Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pokolra szállva (karcok, karikatúrák két világ határáról)

Pokolra szállva I.


Spirót olvasgattam a konyhaasztalunknál.
 Már csak úgy lapozgattam kedvenc jeleneteimet keresve. Egyszer csak, harsány nevetésben törtem volna ki, ha nem fogott volna vissza a tudat, hogy köröttem már mindenki alszik. Alszanak lányaink, kisfiúnk. Még kedves feleségem, életem társa is alszik.
 Hogy fel ne ébresszem őket, leginkább csak befelé nevethettem, röhöghettem, heherészhettem, nyeríthettem. (Tisztára olyan volt, mintha színházban lennék, és lemaradva a jelenetről, éppen készülnék beleröhögni az előadásba, ami azért elég nagy gáz.)
 Valószínű, hogy rekeszizmom teljes aritmikus rángása következtében konyhaasztalunkra buktam, és úgy maradtam.


Valaki tökre tudta bennem, hogy szó szerint a halálba röhögtem magam.  
 Ugyanakkor értetlenül álltam egy elvadult kertben, egy romos kastély előtt.
 Tisztára olyan volt, mint Lipót, mint az OPNI.
 Hallottam lépteimet, ahogy a keramitkockákkal fedett kocsifeljárón megindultam a porta felé. Mintha valami susogás is kísért volna utamon.


A portásfülkéből elősietett egy furcsa bajszú, elég ronda londiner egyenruhát viselő kis alak.
 „Adolf vagyok!” – mutatkozott be, majd odaszólt kísérőmnek – „Fiam! Luci Ferkó! Köszönöm a szállítmányt, most már el is mehet.”
 „Atyám! Nem úgy van az! A rend az rend. Itt szíveskedjen aláírni a szállítólevelet.” – azzal előlépett hátam mögül, és a főnök aláírását megszerezvén, boldog szívvel, egy angyalszárnya egyetlen hussantásával, már tova is rebbent.
 Tántorogva léptem be a boltíves előtérbe.
  Időnként, mintha csak kábulatomat, rossz álmomat akarnám megszűntetni, meg – megráztam azt a nagy buta fejem, és mantráztam, csak mantráztam:
„Nem lehet! Ez velem nem fordulhat elő! Ilyen nincs!”
„Fiatal barátom! – került ismét a közelembe a furcsa bajszú, majd megfogta vállaimat és körbe forgatott – „Már vártuk magát. Tudunk magáról mindent. Nézzen jól szét. Ez a pokol. Maga a pokolba került. Engem Adolfnak hívnak, de maga csak nyugodtan szólítson Dolfinak! Ha megengedi, tartanék egy rövid eligazítást. Mint ahogy már mondtam: ez itt a pokol. Majd meglátja, ha megszokja, nem is olyan rossz hely! Én magam vagyok a pokol tornácának őre, a főportás, de én magam vagyok a pokol legfőbb ura, ha úgy tetszik a pokol istene. Bármi baja van: engem szólítson az úr! Majd meglátja, megtapasztalja a mi poklunk: kommunisztikus pokol. Itt az egyenlőség és az igazságosság uralkodik. Ide mindenki érdemei elismeréseként kerülhet csak be, és éppen ezért egyenlő bárkivel, akár velem is. Hisz mi vagyok én, a portás? Első az egyenlők között. No, de ne is húzzuk az időt!”  „Idegenvezetőként a kis Al Mukungabele gondjaira bízom.”
 – azzal csettintett egyet, és már elő is termett egy kábé tizenkét éves forma kis kölök. Farmerban, vörös, „No racism!” feliratú pólóban, autógumiból készült strandcipőben, kedvesen mosolygó fejecskéjét hóna alá szorítva, tisztelete jeléül feszes vigyázzállásban várta ura, parancsolója instrukcióit.

„Muki! Vezesse körbe! Aztán pedig személyesen jelentse nekem, hogy mit akar, hol helyezzük el!” – azzal a kis stuccolt bajszú fogta magát, nyújtott kézzel szalutált, és bokáit összecsapva, egy katonás hátraarcot abszolválva elfoglalta helyét a portásfülkében, a pokol tornácán.
 A kis Muki, mintha csak erre várt volna, szabadon maradt kezével megfogta kezem, és elindultunk, és elkezdett belőle ömleni a szó.
„Te! Kisapám! Figyuzz! Hagyd a francba ezt a baromi Al Mukungabele nevet, szólíts te is nyugodtan Mukinak! A nevemet úgyis azoktól a hülye szüleimtől kaptam.
 Egyébként érezd megtisztelve magad, mert épp a szabadidős tetriszezésemet hagytam ott a te kedvedért.
Tetriszeztem akkor is, amikor egy hülye tuszi, egy macsetével levágta a fejem. Azt hiszem, akkor épp hutu voltam, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy akár tuszi is lehettem volna, és akkor én hutuként vághattam volna el egy tuszi nyakát! Mindegy. Bonyolult.
 A tetrisz az egyszerű, meg a játékkonzol. No, az hiányzik! De, ne untassalak! Mondd, merre vezesselek, mit szeretnél látni?”
 „Nem is tudom. Rád bízom!” Válaszoltam elcsukló hangon, remegő térdekkel, erőteljes bélgörcsök súlya alatt feszengve.
„Ne fossá mán! Jó lesz! Majd meglátod! A végén még élvezni is fogod!” -  És ahogy ez egy tisztességes idegenvezetőhöz illik, harsányan rikkantotta. - ” Kedves utasaink! Földszint, baloldal, A-osztály: vallási és világnézeti szekció.”


