Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kötéltánc (spirit dráma) V.

Második jelenet:

(Színpadi kép: A már megszokott, leeresztett mozivásznon egy Duna parti panorámakép. Szereplők színpadra balról be. Egymást ölelve sétálnak. Beszélgetnek. A színpadot alkonyszerű fény világítja be. Ölelésükből kibontakozva, leülnek a padra.)

Lány: - Mit szólsz a mai naphoz? Milyen volt a brancs?
Fiú: - Mondtam már, hogy röhögök minden spirituális, ezoterikus, meg hívő, meg a tököm se tudja milyen emberen. Nincs ilyen! Ezek mesterséges fogalmak. Halott dolgok. Az élet az egyetlen spirituális jelenség ebben a nyomorult életben, és minden ember, Adolf Hitlertől – Gautama buddháig: spirituális lény benne.
Lány: - Jaj! Nem tudnád hagyni már végre ezt a nyomorult fasizmust, ezt az elmebeteg Hitlert! Mi ez nálad? De! Bele ne kezdj most kifejteni, inkább arról beszélj, hogy mi volt a kis Szűz és közted? Miért pirulgatott annyit?
Fiú: - Én nem kérdeztem mi volt a Csillagász és közted, pedig szemmel láthatóan jól összemelegedtettek.
Lány: - Fűztem egy kicsit, de bamba is volt, meg nem is.
Fiú: - Na, látod! Pont ezt tettem a kis szüzikével. Nem bírom a szüzeket! A tisztaság: eljátszhatatlan. Vagy van? Vagy nincs. Ha tudni akarod, amikor a vizualizációs gyakorlat volt, amit a másiknak kellett kitalálnia, akkor én egy egészen tisztességes, méretes, néger bránerra, brénkóra, egy faszra gondoltam, azt vizionáltam.
Lány: - Pfuj! Mocskos disznó! (Izgalomba jőve.) Tovább! Tovább, te mocsodék! Fiú: - A gyakorlat végén kérdeztem, hogy mire gondoltam, mit látott. Erre ő elég zavarba jött, de eldadogta valamiképpen, hogy egy gyönyörű, ágaskodó, fekete csődört látott, amelynek lógott elől, a hasa alatt lévő valamije, és persze egyből azt is hozzátette, hogy miért provokálom, miért vagyok vele szemben szemtelen. De! Legalább a nagy farok, és a fekete szín tényleg átment.
Lány: - (Szokásos kuncogással.) Rasszista disznó vagy!
Fiú: - Én láttam a fekete csődört, nagy farokkal, vagy a szűz?
Lány: - Mi volt még?
Fiú: - Tényleg akarod tudni? De, ez már tényleg gonoszság volt a részemről. Lány: - Fel vagyok rá készülve.
Fiú: -A kis szüzink, amikor megcseréltük a szerepeket, egy mázas csuporban álló, mezei virágcsokorra gondolt, amit láttam is, pont úgy, mint egy impresszionista festményt. Amikor viszont megkérdezte tőlem, hogy mire gondolt, mit vizionált maga elé, akkor én tényleg galád voltam. Azt mondtam neki, hogy kutyapózban szeretkeztünk, és közben harapdálta az ajkait, a hüvelyével meg gyakorlatilag masszírozta a farkamat. Isteni volt. Pont úgy tud kefélni, mint egy gésa.
Lány: - Te tényleg hülye vagy! Akkor ezért szaladt ki sírva, és ezért beszélgetett veled a Varázslónő is négyszemközt.
Fiú: - Igen, ezért! De én a Varázslónőnek is elmondtam, hogy gyűlölök minden álszentséget, minden álszentet, és amúgy is láttam, hogy a vegyes párok mindenhol a szexcsakrájukat használták a feladathoz, ahogy azt a varázslónő is láthatta, látta.
Lány: - Jaj, szegény!
Fiú: - Már miért lenne szegény? Végre haza megy. A gyerekeket átviszi a nagyihoz, és életében először kupakol egy igazit a férjével.
Lány: - Szeremere! Te tényleg egy nagy mocsok disznó vagy! Állandóan akörül jár az eszed, mint minden férfitársadnak.
Fiú: - Ricse! Ricse! Beatrice! Már megint ítélkezel. Ebből vagyunk: a szexből. Szexből jövünk, és ha nem vigyázunk, a szexbe megyünk. Osho írta egy helyen, hogy ha nem világosodsz meg még életedben, akkor a legerősebbik csakrádon keresztül fogsz eltávozni, és ez szinte mindenkinél a szexcsakrája. Ezért szokott a haldokló férfiaknak erekciója lenni, amit viszont sok haldoklót látott dokiként csak megerősíteni tudok. Ha kell, akkor tudományosan. Nőknél nem tudom. A nőknél sokkal rejtettebb és intimebb a nemi izgalom, lehet, hogy a haláluk is. Bár! Még soha nem figyeltem haldokló nőkön ezeket a jeleket, de majd keresni fogom, hogy megduzzad-e a mellbimbójuk, példának okáért. Lány: - Cinikus vagy! Egy rohadt, cinikus dög!
Fiú: - Van benne valami. Mentségemre szóljon: tárgyszerű, és tisztán érthető szeretnék lenni mindenben. Emberi mítoszainkban leginkább.
Lány: - Mi lesz veled, ha minden vélt és valós mítoszodat elveszejted?
Fiú: - Buddha, vagy költő. (Bár sokan mondják: a kettő ugyan az.) Hallgasd csak! Ezt te írtad bennem, te írtad belém, csak nem tudod elolvasni, nem tudod elmondani. Elmondom helyetted és egy picikét érted.

