Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamos-parti Don Quijote II.

 Harmadik fejezet

(Amelyben a búsképű mintha megsejtene valamit a gyökerekről,

a gyökérzet és emlékezet kusza összefonódásáról.)

 

Anyai nagyapám, Óbis Lajos, ízig - vérig parasztember.

A Horthy korszak elején csendőrösödött, ami viszont nem volt valami nagy érdem a szociban. A csendőrösödés végezetével a falu henteseként tartotta el családját. Ötven - hetven holdon gazdálkodott, kereskedett.

(Gyerekszobám a régi hentesüzletünk volt. Utcafrontra nyíló ajtóval, amit a szoci elején falaztak be, mint annyi mindent.)

Nagyapának volt egy süketnéma "szolgája", Pikele, akit mindenki családtagként kezelt. Nagyapám ruházta, etette és a végén tisztességben, eltemettette. Érdekes, hogy ezt a tényt sosem voltam képes, - még piros nyakkendőben sem! - úgy megélni, ahogy azt a rendszer sugallta, miszerint a mi családunk egy lecsúszott középparaszti család, megverve mindenféle dzsentris attitűddel, mint például Pikele.

Első házasságából volt egy fia: - Lajcsi bátyám. A második házasságából született édesanyám és öccse: - Béla bátyám. Állítólag volt egy szerelemgyereke, egy kislány. A mendemondát erősíti, hogy negyven évvel később megjelent egy nő Béla bátyáméknál, azt állítva, hogy ők féltestvérek. Ekkor már nem éltek nagyszüleim. A dolog senkit sem izgatott a családból. Talán ennek is köszönhető, hogy bennem mit sem csökkent nagyapám nimbusza.

Nagyapa csendőrkori fényképét nézegetve egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a Kárpátok vadregényes bércei között, Nagybocskó környékén egyszer csak felsírt egy Óbis gyermek!

A mendemondáktól eltekintve nagyapát mindenki józangondolkodású embernek tartotta. Mint minden parasztember, Ő is nagy politikus volt. Mindent tudott. Mindent megérzett. Tudta a fasizmus tarthatatlanságát. Előre látta a Horthy korszak összeomlását, az orosz megszállást. Ennek köszönhetően tanítatta gyermekeit, mintegy húsz - harminc hold föld árát fordítva erre.

Rákosi hatalomra kerüléséig eladta a még eladható földjeit, a maradékot (tíz - tizenöt holdat) bevitte a téjeszcsébe. Önként lépett be az MKP-ba! Nem törődve tettének azzal a következményével sem, hogy a csurkista érában unokái már nem dicsekedhetnek nagyapjuk ezen cselekedetével. Azt mondta, hogy a semmiből adni, az nem nagy kunszt! Akinek már van valamije és azt képes odaadni, az már valami!

Hogy ebben az önkéntességben és ebben a nagyapai mondásban mennyi volt az őszinteség és mennyi volt a politikai előrelátás, előre menekülés? - Valószínűleg már sohasem tudhatom meg. Paraszti gerincességére csupán egy dolog utal. Két év MKP tagság után volt bátorsága indoklás nélkül kilépni. Önként vállalni, hogy eltűnjön a falu süllyesztőjében. Ez nála, abban öltött testet, hogy fizetett tsz. alkalmazottként vezethette a húsboltot.

(Érdekes, hogy mindezt olyan természetességgel cselekedte meg, hogy a mai,    "torgyáni " operettparasztság csak utálni lenne képes mindezekért! Még halála után is! Persze Isten, Haza, Család nevében. Szigorúan és kizárólag elvből!)

Milyen ember volt nagyapám? Hogyan és " mennyire " tudott szeretni?

Nem tudom, mert halk szavú, időnként ordenáré káromkodásban kitörő öregemberré vált. Azt, hogy unokáit szereti, azt mindannyian érezhettük. Mindegyikünk, minden ötös felelete után öt forintot inkasszózhatott be papától. Honnan volt mindig pénze? (...) Máig rejtély. Volt olyan nap, amikor csak jómagam legomboltam róla egy húszast.

(Növelve a korszak iránti, jól szított utálatot, de egyáltalán nem javítva a jelenlegi adómorált, az én húszforintomból könnyen belátható az egyszerű közgazdasági tény, hogy nagyapám a közvagyonából csippentett le 20 - 30 dkg. felsál-t az ő unokái javára.)

Nagyapa meglehetősen furcsa szeretetre való képességéhez néhány adalék, néhány emlékkép.