A hosszú, szinte végtelennek tűnő folyosó jobb oldaláról nyíltak az ajtók.
Baloldalt végig, kinyitott ablakok. Nyári verőfény. Madárcsicsergés. Buja virágillat. Idill. Pokoltól teljesen idegen környezet.
Az első ajtón felirat: „A Hindi brahmanizmus pokla.”
A kis Muki, könyökömet szorongatva igyekezett volna belépésre ösztökélni, de kemény maradtam, ellenálltam.  Első kábulatomon túljutva, érdeklődésem feléledésével egyidejűleg, barátságosan szóltam kísérőmhöz.
„Figyuzz! Tetriszes Muki! Engem már éltemben sem érdekelt a brahmanizmus a maga pállott, földszagú kasztrendszerével egyetemben. Vezess engem a zsidók, buddhisták, keresztények terméhez!”


Ennek szellemében történt minden. Utólag már fájlalom, hogy benyitás nélkül mentünk el a „Spiritiszták, ezotérikusok, Rózsakeresztesek, Szufik, Kabbalisták, Sámánizmus, Antropozófia pokla” feliratú ajtók előtt, de már képtelennek bizonyultam érdeklődésem nyíl színi, a kis Muki előtti megváltoztatására.
Mintha csak belealudtam volna saját érdeklődésembe. De! Jutott eszembe: a pokolban vagyunk. Ne csodálkozzak sem az alváson, sem a bealváson, sem a belealváson. Így értük el elsőként a Zsidók poklának termét.


A terem?
Gyönyörű volt. Zsidókhoz méltó volt. Monumentális zsinagóga, körötte oszlopsoros kerengő, több, meleg vizű rituális fürdőmedence, ápolt, rendezett templomkert.
A zsidópokol lakói békésen sétálgattak, fürdőt vettek, vagy épp a zsinagógában hűsöltek, egy lélekként haszidok, neológok, ortodoxok, askenázik, meg szefárdok, meg csak az isten tudná megmondani még kik.
A lehető legteljesebb egyetértésben vitatkoztak, kételkedtek, mert, hogy a világ vita és kételkedés nélkül semmit sem ér!
Igen ám, de pontosan ez a nagy békesség, ez a fenenagy egyetértés volt szenvedésük forrása. Igazából ettől szenvedtek. Szenvedésük enyhítésére csak az szolgálhatott, hogy egyhangúan, bárgyú arccal mantrázgatták: „Már a vita és kételkedés sem a régi!  Bezzeg a mi időnkben a vita az még vita, a kételkedés pedig kételkedés volt!”
Bármerre is jártam a zsidó pokolban, asszonyokat alig – alig láthattam.
A kis Muki, mintha csak olvasna érzéseimben, gondolataimban rám szólt: -
„Ne csodálkozz! A nőknek, asszonyoknak külön pokla van. Mindenféle faji, vallási különbség nélkül, egy nagy anyai lélekként szülik meg gyermekeiket, fiaikat a vitára, acsarkodásra, háborúra, és ebben nekik gyönyörködni illik, gyönyörködni kell. Majd meglátod!”
 – Azzal tessékelt is tovább. Ki a zsidópokolból a folyosóra. Unatkozó arccal állt meg a kereszténypokol ajtajában.
„Nosza, eredj, tekintsd meg ezt is! Te keresztény voltál, nem?” Rezignáltan, „talán” választ adva, nem kevés félelemmel szívemben, óvatosan nyomtam le a kilincset. Halkan, ahogy azt már begyakorolhattam, már – már valamiféle áhítattal léptem be a kereszténypokolba.
 

