Hetedik fejezet

Számomra az általános iskola maga volt a kiteljesedés, a csoda, annak ellenére, hogy csupa ismerős tanár és családtag tanított. Egyébiránt mindez végig feszélyezett, mert soha, egy percre sem lehettem más, mint jól nevelt, okos, úri gyermek.

(Talán ettől váltam lázadóvá, örök kiskamasszá, vagy minimum, ez is szíthatta lázadásom tüzét! Hozzáadva mindehhez még a pedagógusok gyerekeinek folyamatos összehasonlítását, amit mi sok esetben pellengérre állításként éltünk át!)

Első osztályban az akkori igazgató, T. G. felesége, Ildikó néni tanított. Szerettük a tipikusan tyúkanyós - érzelgős tanító néninket! Engem csak az zavart, ott éreztem, valami túljátszásból eredeztethető őszintétlenséget, hogy mindegyikünknek megpróbálta eljátszani az édesanyánkat a nagybetűs életben helyettesíteni képes pótmama szerepét. "Nekem van édesanyám! Az enyémet ne akarja pótolni senki!" - dohogtam befelé.

Harmadik - negyedik osztályban keresztanyám lett az osztályfőnököm, azért, hogy ne édesanyám tanítson. Szerettem őt! Kemény volt. Tüzes, "veszett" és csak kicsikét igazságtalan.

Egyszer sorozatban írtam az egyes dolgozatokat, amikor a kályha mellett tartott hasábfával is kiegészítette a nemesnek egyáltalán nem mondható érdemeimet. Mintegy kitüntetésként a bekapott egyeshez kaptam még tíz körmöst. Az osztály szeme láttára. Én?! Óbis Irén fia?!

A megalázottságtól fortyogó dühöm majdnem összeugrasztotta édesanyámat keresztanyámmal. Mai napig elképzelhetetlen számomra, hogy miként képes egy gyermek akkora tüzet szítani két felnőtt ember között, mint amekkorát szítottam én.

Jött a felső tagozat. Evolúció után a revolúció, sőt /!/, sok esetben a rebellió

Negyedik levél 

(Amelyben a jelen banalitása visszaviszi az írót a közelmúltba.) 

Kedves!

Kocsimosáshoz váltottam aprót egy benzinkúton, amikor bejött egy huszonnyolc év körüli, a tűzpiros bőr szerkója ellenére is egy feketepárduc benyomását keltő nő.

A Rover legújabb, legnagyobb, legdrágább típusából szállt ki. Céltudatos, ugyanakkor könnyed járása alapján marketinges, vagy PR menedzser csajszlinak ítéltem.

Végigmért. Lemustrált. Azon mosolyogtam magamban, hogy azonnal meglátta bennem Don Quijotét. "Igaz, hogy csak két forró nyári estére elegendő, de mégis csak egy Don Quijote!" - éreztem meg, ahogy futólag rám pillantott. Mosoly nélkül csekkoltuk egymás érzéseit, amibe a magam részéről két üzenet volt. „Valóban jó csaj vagy, de te is olyan magányos vagy, mint a többi és nem vagy az én Dulcineám.”

A felszínen simogatta lelkem, legyezgette hiúságomat, hogy bankkártyák nélkül, szakadt szerkómban, testi jegyeimben viselt "háromgyermekes családapaságom" ellenére még bennem él Don Quijote, akit a harmincas menedzser muffok is felismernek.

Ezt követően pajkos iróniával vetődött fel bennem, hogy mekkora malacom van! Milyen jó, hogy egyeseknek Rover helyett egy szakadt Fordra, vagy egy tüzes Hondára futja! Melyik az az autómárka, ahonnan már nem lehet visszafordulni? Melyik az az autómárka, ahol már Don Quijote is hatástalan, ahol már semmi sem tud kizökkenteni a stabilnak vélt, rád dermedt énedből, életedből, szerepeidből?

Izgalmas kérdés, amiről hosszasan, egyfajta benső mosollyal gondolkoztam el. Rájöttem, hogy egy valódi Don Quijote lakozik bennem, és ha bármikor elkészülök önéletrajzommal, akkor az a Don Quijote XX. - XXI. századi története lesz.