Amikor ön – ön Istenné válásodtól megrettensz. Még nem érzed, mekkora erőt szabadítottál fel bennem. Megrettent kusza soraim fénye, glóriája, szakadékként tátong benned környezeted vélt valósága, az illúziód, a Maya. Félelmedben pillangókat kergető kisfiút, felelőtlen fecsegőt, nyilait vaktában röptető, szelek szárnyán tűzvihart kavaró kentaurt látsz bennem.

Nekem nem adatott más! Nekem itt és most: Te vagy az Isten. Légy bátor, erős! Ha szükségét érzed: sújts a porba, vagy csak bambán, egymás kezét fogva, tántorogjunk fel a Holdra! Sírva – nevetve, feszüljünk fel minden mennyekre, vagy csak hulljunk végre bele, mint nyáresti csillagok az egy igaz életbe!

(Hosszú csend)

A lány: (Komoran.) Megrémítesz!
Fiú: - Én is félek, mert ez a halál. De! Ez a szeretet.
Lány: - Filozófia! Elég üresnek tűnő filozófia.
 
Fiú: - Tantra! A buddhisták tantrikus útnak mondják, de a legnagyobb keresztény ezotérikusok, mint például János is, tantrikusnak tekinthetőek, amikor azt mondják: „Ne én legyek uram! Sokkal inkább Krisztus énbennem!” De! Ez az alkimisták menyegzője! Hidd el! Én meghalok, a doki, a családapa, a szerepek meghalnak, hogy megszülethess Te. Te meghalsz, a szerető, az anyuka, a hitves meghal, hogy megszülethessek végre Én!
Lány: - Mintha érteném. Mintha értenélek. Olyasmi ez, mint a lemondás.
Fiú: - Francokat. Büdös nagy francokat! Köze nincs a lemondáshoz. Lemondani csak szerepeinkről tudunk. Ez pontosan az ellenkezője. Lemondani: gyávaság. Belemenni, belehalni, közben végig önmagunk maradni? (…Szünet….) Talán bátorság, de mindenképp a legnagyobb kegyelem. A férjed? Lajos? Bocsánat, többször nem hozom elő, lemond az igazságról a látszatért. Én, otthon, mint férj, lemondok az igazságról, a szerepeimért, a családomért, szintén a látszatért. Azonban, ahogy a szólás tartja: egy fenékkel, csak egy lovat lehet megülni. Kérdés? Melyiket óhajtjuk? A szabadságét, vagy a szerepekét?
Lány: - Megrémisztesz.
Fiú: - Nem állt szándékomban.
Lány: - Szóval döntenem kell?
Fiú: - Semmit sem kell! Maga a kell, a külső, vagy a legszentebb benső kényszer a legnagyobb gát. Dönts, ha akarsz, de az már nem tantra, csupán pöszmötölés az úton. Ugrani lehet, ha megérett rá az idő. De! Szeremerém! Itt és most fejezzük is be a tantrikus buddhista szemináriumunkat, és menjünk be a kis kuckónkba, szeretkezni. Szeretkezzünk! Mi, erre születtünk e világra.
Lány: - Életre? Halára?
Fiú: -Életre-halálra.