Félhomály. Milliónyi gyertya, libegő, reszkető, sejtelmes fénye. Tömjénszag.
A falakról, mintha csak gyertyaviasz lenne apróbb, nagyobb cseppekben gyöngyözött lefelé a szeretet.
Oly annyira gyöngyözött, hogy a templomi padsorok között, már majd csak nem térdig ért.
Valami jászolszerű alkalmatosságból, egy angyali arcú gyermek hol felugrott, felpattant a keresztre. Hol pedig fáradtan hanyatlott vissza keresztjéről bölcsőjébe.
A népek?
Azok aztán itt is kitettek magukért. Iszonytató boldogságban, szeretetben, békességben, mindenféle felekezeti különbségtétel nélkül, együtt, eggyé váltan recitálták: „Én vétkem! Ó, én vétkem! Ó, én igen nagy vétkem!”
Ekkora boldogság láttán, mi mást is tehettem volna, zúgó fejjel, keresztényi hitemben nem kis részt meginogva indultam a buddhista pokol keresésére.


Nosza, ha eddig nem lett volna elegem a paradoxonokból, akkor itt aztán minden korábbi mértéket meghazudtolóan telhettem el azokkal.
Az eddig látott poklok közül a buddhista pokol volt a leginkább szívet és szemet gyönyörködtető. És! Mind közül a legboldogságosabb is.
A „Tibeti halottaskönyv” szutráival ellentétben semmi sötétség, semmi szörnykép.
Mindenhol napfény, mit napfény! Gyémántfény! Milliárdnyi gyémánt csillogása, varázslatos ragyogása. Füstölők bódító illatvarázsa.
Középütt, mutatóujjal megáldott, arany ragyogásban fürdőző emberi kezet ugrabugráltak, táncoltak körbe a lelkek.
Köröttük lótuszülésben mantráztak azok, akik a Nirvánát belül, önmagukban kívánták megtalálni abból a célból, hogy legyőzzék a halált.
Szóval, bármerre is tekintettem, mindenütt csak a saját buddhizmusába belealudt lelkeket szemlélhettem meg.
A terem legsötétebb zugában egy láma mosolygott. Mintha már láttam volna valahol.
A „nagyhalál mantrát” zengette, de nagyon visszafogottan, nagyon intimen. Nem csoda, hogy a kutya sem figyelt rá.


Zúgó fejjel, nem kis elkeseredettséggel léptem ki a teremből.
A folyosón napfény, kora nyári illatözön, és a tetrizesző Muki fogadott. „No, mi van?” – kérdezte oda sem figyelve.
„Te Muki! Nagy csalódás nekem ez az egész pokol. Én most már hazaindulnék. Dolgom van otthon. Be kell, takargassam az én kis feleségemet, gyerekeimet. Le kell, törölgessem az esti fogmosással összeköpködött fürdőszoba tükrünket, mielőtt magam is aludni térnék.”
„Ne is folytasd kedves gazdám! Merre szeretnél hazatérni? A járt úton, vagy az ismeretlenen?” – azzal lemutatott a folyosó kövezetére.


A folyosó kövezetét, mintha csak egy reptéri tranzitfolyosó volna, két részre osztotta egy piros vonal. A piros vonal poklok ajtóihoz eső részén piros nyíl mutatott a folyosó végén lévő üvegezetlen részre, rajta felirat: „Csak hívők részére.”
A vonal ablaksorhoz közeli oldalán egy zöld nyíl mutatott a folyosó végén tátongó űr irányában, rajta a felirat: „Istentagadók. Ateisták. Materialisták.”
Átbaszást sejtve, kétségbeesetten fordulok kísérőmhöz, Mukihoz. „Most merre?”
Muki a kis játékszerét bizgerélve oktatott tovább: „A folyosó vége valóban a nagy űrbe, a nagy semmire nyílik. A hívőknek először be kell lépniük saját hitük poklára, míg az istentagadók, hitetlenek, materialisták megállás nélkül mehetnek tovább, és csak ugraniuk kell. Hipp – hopp, pitty – putty: máris újjászületnek.”
„Te Muki! Most, hogy a poklot is megjártam, én már nem szeretnék sem újjászületni, sem meghalni! Kísérj engem vissza oda, ahonnan jöttünk! A pokol bejáratától tán hazatalálok egyedül is, hogy addig élhessek, amíg lehet, amíg csak tudok, és ott és úgy, ahogy tudok.”


Muki zsebbe dugta a tetriszt. Megfordult.
Elindultunk. Kifelé menet, korábban biztosan elkerülte figyelmemet, egy ajtó előtt haladtunk el. A felirat? Zen-pokol.  Hangos kacagás rengette az ajtót, amit fuldokló nevetéssel tépett fel egy alak. Brühögve – prüszkölve mondta: „Hallottátok azt a sok barmot? Mind azon nevet, hogy határozottan hallotta, amikor egy tenyér csattant! Vigyetek magatokkal! Haza akarok menni! Haza a valóságba, addig, ameddig még lehet!”


Már nem igazán emlékszek miként is tért belém vissza az addig hálni járó lélek, csak az biztos, hogy feltápászkodtam konyhaasztalunktól, és egy rövid tusolást követően, és harminchárom évnyi kifinomult rituálénknak megfelelően boldogan kucorodtam hitvesem hátához.