen és végletek között tudok szerelembe esni.

Jelzem, a kérdésem jogos az összes többi nőmnek!

 

 

Hetedik levél

(Amelyben főhősünk teljessé teszi a körötte lévő káoszt,

amennyiben képtelen szerelmét elkülöníteni a szeretettől.)

 

 

Kedves Gyöngyöm!

 

Mert így szólítottalak nagy titkon, és így szólítottalak első, zsenge verssoraimban.

Nem szeretem az ünneprontó kezdéseket, de el kell, hogy mondjam mindazt, ami a szívemet nyomja. Kilenc éves koromtól tizennyolc éves koromig, kilenc évemet áldoztam rád! Más ennyi idő alatt már tudományos fokozatot szerzett volna, míg én csupán heregörcseim számát szaporítottam.

Mondd! Így utólag nem bosszant egy picit sem, hogy nem tudod, mit hagytál ki? Nem jelenek meg álmodban úgy, hogy kérdezgetem: - mit szeretnél, mit hozzak neked? Ablakpucolótól a zsákvarróig - persze kizárólag két tudományos fokozattal! - bármi lehetett volna belőlem, ha Te is szeretted volna! Miután Te csak féltél, majd váratlanul felnőttél, míg én csak szeretni, álmodozni, szabadon röpülni voltam képes, így nem csoda, hogy semmire sem vittem! No ezzel nem akarom rád verni, hogy elloptál a világtól egy Albert Schweizert, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy még mindig fájsz bennem!

Miután végzetesen szerettelek, ezért még most is szeretlek. Mai napig faggatom önmagam, hogy vajon valóban Téged szerettelek, vagy csupán a szerelembe voltam szerelmes? Most is egyértelmű választ adhatok.

Téged szerettelek, csak Te nem hitted el soha magadról, hogy Te vagy az, aki képes ekkora tüzet lobbantani. Ezt erősíti, hogy még mindig érzem csókod izét, kis kezed és mindazt a csodát, amit nekem adtál.

Szeretettel reménykedhetek, hogy olyan valakivel hozott össze az élet, akinek elhiszed végre, hogy minden csoda benned van! Köszönöm azt is amit adtál, azt is amit elvettél és azt is, amit soha nem fogadtál el. Hogy is volt ez Gyöngyöm? Kezdjünk neki együtt, ketten, nagy - nagy szeretetben! (…)

 

 

Tizedik fejezet

(Amelyben nyomon követhető a Dulcineáról alkotott kép

megszületése.)

 

Kilenc éves koromban költöztünk el nagyapáméktól a B. Gyöngyiék melletti szolgálati lakásba. Életem egyik legkiegyensúlyozottabb korszaka itt talált rám. Szüleink pillanatok alatt összebarátkoztak és velük együtt mi is, a gyerekek. Felejthetetlen, szeretetben eltöltött időszak volt.

Gyuszi bácsi pótolta apámat. Együtt modelleztünk, barkácsoltunk, fotóztunk. Máig emlékszek a fürdőszobában kialakított fotólaborra! A sejtelmes, várakozásokkal teli, átvirrasztott éjszakákra! Mekkora kitüntetés volt, amikor először léphettem be?! A nagyítás izgalma még ma is átjár, és semmihez sem hasonlítható érzést ébreszt bennem.

Ülünk a rejtelmekkel teli, piros fényben. Megvilágítjuk az üres papírt. Belerakjuk a hívótálba és szemünk láttára zajlik a csoda! Kirajzolódik a haj, a szem, az orr, a ruházat, a háttér és valahol mélyen bennem egy érzés: - szeretem a kirajzolódó részleteket és a kész képet egyaránt. A boldog felismeréseket! Ez itt Gyöngyi, ez Csilla, Irénke néni, anya és végül az elemi erejű felismerés: - ez vagyok én! (A hívás művelete abban az időben semmihez sem hasonlítható intuitív képességeket igényelt. A túl sokáig a hívótálban tartott kép elégett, elfeketedett. Talán ettől kezdve hordok magamban egy érzést: - "Istenem! Csak el ne égjen Add, hogy ne égjen el!")

Irénke néni mintha csak édesanyám lett volna. Gyöngyi és Csilla, pedig a testvéreim. Csilla volt a kicsi! Igyekeztünk nagyokhoz méltóan lerázni őt!