Volt egy nagyon jó, patkányozó, férgésző, korcs kutyánk, a Mókus. Nagyapa nem kényeztette különösebben. Mókus egy patkányt kergetett a húsbolt udvarán, amikor beugrott a patkány után a pöcegödörbe. Odaveszett. Nagyapa ekkor cigányokat fogadott fel, akik kimerítették a pöcegödröt, kiemelték Mókus tetemét. Nagyapa tisztességgel elhantolta, megsiratta. 

Emlékszek, amikor egy nagy nyári esőzés után, egy megrakott szekér elakadt a házunk melletti úton. Nagyapa a nyári konyha előtt üldögélt.

Mi, az unokák a körtefa alatt játszadoztunk. Nagyapa sokáig némán tűrte, hallgatta a kocsis káromkodását, az ostor, a gyeplő csattogását, a lovak fájdalmas nyerítését. Egyszer csak káromkodott egy rettenetest! Felugrott és kirohant a nekivadult kocsishoz. Mi, az unokák, kiskutyaként loholtunk utána. Köszönés nélkül lerántotta a részeg kocsist a bakról. Még pofon is verte! Odament a lovakhoz. Nyakukat és orrtükrüket simogatva megnyugtatta őket. A fülükbe súgott valamit. A nyelvével csettintgetett és elindult a lovak előtt. A két ló kihúzta a tengelyéig süllyedt, megrakott szekeret.

Máig visszaidézhető szívemben az a büszkeség, ami akkor és ott elöntötte lelkemet: - Ez az én nagyapám! Akkor és ott, úgy láttam magam előtt, mint egy indián varázslót, mint egy mágust! (Azóta már több dicséretben, kitüntetésben részesültem, de azt a felemelő büszkeséget soha nem érezhettem, mint akkor!)

Mennyire szerette nagyapámat a falu? Az öreg Óbist? Akiből csak egy volt? Akiből csak egy lehetett?

Nem tudom, csak arra emlékszek, hogy minden évben, nagyapa kapta meg először az aratásból hazatérő emberektől az első, érett búzakalászt. Most is úgy látom magam előtt, ahogy ott ül a kedves lócáján! Ezeréves, zsíros, búzakalásszal ékesített kalapjával ősz fején. Csizmanadrágjában, zsíros mellényében, - a lajbiban! - kockás ingjében, kockás mamuszában. Köszöngetnek neki, míg Ő - kalapjához emelve mutató úját - mindenkinek visszaköszön.

Szeretem nagyapát, mert ember volt, mert az enyém volt, mert reá emlékezve nem érezhetem gyökértelennek magam. Szeretem, mert most, jóval a halála után, negyvenkét évesen rádöbbentett a tabló élményre. Eddig észre se vehettem, hogy amikor emlékezek, képes vagyok három évszázad felvillanó képeit egyidejűleg átélni, egy tablóba merevíteni.

 

 

 

Negyedik fejezet

(Amelyben leendő lovagunk először találkozik a nagy

kaszással és talán valami mással.)

  

Anyai nagyanyámra, Bodó Irénre emlékezve már nem törnek fel bennem ekkora erővel és ilyen markáns emlékképek. Valószínűleg azért, mert nagymama volt az örök háttérember. A soha nem hivalkodó, sokkal inkább meglapuló, mégis mindent összetartó szeretetkapocs. (Visszahúzódó, titokzatos élete köszön vissza, a reá való emlékezésben?)

Álmaimban gyakran úgy látom őt, ahogy az óvodából cipeli haza a két vödör moslékot. Mindig indulnék felé, levenni a vödrök terhét meghajlott vállairól, de képtelen vagyok elindulni, lépni.

Nagymama tanított meg imádkozni, de mindig hozzátette: - "Ezt még anyádnak se mondd el!" Megtartottam kérését annak ellenére, hogy édesanyámmal is minden este a nagymama imáját mondtuk el.

(Most döbbenek rá, hogy mekkora tapintat, a másik ember szabadságát tiszteletben tartó szeretet volt ebben a hazugságkörben! Arról sem vagyok meggyőzve, hogy ezt a kegyes hazugságkört csupán az akkori rendszer kétarcúsága erőltette volna reánk.)

Nagymama beteg lett. Vastagbélrákja volt. Megműtötték. A legtöbb, amit tehettek, hogy az épnek tartott bélszakaszt kiöltötték a hasfalhoz. Drasztikus, testet - lelket megcsonkító beavatkozás!

Annyira sajnáltam kiszolgáltatottsága, természetes paraszti szeméremérzete mindennapos megsértése miatt, hogy bármit megtettem volna érte. Ekkortól kezdve fordultam kielégíthetetlen érdeklődéssel az orvostudomány, a gyógyítás felé.