(Színpad elsötétül. Függöny fel. Fokozatosan kezdik bevilágítani a játékteret. A színpad bal szélén egy előtér, olcsó, műanyag napozóággyal, műanyag asztallal. Az asztalon egy üveg whisky. Az előtérből ajtó vezet a szobába, a játéktérbe. A szoba falai festett drapériából állnak, egy vakolatlan rönkház belsőt jelenítenek meg. A teljes, nézőtérrel szembeni fal, Ikeás szekrénnyel, áthidalóval, az áthidaló között Ikeás franciaággyal van berendezve. Jobb oldalt egy kis pipere asztalka, szintén natúr fenyő. Az asztalkát követően egy ajtó. Az egész nagyon nyomasztó. Pipereasztalkán félig kiborított női táska. Asztalka előtt egy kisméretű gurulós bőrönd. A puffnak támasztva egy computer táska. A pipere asztal alatt egy olcsó, hordozható cd lejátszó. Körötte cd lemezek szétszórva. A színpad előterében mindenhol ruhák, cipők, nasik szétszórva. Dülöngélve, de könnyedén bemennek a szobácskába. A lány zuhanyozni megy. A fiú félig bemászik a pipereasztalka alá, a cd lejátszón pöszmötöl. Presser Gábortól, az „Angyalok és emberek” című cd indul el. A lány kijön a fürdőből egy törölközőbe csavarva. A fiú sietve zuhanyozni megy. A lány befekszik az ágyba. Szemérmesen betakarózik. A fiú kilép a fürdőből. Lekapcsolja a villanyt. Színpad elsötétül. Befekszik a lány mellé. A fiú felkapcsolja az éjjeli szekrényen álló lámpát. Oldalra fordulva, kissé a nő fölé hatolva, átöleli a lányt, és nézi.)

Fiú: - Látni szeretnélek! Látni szeretném az átváltozásodat, és szemeidben a sajátomat is.
Lány: - Nézz csak Szeremerém! Nézz szerelemmel!
Fiú: - Egyetlen egy szabály van! Innentől kezdve nincs beszéd. Nincs gondolat. Csak a másik van! Ha valamit végképp nem lehet elviselni, akkor szólunk csak egymáshoz. Show time! Műtét in-dul!

(A lepedő izgalmasan, erotikusan redőződik, hullámzik a pár fölött, egyre fokozódó iramban. Legalább egy percig imitálva a szeretkezést, a párzási mozgásokat direktben. Közben természetesen a légzésfokozódást, és minden más hangot, ami az orgazmust kíséri. A felül lévő nő, felül a férfin, a lepedő lehullik róla a csípőjéig. Mindketten remegni kezdenek, egyre durvábban. )

Lány: - (Sikítva – hörögve, szaggatottan, mint aki nem tud beszélni.) M-most ha-hagy- hagyjuk ab-ba! M-mo-o-ost!
Fiú: - N-nee-nem tu-tu-dooom. N-nee-neem één csi-csi-csináálom!
Lány: - J-jö-jön! V-vé-végünk!

(Visszahullik a férfira, de rögtön el is távolodik tőle az ágy széléig. A férfi is szélre húzódik. Remegésük mérséklődik. Hosszú csend! A lepedő fölött összeér a kezük, de éppen csak úgy, mint a Sixtusi kápolna mennyezetén az Úr és Ádám keze. Újra elkezdődik, és egyre nagyobb amplitúdójúvá válik mindkettejük remegése.