Mit szerettek, mit szeretnek a nők Don Quijotéban. A szabadságot? Az álomvilágban élés bátorságát, önpusztító merészségét?

Don Quijote igazából semmire sem jó, használhatatlan. Don Quijote, mint férj? (.....) Brrrhhh! Belegondolni is szörnyű! Már a tízéves Don Quijotéban is látszik a hatvanöt évesek agysorvadásos szenilitása, nyálcsorgatása, parkinzonos járása.
Don Quijote, mint családapa? (…) Elképzelhetetlen! Minimális pszichológiai érzékkel is jól látható, amint hatéves korukra már gyermekei is leelőzik édesapjukat.
Don Quijote, mint tisztes munkavállaló? (…) Nehezen tudom elképzelni, hogy bármely HR - menedzser erről álmodna, (...)  hacsak nem rémálmaiban.

Mire jó akkor Don Quijote? Az elindításra? Az útra taszigálásra? De akkor ki az, aki látja, és meddig látja Don Quijotét? Ki szereti Don Quijotét? - Jópofa, aranyos, több értekezést megérdemlő kérdések!

Itt és most számomra izgalmasabb, hogy mi történik akkor, amikor Don Quijote megnősül. Az örök és szent álmot, Dulcineát aprópénzre váltja. Családot alapit, szakmai elismertségre tesz szert és egyszer csak észreveszi magán, hogy ő mégis csak egy igazi Don Quijote? Mi készteti a XX. - XXI. századi Don Quijotét, meghazudtolva látszólag a nagy elődöt, régmúlt korok lovagregényének hősét, hogy konvenciókba merevedjen. Mi készteti Don Quijotét minden önként - és látszólag fájdalom nélkül! - felvállalt regula felrúgására?

Hogy is van ez a dolog Dulcineával, vagy a Dulcineákkal? Vetítgetjük a képet hol Roveros, hol Fordos, hol Hondás csajszlikra? Ki lehet Dulcinea? Eltűnt Dulcinea? Hová tűntek a Dulcineák? Léteznek még Dulcineák? Volt-e egyáltalán ama valódi búsképűnek Dulcineája?

Dulcinea volt. Dulcinea van. Dulcinea az, aki a búsképű szemhéjait egyszer majd lefogja, szíve csöndjében, belülről mosolyogva, önmagának mondja: - "Álmodj tovább én búsképű lovagom! Új álomra hív az álom! Álmodj belülről mosolyogva, szabadon. Szabadságod az én szeretetem: - egy felkelő új napom."

Érzéseim szerint erről /is!/ szól majd ez a nyögvenyelősen induló önéletrajz.

Nyolcadik fejezet 

(Amelyben az emlékezet visszatalál eredeti medréhez.)  

Hol is tartottam? Felsőtagozatossá érésemtől datálhatóan elkezdődött bennem a revolúció, sőt a rebellió, (…) és valami komor kettősség. A tudás megszerzése, ha az nem egyfajta szabadságból indul ki, már önmagában megalkuvóvá tesz, még akkor is, ha egyébként könnyen tanulsz. Én gyorsan, könnyen és jól tanultam és mindig igyekeztem úri gyermekként viselkedni.

Mindez nem okozott bennem feszültséget, míg meg nem jelent az életemben, a tantestület, a falu életében a fiatal, magyar - orosz szakos tanárnő, csupa nagybetűvel: - V. Mari. 

Hozzánk költözött albérletbe. A pénz is jól jött. A fiatal barátnő, a kisfiút orosznyelvre tanító magántanár sem volt kárára édesanyámnak. A problémák akkor kezdődtek, amikor a kisfiú órákon át, hallgatta a mambó magnón a "Citrom ízű banánt" és a többi bomlasztó nótát V. Mari lakrészében.

A hatodikos gyermek fiókjában felfedezett, láthatóan V. Mária ajándékát képviselő Zabhegyező, olyan érzést válthatott ki anyából, mint amit Brezsnyev elvtárs érezhetett volna akkor, ha milliók édesapját, Lenint, egy reggelre virradóan valaki kivágta volna a mauzóleumból. (No ez nem édesanyám marxista - leninista elkötelezettségére utal, sokkal inkább a korban is megmutatkozó erjedésre.)