A közös takarítások? (…) Képesek voltunk mindkét lakást kitakarítani csakhogy minél többet együtt lehessünk. Volt ezekben a takarításokban valami, (…) semmihez sem fogható harmónia. Törölgettük a port. Porszívóztunk. Ábrándoztunk. Álmodoztunk. Álmodtunk férjet, feleséget, családot, gyerekeket, (persze nem olyat, mint a Csilla!), boldogságot, sikereket!

Eldöntöttem, hogy nem leszek olyan, mint Gyuszi bácsi. Nem idegeskedek annyit. Nem fogok cigarettázni. Nem bújok el a fotólaboromba, vagy a modellező szobámba előled. Te is elhatároztad, hogy sose fogsz, még szelíden se korholni, mint az anyu. Észre se vehettük, amint tíz - tizenegy éves korunkra valódi házaspárrá értünk. Szüleink kedves élcelődései csak erősítették mindezt.

A nagy kanaszta és römi partik! (…) Először csak a játék örömét adták. Később, valami cinkos együvétartozás színterévé váltak. Délelőtt egymás kezét szorongatva beszélgettünk, este, a parti alatt csak titkos és titokzatos pillantásokat válthattunk. Igyekeztünk nem meghallani a szülők élcelődését. Szerettem párost játszani veled. Szerettem veled csalni! Azt nem szerettem, amikor a szülők - elunva folyamatos és gátlástalan győzni akarásomat - időnként, erkölcsi figyelmeztetésként lelepleztek. Érted, neked szerettem volna győztes lenni! Bármely áron! 

 

 

Nyolcadik levél

(Amelyben a szerző megkísérel valamit lezárni annak ellenére, hogy nincs meggyőzve arról, hogy mindezt a lezárást képes átültetni főhősébe, a búsképűbe.)

 

 

Kedves Gyöngy!

 

Annyira szeretnélek magam elé képzelni, de nem sikerül. Fáj még az emlékezés is! Három bevillanó képem maradt csupán.

Kislányként volt benned valami édesapád makacsságából. Volt benned valami szelíd dac és én tudtam, hogy ezen kellene átverekednem magam valahogy. Ma már tudom, hogy ez közös vonásunk volt és ez tartott távol kettőnket egymástól.

Másodikos, vagy harmadikos gimis lehettél? Már nem emlékszek pontosan. Ültünk a nappalitokban. Az asztal mellett. Egymással szemben. Vontatottan beszélgettünk. A Piramis lemezét hallgattuk. "Őszintén akarok élni!" - visította valaki a fülünkbe.

Ekkor közölted, hogy szerelmes vagy a gimi „ügyeletes bikájába”. / Nevére már nem emlékszek, de tudom, hogy néhányszor lógtunk együtt is. Igazi bika volt, aki minden helyzetet felismert és kihasznált. /

Minden erőmet összeszedve megkérdeztem: - "Biztos?Fix? Tuti?" Erre annyi volt a válasz: - "Szeretem!" (Ebben már volt számomra valami egészséges kárörömöt felébresztő disszonancia, mert valahogy éreztem: - az orgazmusban vergődve nem téphetted le a tapétát kollégiumi szobád faláról!)

Még volt bennem annyi tartás, hogy meg tudtam kérdezni: - tudok-e segíteni valamiben?

Talán innen indul bennem az érzés, hogy képtelen vagyok, és képtelen leszek megérteni a nőket! Azt tudom, hogy anyaszült meztelenre vetkőztem előtted, és erre Te elfordultál.

A harmadik kép! NDK. Akkor már erősen bennem élt "A", a friss, épülő kapcsolat. Azonban még bizonytalan voltam magamban. Néha még az volt az érzésem, hogy "A-val" is téged akarlak heccelni. Ezt az érzésemet még erősítette is jó néhány gesztusod, mosolyod. No mindegy!

Összeszedve minden bátorságomat, felsettenkedtem hozzád. Feküdtünk az emeletes ágyon. Simogattalak. Néztelek. Gyönyörködtem benned. Végre egyszerre indult el mindkettőnkben valamiféle szexuális vágy, ami észrevétlen - ahogy indult, és ahányszor az már korábban is történt - megállt.

Ma már tudom, hogy ekkor engedtél el és én is, ekkor engedhettelek el. Talán?

Néha még megdöbbent, amikor megpillanthatom, hogy az elengedés aktusa ellenére is úgy vagyok veled, mint az élet apró - cseprő dolgaival. Elengedtelek, nem tudom, hogy hányadszorra immár. Elengedtelek tudatosan, de valahol legbelül érzem, hogy szívem egy titkos zugában a tudatos elengedés ellenére is magammal viszlek a túloldalra.