Lány: - M-mmmi e-eez?
Fiú: - Ta-ta-taant-raaa!
Lány: - Fe-fee-jezd bee! Fiú: - A k-ke-zeeem! En-gedd el!
Lány: - N-neem foo-goom!

(Lassan mérséklődik a remegésük, rángásuk. Kezük érintkezése közben megszűnik. Hosszú szünet. Közben egymástól végig távol vannak. A lány lassan kezdene odabújni a fiúhoz.)

Fiú: (Zaklatottan, de már a normalitás jeleit mutató hangon.) – Ne! Kedvesem! Most még ne!
Lány: - Csak nézzük egymást, szerelmem!
Fiú: - Szeretlek. Mindig téged kerestelek.
Lány: - Nem tudom elmondani! Nem! Hogy mennyire….

(Azzal ismét elkezdődik az orgazmus-tánc, de most már meg sem kell érinteniük egymást. Ismétlődik az előző jelenség.)

Lány: - N-nee n-néézz rám!
Fiú: - J-jó!

(Azzal, mint aki valami örvényből igyekszik kiszabadulni, felül. Kifordul az ágyon. Mindkettejük remegése szűnik. Maga köré tekeri a földön lévő törölközőt. Kimegy a teraszra. A lány, hasonló módon, elmegy zuhanyozni. A fiú a teraszon énekli, dúdolgatja a szív-szútrát: „Gate, gate, gate, paragate! ! Paraszam gate. Bodhi szvaha! / Gate! Gate! Gate! Paragate! Paraszam gate. Bodhiszattva!” Rövid szünet. Lány visszafekszik az ágyba. A fiú a kis mantrát dúdolgatva átmegy a zuhanyzóba.)

Fiú: - Sietek szerelmem!
Lány: - Várlak.

(Fiú a zuhanyzóból ki. Befekszik a lány mellé. A lány óvatosan, mintegy félve odakucorodik hozzá, de mindketten külön lepedőbe csavarják közben magukat. A lány a férfi mellkasán nyugtatja a fejét. Mintha hosszasan aludnának. Ezt érzékelteti a cd-n a megcsúszás szerű váltás. Presser albumát a fiú által dúdolt mantra váltja fel. A teljes jelenet alatt ez megy, hol halkabban, hol felerősödve.

Lány: - Sokadszorra kérdem, most már érthetően is: mi volt ez? Mit csináltál? Mit csináltunk?
Fiú: - Kötéltánc! Kötéltánc volt szerelmem. Kötéltánc a Grand Canyon felett. Lány: - És? Átmentünk? Átértünk?
Fiú: - Ha kérdezed, akkor nem. Ne kérdezd, csak érezd! Átértünk. Buddha lettél. Buddha lettem. Illetve: ez is hülyeség! Mindketten, mindig is buddhák voltunk, csak nem tudtunk róla. Nem ismertük fel.
Lány: - Most biztosan túlzol! Én nem érzem magam buddhának.
Fiú: - Nem is érezheted! A nők, orosz nyelven, nőnemben válnak buddhává. A nők buddhinyák lesznek! Persze azok közül is csak kevesek, akik ezt elhiszik magukról, és elfogadják maguktól. Tudod? Buddhinyácska sete – suta, rátévedt az országútra.