Valóban a végleteket jelentő korban válhattam kiskamasszá. Az álom, álom, édes álom, álomkép, (...)  (egyébként addig általam is szeretett!) lónyálcsorgatásába atombombaként csapott be, az egyébként még konszolidált, öltönyt viselő, frissen nyírt – borotvált, és minden egyéb tekintetben is üdvözítő: - Zorán, a Pici, a Saci, a Metró, az Illés, később a Loksi, az Omega.

Az öregek és a középkorú, középelvtársak már akkor is sejthettek valamit! Már előre érezték a gimis koromra szabadon hallgatható Sweet-et, Slad-et, F. Zappát."A romlás virágait." 

V. Mari emberi és tanári nagyságára csak néhány példa.

Amikor mindenki - egyfajta kétszínű, az ötvenhatos eszmékkel vállalt látszat szolidaritásként - hivatalból utálta az oroszt, addig mi imádtuk az orosz órákat.

Az igazsághoz persze hozzátartozik ebben a kérdésben is valami furcsa forradalmiság, tudni illik hamarabb tudtunk egy pohár vizet kérni orosz nyelven, mintsem megtanultuk volna Lenin születésének dátumát.

Szegény Petőfi, Arany, József Attila! A polgári ideákat faggató nyugatosokról már nem is beszélve! - igen csak feladta rendszernek és tanárnak egyaránt a labdát. (Rá kell, hogy döbbenjek: - napjainkban sincs ez másként!) Abban a korszakban, amikor szegény József Attilánk forradalmi munkásosztályhoz tartozóságából vezették vissza az egész magyar irodalmat, akkor felért egyfajta forradalommal, jeles költőink emberi arcának bemutatása.

Villon, Baudlairer, Rimbaud versek több héten keresztül történő élvezetes felolvasása, az maga volt a szentségtörés, aminek hatására a materializmus Krisztusaiként tisztelt Marx, Engels és Lenin elvtársak nagy bizonyossággal forogtak a sírjukban.

V. Mari biztosan nem olvasta Steiner doktor műveit, ettől független a "vérében volt" a "Szabadság filozófiája." Erre a legjellemzőbb kép. Nyolcadikban együtt ugrált velünk a Szamos part két - három méter mély föveny gödreibe, míg a többiek az erdőben meneteltek hosszú, tömött sorokban, zengve a dalt, üde, mámoros (kis)ajakkal.

Aztán eljött a gimi. A nagy őrületek, a dekadencia kora. Ady és Cseh Tamás korszaka, ahol a lónyálat körös - körül csorgató élet ellen egyetlen biztonságos és biztos bunkert V. Mari szolgálat lakása jelentette, jelenthette. Mari biztosan felvállalta volna velem szemben is Poremba Éva, fehér foltokat letörlő szerepét, ha korábban nem törölte volna le egy - két hozzám közel álló személyiség fehér foltját. Az említett tény nem csak a szocialista erkölcsre nézve jelent meg próbatételként. Sokkal több, árnyaltabb feszültséget jelentett kettőnk kapcsolatában attól, mintsem az bármiféle erkölcs címszó alá bedobozolható lett volna.

Marin túl, igazi tanár egyéniségként talán csak keresztapámat és apámat említhetném. Örök rivalizálás zajlott a két testvér között. Mindketten mat. - fiz. szakosak voltak.

Felváltva tanítottak. Sajnos engem már akkor sem érdekelt a matematika. Ekkortól kezdődött el bennem az a folyamat, hogy matekból csak annyit tudjak, ami a fizikához szükséges. Apa megszerettette velem a Newtoni fizikát, a fénytant, a geometriát. Keresztapám az egyenleteket és az elektromosságtant. Egyébként ő pótolta apámat. Ő tanított mindenféle férfias dologra: - szerelni, ásni, kertészkedni, fát vágni.

A többi tanáromra elmondható, hogy annyit adtak: - nem törtek le. Valami kollegiális együttműködésből engedtek szabadon felnőni. Éltem is szabadságommal! (…) Békát boncoltam. Mikroszkópizáltam. Verseltem, írtam, drámai előadásokat, irodalmi kínpadokat, végeláthatatlan végvári csatákat és persze számos kiskamaszi cirkuszt "rendeztem".