Etetgettem, vörösborral itatgattam! Arcát törölgettem. Ágya széléhez ülve az iskoláról mesélgettem neki és arról, hogy már nem kell soká várnia, mert megnövök, nagy orvos leszek és lesz, aki meggyógyítsa őt.

A sok - a gyermeki lélek legbensőbb tisztaságából eredeztethető! - szép tett, és a szeretet mellett, gyűlöltem is nagymamámat. Gyűlöltem, mert elrabolta tőlem édesanyámat, mert ellopott az életemből kilenc hónapot. Gyűlöltem, mert minden színjáték ellenére, mindketten egy lélekként éreztük, hogy a halálra készülődik.

Nagymama úgy halt meg, ahogyan élt.

Észrevétlen. Belealudt a halálba. Vártuk a halálát. Átéreztük a megkönnyebbülését, ezáltal mindannyian megkönnyebbültünk, de mégis, valahogy nagyon váratlan volt a reánk törő fájdalom.

Halotti ravatala mellett elaludtam. Oly békességgel, hogy a nyál kicsordult a számon!  (Ma már tudom, hogy beszélgettünk. Elköszöntünk egymástól. Úgy érzem, hogy kilenc évesen ez volt az első beavatásom, amit követett:- rövidke életem ellenére is! - a második összeomlásom: - a temetés.)

Református szokásrend szerint, amikor asszonyokat vittek ki az udvaron felállított ravatalról, akkor a "Had menjek Istenem mindig feléd!" kezdetű temetési éneket énekelték.

Ez volt életem első temetése. A nagymamámat temették! Én vigasztalanul és vigasztalhatatlanul sírtam. Sírtam jajgatás nélkül, bár befelé üvöltöztem az Úrral. "Hát ki vagy Te, hogy így veszed el, amit adtál?!

„Hogy lehet így Téged szeretni?! Hogyan szeretted Te nagymamámat?!"

Akkor és ott, utoljára, (…) megszólalt nagymama és talán valaki más. Megszólalt, mert azóta is szívemben hallom ezt az éneket. Szívemben látom tiszta fényét. Szívemben érzem értelmét.(…) "Had menjek Istenem mindig feléd!"

 

 

Harmadik levél töredék

(Amelyben felvillan némi világosság, de hol is? Kiben és mikor?

Egyáltalán nem elhanyagolható kérdésként: - mi után? )

 

Kedves!

 

Emlékezést indít az emlékezet. Visszagondolok a nem túl rég folytatott beszélgetésünkre. Nagy témák fordultak meg ajkainkon. Úgy, mint beavatás, mester - tanítvány viszony, médiumitás, szellemvilág - angyalvilág, ember, emberi életcél, életfeladat.

Most döbbenek rá, hogy nagyanyám (vagy a reá történő emlékezés által valami más?) még mindig ad, még mindig tanít. Adja a felismerést. Ami ezoterikus körökben oly keserves és nehéz, azt az életet élni merészelők bátran megcselekszik. Ha nagymamám, meglehetősen prózai, világi sikereket nélkülöző életének csak annyi volt a célja, hogy halálával átadja unokájának mindazt, ami egyébként leírhatatlan, de negyvenkét éves fejjel mégis megkísérli leírni, - akkor már elmondható, hogy nem élt hiába!

Ezek után még inkább erős és még inkább bátor vagyok! Erős és bátor úgy az eleven életben, mint az emlékezésben. Az ezoterikusok által agyonmitizált, a materialisták által agyonfilozofált életfeladat megtalálásának, keresésének kérdése pofon egyszerű, ha van bennünk elegendő szeretet. Ehhez képest az sem fontos, hogy az életemben én mondjam ki, hogy megtaláltam az életfeladatomat. Majd kimondják utólag, helyettem, rólam, életemről (…).mások. A láthatatlan tanítók és tanítványok. Fájdalom nélkül, hittel, szeretettel.

 

 

Ötödik fejezet

 

(Ami szólani kíván az öröklött kirekesztésről.

A kirekesztés és egyidejű belemerülés fájdalmáról.)

 

Apai nagyapám: - Puskás Imre. Róla nem sok kép maradt fenn. Nem hiszem, hogy életében tíz mondatot váltott volna velem. Persze nem volt ez másképp gyermekeivel és a többi unokával sem.