Lány: - Gonosz vagy! És! Szexista macsó, dög! Egy gyilkos! Ne légy cinikus! Szeress! Szerelemmel szeress!
Fiú: - Szerelemmel szeretlek. Mindig is szerelemmel szerettelek. A tantra a szeretet tüze maga, a szerelem csak a láng rajta, az intenzitás kifejeződése. De! Nagyon fontos láng! A lángok lángja, amely örökre élteti a tüzet, évszázadokat, évezredeket képes várni, hogy a szunnyadó tűz ismét begyújtsa a lángokat, a lángolást, egészen a fehér izzásig.
Lány: - Azt hiszem, mi fehéren izzottunk.
Fiú: - Egy igazi buddhának elhiszem. Fehér izzásban voltunk, és mindketten bepánikoztunk.
Lány: - Miért?
Fiú: - Nem tudom. Ezt még a buddhák sem tudhatják. Talán dolgunk van még itt, ezen a Föld nevezetű sárgolyón, talán csak megijedtünk a teljes üresség közelségétől, a buddhák Buddhájától.
Lány: - Minden elképzelhető. Én csak azt láttam, hogy fehéren izzunk, és fehéren izzik köröttünk minden, és nem veled szeretkezek, hanem az egész világ szeretkezik velem, minden sejtemmel. A fehérség közepén pedig Siva táncolt.(Kissé büszkélkedve.) Láttam Siva táncát!
Fiú: - Igen! Siva táncából vagyunk mindannyian. Siva táncából van minden, és Ő csak táncol. Ő az örökkévalóság maga. Ő a teremtő, és Ő a fenntartó, de Ő maga a romboló is, Ő maga a rombolás. Rombolásában Káli segíti. Láttad Kálit?
Lány: - Jaj! Ne mondd! Borzalmas volt. Nem akarok emlékezni rá! Szeress! Fiú: - (Még szorosabban öleli át. Simogatja.) Ne félj! Káli csak egyszer mutatja meg magát a teljes életsorozatainkban. Ha meglátod, és felismerd, soha többé nem lesz hatalma feletted.
 
Lány: - Biztos, hogy jó lesz, ha ennyire közelembe merészkedsz? Nem kezdődik újra?
Fiú: - Mi? Lány: - A remegésünk.
Fiú: - Sajnos: nem. Ennyire már soha többé, mert elégtünk benne. Akik voltunk? Mind odavesztünk. Nincs anyuci, apuci, fogadósné, doktor bácsi. Nincs maszk, nincs szerep. Itt vagyunk tisztán, és teljesen védtelenül.
Lány: - Káli nem jön többé?
Fiú: - Soha többé! Átléptük felségterülete határát. Nincs hatalma fölöttünk. Lány: - Az jó, mert én tudod mitől félek?
Fiú: - Mitől szerelmem? Lány: - Figyelsz te szerelmem? (Abszolút átlagos nőiességgel folytatja.) Most szólítottál először szerelmednek! De! Most hagyjuk is ezt. Míg Kálit láthattam Sivával, addig sok halált láttam. Az egyikben én gyilkoltalak meg téged. A legutolsóban egy rohadt állat SS tiszt voltam, és még élve tolattalak be a kemencébe. Sikítani akartál volna, de már nem volt hozzá erőd.
Fiú: - Álmodtál gyönyörűm! Káli elkábít és álomba ringat, ezért van hatalma feletted. De, ha éppen tudni akarod: én voltam az SS tiszt, és én gyilkoltalak meg. Ezért kellett találkoznunk. Amikor mentem fel az első gyülekezésünkre, a vonatablakon egy romos bakterházra festve rám vicsorított egy horog-kereszt. Teljesen tiszta, éber állapotomban, nyitott szemmel, utasokkal körbevetten, magamat láttam, amint betolnak a krematóriumba. És! A fejemnél láttam egy SS csizmát, de bárhogy is szerettem volna, nem tudtam a tulajdonosának az arcába nézni. Ezért kerestelek már a csoportunk első találkozóján is.
 