A béka befogására mindig meg tudtam venni egy fagyival, valamelyik, épp nálam lógó barátomat. Egy hullamerevséggel küzdő békát felboncolni? Az nem nagy kunszt. A béka befogásához és amortizálásához kellett a kurázsi! Az a kurázsi, aminek mai napig hijján vagyok.

Nagyapám éléskamráját nyaranta átalakítottam. Frissen kaszált szénából volt a fekhelyem. A helytörténeti szakkörben összegyűjtöttem minden falusi vackot, amivel berendezhettem a bungit. Szőttestől a katonaládáig, guzsalytól a szilkéig, a Horthy ötpengőstől a vaskeresztig és kiásott német rohamsisakig minden rendelkezésemre állt kamasz korom ezen színpadán.

Énekkaros voltam. Utáltam és szerettem. Jó hangom volt, időnként szólókat kellett énekelnem, ami meglehetősen zavart. Vagy a kórus röhögött bele a szólómba, vagy én nyihogtam el magam. Egy alkalommal Tarr Gábor kottatartóját fordítva hajtottuk össze. Pontosabban fogalmazva: - fordítva kalapáltuk össze S. Öcsi barátommal.

A mindennapi komiszkodáshoz az jelentette a beugrót, hogy a kottatartó magasságát úgy volt szükséges beállítani, hogy az egy kotta súlya alatt összecsúszhasson.

Egy alkalommal valami fergeteges kezdetű dalt tanultunk, amit Gábor bácsi hegedűn kísért. Egy emberként várta a kar a próbát! Mindenki tudta, hogy otthonról lopott disznózsírral előkezeltem úgy a vonót, mint a húrokat.

Gábor bácsi belevágott. (…) Belevágott, de úgy, hogy jobb kezével átölelte a saját nyakát. Mondanom sem szükséges, miként követte a virtuóz hangszeres kezdést az énekkar.

Térképet rajzoltam, majd szerkesztettem. Molnár Gábor és Kittenberger könyvein cseperedve hatalmas vadász lettem és mellesleg profi földrajzos.

A pesti rokonok több kiló banánt hoztak ajándékba. Nyáron!!! Azt hiszem a legtöbb barátom akkor látott életében először banánt. (Azt, hogy ezzel a nagypolgári jelenséggel, ezzel a nyári banánevéssel megelőztem a megyei pártbizottság első titkárát, azt csupán felnőtt fejjel sejthettem meg. Pedig a dolog hátterében nem volt semmiféle ördöngösség. Sokkal inkább az emberi leleményesség és a "forradalmi" bátorság. Tudni illik nagybátyám, a Karesz osztályvezető volt a Nagyvásár telepen és faarccal vámolta meg az MSZMP KB. PB nyári banán importját.) Nem akartam a banánnal politizálni, de sajnos akkoriban még a banánnal is lehetett. Vissza tehát az eredeti godolatfolyamhoz.

Szóval adott a banán, amiből elloptam két - három darabot. Organizáltam egy fél dinnyét, két üveg, émelyítően édes befőttet. Kiültünk a haverokkal a Szamos töltésre pillangókat és rovarokat gyűjteni. A dinnyét megettük, a banánt pépesre rágtuk és visszaöklendeztük, visszaköpdöstük a dinnyehéjba, majd ráöntöttük a két üveg befőttet. A csapda lényege a visszaöklendezett banánban rejlett, hisz így dolgoztak az Amazonasbeli indiánok is.

Anyám egyik fixaideája volt, hogy néptáncos legyek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy anya együtt táncolt az Állami Népiegyüttesben az akkori ügyeletes sztárral, Varga Erzsivel, és anyát is szólótáncosként akarták ott tartani. Ez ismét nem jött be neki! Mármint az, hogy kárpótoljam fergeteges lábtechnikámmal mindazért, amit ő elmulasztott. Valószínű, hogy ebből a mélységből származtatható, hogy Lajcsinkkal bárki halálba tudna kergetni, csakúgy, mint a csárdással. Az alapbénázásomat még csak fokozta, hogy valamit kell /!/ csinálnom. Így a tánccal kapcsolatos bénaságomra csupán egy gyógyír maradt: - a beat. Álló helyzetben rángatózni? Még, ha nem élveztem is, elment valahogy.