Talán tíz éves lehettem, amikor egyszer kimentem az öreggel egy szekérnyi szamosfövenyért a Küszszegre. Tehénszekérrel indultunk, hajnalban. Roppant büszke voltam, mert tarthattam a gyeplűt és időnként ostorral, noszogathattam a jószágokat. Büszkeséggel eltelve keblemben azt hittem, hogy én vezetek, holott a tehenek már előre tudták az utat, ismertek minden gödröt, kátyút. Közel háromórás zötykölődéssel tettük meg az öt kilométert. Megrakodtunk. Nagyapám egész idő alatt egyenletesen lapátolt, míg én körötte botladoztam, keresgéltem azt a tiszta helyet, ahonnan könnyű lapátolni.

Megreggeliztünk, majd hazaindultunk. Nagyapa csak pipázott és hallgatott nagyokat. A kezdetben említett tíz mondatból talán három - négy elhagyta ajkait. Ilyenek: - "Nosza, ne fickándozz! Ne rángasd az istrángot!"

A büszkeséggel való eltelés után végtelenül zavart a kettőnk között feszülő csönd. Majd, - lehet, hogy a bágyasztó forróság tette! - megszólalt ez a csönd. Meghallottam a tücskök ciripelését, a fáról lepottyanó szilva hangját. Megláttam a lepkék röptét, madarak nyomát a szikrázó égbolton. Valamiféle boldogsággal kevert félálomba ringatott ez a csönd.

Második kép.

Disznóölés. Rokonok, szomszédok, az egész család nagy izgalommal készülődött. Ahogy az ilyenkor elő van írva, az összes férfiember holtrészegre itta magát már a perzselésre. Tizenegy - tizenkét éves, ha lehettem. A disznó kizsigerlésére még futotta apámék erejéből, de a kettéhasítás műveletével már nem bírtak el. Nagyapám káromkodott. Nagymama nyugtatgatta. Az első dühroham elmúltával nagyapa kezembe adta a fejszét és a kis baltát, majd elmagyarázta, miként hasisam ketté a dögöt. Az általam kettéhasított fél disznót bevittük. Ketten kicsontoztuk. Hurkát, kolbászt töltöttünk.

Egyszer vívtam ki nagyapám rosszallását, amikor a legfinomabb szalonnának való részt - a hasaalját! - bedaráltam a kolbászba.

Az undorral küszködő, serény megfelelni akarásom ellenére boldog voltam nagyapám mellett néhány órára. Boldog voltam, mert valahol, belül éreztem, ahogy befelé dohogva, de mégis büszkén mondta: - "Ember lesz belőle bármennyire sete - suta, bárhonnan jő, bárki fia.”

 

 

Hatodik fejezet

(Amely egy kissé az ötödikből merítkezik, de már markánsabb

utalást tesz a szívek fájdalmára.)

 

 

Atyai nagyanyám: - Filep Piroska. Elhízott, kedves, örökké mosolygó parasztasszony volt. Gyönyörű szemeiben, a folyamatos mosolya ellenére, mégis valami fájdalmas fény csillogott. A fény. A fény, amely mintha fokozódott volna, amikor rám tekintett.

Naponta többször végigbicikliztem a falun, hogy ehessek a házi sütésű kenyeréből és a kiapadhatatlan tejföl készletéből, az utánozhatatlan ízű csimbókos leveséből, a harsány nevetésre késztető pucutésztájából.

Volt egy rituális párbeszédünk. "Szia mama! Mit főztél?" - "Pucutésztát!" - "Milyet?" - "Olyant, amit az angyalok is megesznek!"

(Máig nem tudom, hogy az angyalok miként képesek táplálkozni, csak azt látom, hogy jómagam hűségesen és kitartóan angyalkodtam, nagymamám legnagyobb örömére.)

Néha segítettem dudvát szedni, csirkét, disznót etetni. Időnként, nagy félve adott egy - egy tyúkot, kacsát. "Mit szól anyád hozzá? Anyád nem haragszik meg érte?" - faggatott komoran. Édesapámék csak Édesnek szólították. Apámék kőbezártságában a legszebben csengő szó ez az Édes volt.

Amikor nagymama haldoklott, édesanyámmal titkon kilopakodtunk hozzá. Mindketten bocsánatot kértek egymástól, majd mindketten hangtalan sírtak. Csak én ültem ott zavarban és zavarodottan. Valami ugyanúgy üvölteni kezdett bennem, mint anyai nagyanyám temetésekor. Ugyanakkor valami nagyon távol, de mégis közel, megbékélten csak mosolygott, (.....)  mosolygott.

Ebből a széthulló, málló, omladozó családból nőttem bele az iskolába!