Lány: - Látod! Ismét csak megerősítesz! Én voltam a szadista állat, náci!
Fiú: - Butaság! Képzelődés. Káli tréfája, a gonosz játéka. A szerepek, szerepeink, a gyilkos-áldozati szerep örökké változik. Egymásba alakul, egymást alakítja , felcserélődik. Az élet ott tréfálkozik velünk, hogy mindannyian, mindig a pozitív hőssé álmodjuk magunkat! Én voltam a náci, nyugodj meg! (Kis szünet. A fiú megpuszilja a lányt, majd folytatja.) Persze! Csak egyéni sorsunkban. A kollektív sors, az emberiség sorsa? Teljesen más. Káli, mielőtt eltávozott belőlünk, még utoljára mindkettőnket megtréfált. És! Soha ne feledd! Most megtisztultunk, újjászülettünk, de amíg csak van egy csipetnyi hely a szívünkben, a gonosz, a feketeség, a nemlét illúziója újra és újra megtalál. Nincsenek szentek. Nincsenek vétlenek. Ezért a szerepek mindig cserélődnek, felcserélődhetnek. Nem a mi dolgunk foglalkozni vele!
Lány: - Nem érted! Én nem bírok abban a tudatban élni, hogy bármikor is náci voltam, náci lehettem. Én nem bírom elviselni, hogy bármikor is megöltem, megölhettem bárkit, megölhettelek téged? Ezzel nem lehet élni. Erről, soha többé nem lehet, nem tudok, nem tudunk beszélni. Nem szabad beszélni róla. Fiú: - Látod, ebben abszolút igazad van! Erről nem lehet beszélni. Soha ne beszélj róla senkinek! Amilyen hülye vagyok, majd, egyszer, ha eljön, az ideje megírom én. Megírom egy drámában. Kettőnk drámájában, ami a világdráma egy kis szelete, de nem maga a világdráma.
Meg fognak kövezni!
Nyílt színen közösítenek majd ki. A saját testvéreim, a zsidók majd megbélyegeznek azzal, hogy összemosni igyekszek a bűnöst az ártatlannal és ezzel akaratlanul is az antiszemitizmust, a holokauszt tagadókat erősítem meg. És? Bizonyos fokig igazuk is lesz.
(Izgalomba jön! Felül az ágyban. A lány simogatja a hátát, míg beszél.)
De! Megírom! Meg én, hisz ismerhetsz!
Megírom azokért, akik képesek látni, azokért, akik képesek hallani, akik minden gondolati – érzelmi botlásom ellenére is végig látják a drámámban, drámánkban, hogy ez nem a világdráma, csak két lélek egyéni sorsa. Bepillantás a világdrámába, egy lehetséges feloldási útja a világdrámának. Tudod? A megbocsátás.
Az a megbocsátás, ami nem azonos a feledéssel. Sőt! Az eleven emlékezéssel azonos. Tudod? Az, amit a sarus rabbi, a zsidó Krisztus is tanított. Talán tényleg maga az út, maga az igazság, maga az élet?