A tánciskolából a tangó és keringő maradt bennem, no meg az, hogy milyen finom volt tapizni a lányokat.  Mai napig szeretek tangózni. Van benne valami arisztokratikus tartás és a tartás mögött valami uralt, de mégis fékevesztett szex. A keringő légiességében valami nárcisztikus szépség keveredik a szabadsággal, a repüléssel: - legalábbis számomra.

Tornából végtelen ügyetlen, gátlásos voltam. Kizárólag lövőerőm miatt focizhattam. Mi az alapszabályban deklaráltuk, hogy nincs les. Így csak egy feladatom volt: - sétálgatni a tizenhatos környékén és amennyiben a labda felém közelített résen lenni! Tök mindegy, hogy merrefelé fordulva állok! Belebikázni! (A vakszerencsének köszönhetően, ha ez a kapu irányát jelentette, akkor még gól is lehetett abban a böhöm nagykapuban, vagy (…) kapitális, ólajtónyi mellé.)

Kézilabdából suli válogatott voltam, irányító poszton. Itt azt használták ki, hogy robbanékonyan futottam és amennyiben nem ejtettem ki kezeim közül a labdát, akkor még gólpasszokat is képes voltam osztogatni, nagy ritkán gólt dobni.

Igazából az atlétikát szerettem. Ahhoz nem kellett semmi! Csupán tüdő, szív és lábak, és talán valami fanatikus esztelenség, ja és kitartás. Kitartás, amivel igazán hadilábon állok születésem óta! Talán ez lehetett az oka, hogy a rövid távfutást és a távolugrást szerettem. Ezekben toronymagasan az első voltam.

Ötödik levél

(Amelyben a szerző előtt feldereng, hogy milyen könnyű elmerülni

az emlékezet sodrában.)

Kedves!

Nézegetem a készülő nagy művet. Már – már neki kezdenék az egyik, legizgalmasabbnak ígérkező fejezetnek. Már – már neki kezdenék B. Gy. -nek, az életem minden területét átalakító, első, nagy szerelemnek, amikor eszembe ötlik, hogy néhány dolgot még meg kell említenem. Az egyik a padlás, a másik a temető és a Szamos.

Kilencedik fejezet

(Amelyben a búsképű elmerül ön - ön érzelmének tengerében

és majd elvész abban.)

A padlás?

Ez az egérhugyszaggal, furcsa fények villódzásával, pókhálóval beszőtt szent hely!? A nagy elrugaszkodások, repülések és a még nagyobb zuhanások színtere. Volt, amikor öten - hatan utaztunk és volt olyan is, amikor csak egyedül próbálkoztam élhetővé tenni az életet magam körül. A padlás inspiratív ereje a magányos maszturbálástól, a létezés értelmének faggatásáig mindenre kiterjedt. Örök emlékem marad, ahogy minimum tíz órán át, egyvégtében vitattuk a máig akadémikusnak imponáló kérdést, hogy ki és hogyan, miként teremtette a világot.Rendben, elfogadom! Isten teremtette a világot. OK!

Eddig érthető. De ki teremtette Istent? Kicsoda, mi a csoda Ő? Jó. Tudom, most buta vagyok. OK! Mi van akkor, ha kezdetben volt a nagy semmi és felrobbant? A semmi hogyan robbanhat fel? Kémia órán mi miért nem tudunk semmit robbantgatni.

Másik kedvenc témánk az evolúció, Darwin volt. Miért kellett mindennek úgy fejlődnie, hogy a majmok egyszer csak felálltak, és használni kezdték a kezüket, legújabb kori fétissé emelve az ember mutatóujját? Miért? Mindannyian láttunk már ujjamputált embert. Egyikből sem lett majom! Még 60 - 70 év alatt sem! Még a legbutábbaktól sem!

Hasonló vehemenciával, és bájos logikával folyt a vita a Pavlov féle kísérletekről. Közülünk mindenkinek volt kutyája. Mindannyian szerettük a kutyákat. Első dolog volt, amit észrevételeztünk, hogy ez a Pavlov, ez valamiféle sintér lehetett. Honnan találhatta ki ezt az embertelen, pontosabban kutyátlan kísérletet? Mit ismert meg általa? Létezik, hogy a kondicionálás mindenható megoldás a nevelésben? Anya engem kondicionál a sportszelettel, vagy szeret? Akarhatom-e, hogy a kutyám kondicionálással sajátítson el bármit is? Vagy az én kutyám az legyen, aminek megteremtetett?

Hála a magasságosnak, mindannyian a kutyák mellett tettük le voksunkat. Mit sem sejtve arról, hogy ezzel a cselekedetünkkel már gyermekkorunkban tiltakoztunk az eljövendő Orwell-i társadalom ellen, jó előre megnehezítve ezáltal egyetemi - főiskolai tanulmányainkat, beilleszkedésünket egy mindent precízen bedobozolni képes társadalomba.

Aktuális kérdés volt, hogy szeretnek-e bennünket az oroszok? Kádár eladta-e az országot, vagy nem tehetett mást? Tudta-e valaki 56-ban, hogy mit szeretne egyáltalán tenni? Ki a nagyobb hős, Oleg Kosevoj, vagy Anna Frank? Kosevoj is zsidó lehetett? Vagy Anna Frank volt ifjú bolsevik? Ki a jobb, a nagyobb, az erősebb? Az USA, vagy a Szovjetunió?

Egy biztos. Bárhonnan indultunk el nagy ívű vitáinkban, a végén mindig a nőknél kötöttünk ki.
Első felismerésünk mindig az volt, hogy nem értjük mi szükség rájuk, ha értelmesen elbeszélgetni se lehet velük. Láttatok már olyan tízéves lányt, aki nem idétlenül heheg, ha ilyen magasröptű kérdést hoz szóba az emberfia? Vagy olyat, aki tud verekedni, háborúsdizni? Csak a lovagok, a végvári vitézek, a partizánok élete az igazi élet! Nők nélkül minden tiszta és egyszerű lenne! Vontuk le - a ma már meglehetősen ultrakonzervatívnak imponáló - tanulságot. OK! Ne legyenek nők! De akkor mi hogyan születhetnénk meg? Ez a kérdés legalább akkora erővel csattant, mint az, hogy van-e Isten. A nagy csattanásból észrevétlen alakult ki az a gyönyörű mítosz, amit máig sem tudtunk megfejteni.

Csak azért nyaggattam édesanyámat az anatómia atlaszért, még azt is megígérve, hogy orvos leszek, hogy a rejtély kulcsához közelebb kerülhessek, kerülhessünk.  A bibliát nem ütötték fel nagyobb alázattal és áhítattal, mint ahogy mi ütöttük fel Szentágothai professzor úr könyvének "A női nemi szervrendszer anatómiája" című fejezetét. Ám ettől sem lettünk okosabbak! Ámbátor láttuk a szerkezetet, de hogyan működik? Mitől megy? Máig ható, nagy kérdés ez számomra.

A temető volt az egyik legjobb és legnagyobb hadszínterünk, ahol vagy orosz - német, vagy indián - yankie háborút, vagy a "Pál utcai fiúk" csatározásait vívtuk. Ultrabalos, utópisztikus, esetleg valamiféle keresztényszocialista, vagy keresztény demokrata érzületből hagytuk ki szegény jó Nemecsek Ernőt a szerepből? Ma sem tudom, csak azt, hogy íratlan szabály rögzítette, hogy közülünk senki sem lehet Nemecsek.

Egy alkalommal töklámpást készítettünk és kora este kiakasztottuk egy faágra. Az orgonabokrok közül lestük, amint az arra kerékpározók halálra rémültek és a temető közepén hosszas káromkodásba kezdtek. Valószínű, hogy ez lehetett az első tapasztalásom arra vonatkozóan, hogy nem mindenki hivő, aki templomba jár.

A templomtorony? Denevérek, vámpírok és szellemek tanyája. A legnagyobb próbát kiálló vitéz az volt, aki bepisilés nélkül tudott felmászni a létrákon, majd ép bőrrel vissza is tért közénk. Persze a lent maradottak csak akkor tudhatták meg, hogy irhájuk épségét nem a denevérek, sokkal inkább a részeges harangozó veszélyezteti, ha már maguk is kiállták a próbát. Tizenegy évesen - kissé késve! - magam is diplomáztam toronymászásból.

A Szamos? (....) Számomra olyan volt, mint a nők! Egyszerre vonzott és taszított. Semmihez sem hasonlítható az érzés, amikor selymes vizében úszhatsz! A testedben átélt, már - már kéjes boldogság! Ugyanakkor fejedben a gondolat, hogy bármikor örvénybe úszhatsz, ami magával ránt. Az egyik barátunk a szemünk láttára tűnt el örökre, úgy hogy csak a kezét láthattuk még egyszer felbukkanni. Jó úszó volt, mégis magával rántotta egy örvény.

Nyaranta kora reggeltől késő estig lógtunk otthonról. Fetrengtünk, játszottunk a fövenyes parton. Úszkáltunk, álmodoztunk. Pornó videó hijján a füzesben bujkáló szerelmes párokra vadásztunk. Beosztottuk a kajaszerzést, volt, aki a szemközti faluba ment át szilvát lopni, volt, aki otthonról lopott ezt - azt.

A lényeg a lopáson, a titkon és titkolózáson volt! Emlékszek, hogy magam is többször úsztam át Panyoláról egy - egy letört szilvafa ággal. Kiloptunk a temetőből két fejfát. Több száz métert vonszoltuk a Holt-Szamosig, ahol elrejtettük. Cs. Peti barátom kiskert ajtaját elloptuk. Mások kalapácsot és szögeket csórtak, míg elkészülhetett a nagy mű. A kertajtót felszegeztük a két fejfára és kész volt a tutaj. Irány a tenger, azaz a Holt-Szamos békalencsés, nyálkás, bűzös vize.

Emlékszek, (…) úgy éreztem magam, mint Magellán, amikor túljuthatott a Jóreménység fokán, amikor a lábamhoz telepedett egy tenyérnyi nagyságú kecskebéka, mit sem sejtve arról, hogy én mennyire utálom őt, mekkora undorral tölt el közelsége. Istenem! Máig érzem, hogy mennyire nehezemre esett bekakilásomat a nagy felfedezők büszkeségével palástolni!

Minden barátom szeretett és tudott pecázni, csak én nem voltam képes. De megtanulni se! Első és egyben utolsó pecaélményem: -
Peti barátom készített nekem pecát. Frissen nyesett faág, öt - hat méter vékony damil, egy parafa dugó, egy csirketoll és egy rendes horog! Nem ám amolyan zihertűből hajlított, amilyennel a legtehetségesebbek több kiló halat voltak képesek kifogni. Nem. Kezdőknek rendes horog kell!

Ültünk. Lógattunk. Dög meleg. Síri csönd. Ezt még képes lettem volna elviselni mindazzal a dög unalommal, ami körbe lengte pecázásunkat, ha nem lett volna az a mindent elsöprő, mélyről feltörő izgalom, amit ma már csak Naomi Kampbell adhatna meg. Mikor jön már? Mikor kapja már be? Kapd már be végre! A kezdődő, serdülőkori, akut gyomorfekély határán állottam, amikor látom ám, hogy pedzi már! "Vágj be neki!" - biztatott Peti. Hát én bevágtam! Bevágtam egy akkorát, hogy csak azt láthattam, amint körülbelül öt méter magasan, a fejem felett repül a nádasba, a körülbelül tíz centiméter hosszúságú Kárász. Késő délutánig keresgéltük aranyhalamat.

Valószínű, hogy életem egyik legmélyebb katarzisán eshettem át, mert arra sem volt erőm, hogy hazaérkezve előadjam a jól ismert alap sztorit. "Képzeljétek egész délelőtt egy ámbráscettel viaskodtam! A feje már kint volt a parton, amikor a farkával csapott egyet, és huss (…) elrepült."

Legalább egy halbolt lett volna a faluban!