Lány: - Féltelek! Most kezdelek már nem érteni. Hát nem a zsidók ölték meg Krisztust? Ha nem a zsidók, akkor a keresztények köveznek majd meg, mert döntened kell, igazságot kell majd szolgáltatnod a drámádban.
Fiú: - Imádlak! Nagyon lényeges dologra mutattál most rá. Nekünk, embereknek vajha kell-e döntenünk, vajha kell-e mindent megértenünk, vajha kell-e mindent minősítenünk? Mi, emberek, saját egyéni sorsaink rabjaiként vajon láthatjuk-e a világdrámát? Azt, hogy mi, zsidók, több mint ötezer éve képeztünk, és jelenleg is folyamatosan képezünk egy hatalmas kelyhet. Pontosan ezért forrt össze a nép és a vallás. Elválaszthatatlanul. Ezt a kelyhet a világszellemnek, istennek, a legnagyobb istennek, az egész univerzum istenének teremtettük magunkból, ön – ön lényünkből, teljes lénységünket erre áldozva. Testünket, lelkünket, szellemünket, bizonyos fokig még a bennünk élő, örök isteni szikrát, énünket is ennek áldozva. Erről szól az egész messiásvárásunk! Ötezer éve várjuk a messiást!
Lány: - Látod! Erről beszélek. Vártátok. Kétezer éve eljött, és megfeszítettétek. Ne menj ebbe jobban bele. Megfeszítenek. Ha nem a zsidók, akkor a keresztények!
Fiú: - Krisztust senki nem feszítette meg. Az emberfia? Megfeszíthetetlen. Az emberfia kizárólag önmagát feszítheti meg. A Krisztusi út ennek a példázata. Légy emberfia, és feszítsd fel magad a keresztre: az élet keresztjére. Áldozz! Tudtad azt, hogy a keresztény ezotérikusok az emberfiát, mint kifejezést, egy beavatotti fokként, a legmagasabb beavatotti fokként használták?
Lány: - Nem. De, akkor is, Krisztust, ti zsidók feszítettétek meg.
Fiú: - Rendben. Látom még nem érted. Menjünk akkor bele! Krisztus zsidó volt. Szinte biztos, a Holt-tengeri és a Nag Hamadi tekercsek megtalálása óta, abszolút biztos, hogy esszéneus volt. Egy esszéneus tanító, egy esszéneus mester, egy esszéneusok közé született buddha, egy megvilágosodott. De! Mondhatjuk egyszerűbben is: Krisztus egy zsidó rabbi volt. Egy a sok ezer rabbi közül. Beleszületett egy történelmi korba. Tette a dolgát. Tanított, igét hirdetett, talán valóban gyógyított is. Összetűzésbe keveredett a rabbi társaival. Féltékenység! Kicsi szívem! Prózai, mezei, emberi féltékenység okozta a vesztét. Miért? Szerinted, ha itt és most újra megjelenne, mint ahogy már többször is megjelent, itt és most, ma, kik feszítenék meg elsőként, leghamarabb? A keresztények! Maga a katolikus anyaszentegyház. No meg persze a reformátusok, és az összes többi. Folytassam még? Nem untatlak? Nem idegen ez számodra, így, szeretkezés után, és egy ilyen szeretkezés után így beszélni a megváltóról?
Lány: - Folytasd csak, ha akarod, de még mindig nem válaszoltál. Krisztust, a zsidók messiását, ti magatok, a zsidók öltétek meg! Na, jó! Ne legyek ennyire gonosz! Kezetekhez nem tapad vér, de akkor is ti, zsidók adtátok Pilátus kezére, aki – nem mellesleg! – mosta kezeit.
Fiú: - Tényleg folytatnom kell! Hidd el nekem, hidd el nekünk, zsidóknak: Krisztus tényleg nem volt megváltó. Nem lehetett megváltó. Hát, nézz szét magad körül! Ez egy megváltott világ? Ilyen a megváltott világ? Így néz ki? Krisztus tanítványai közül a legmagasabb rendű beavatott nem Péter, még csak nem is a leginkább spirituális János, hanem Júdás volt. Júdás volt az egyetlen egy tanítvány, aki tisztánlátónak bizonyult. Júdás volt az a tanítványok közül, aki egyes egyedül látta, mindig is látta Jézusban a megváltót, Jézusban a Krisztust. A Nag Hamadi tekercsek között megfejtették Júdás apokrif evangéliumát. Leírja benne, hogy a végső kárhozatot is vállalva, azért árulta el mesterét, hogy a Mester elvégezhesse mesterművét a feltámadást, ezzel elvégezze, ha úgy tetszik a megváltást, ami nagyon egyszerű, már elmondtam. „Én vagyok az út, az igazság, az élet.” A példa maga a megváltás. A példa, hogy vedd fel keresztedet, és vidd! Egész pontosan feszítsd fel magad saját életed keresztjére. Az élet? Maga a kereszt!
Lány: - Hát nem látod? Nem érzed, hogy egyre zavarosabb, amit mondasz? Fiú: - Nem. Egyáltalán nem! Most pontosan a te szereteted tart meg! Tudod? Látni csak úgy lehet, ahogy Gautama buddha tanította a lótuszvirág példázatában: „Benne és felette!” A lótuszvirág a mocsár legmélyéből, a legbüdösebb, legundorítóbb iszapból táplálkozik, de a víz felett lebegve virágzik. Ezért is válhatott a buddhisták legfőbb szimbólumává. Élj folyamatosan benne az életben, ha úgy teszik a sárban, de mindig találd meg az útját, hogy felé is emelkedj. És? Akkor? Sok egyéb mellett látni is fogsz. Látod önmagadat, és a szűkebb világodat, de magát a teljes világunkat is: egyben. Ez a Tabló. Ez a tabló élmény, amiről a keresztény ezotérikusok is írnak, az életfilm lepergése után, ezt látjuk, és hosszasan ezt kell néznünk halálunk után. De! Most tényleg elkanyarodtam. Tehát vissza az eredethez. Volt maga a spirituális folyamat, a spirituális történéssoroztat, spirituális tények sorozata, és volt, és máig hatolóan van a spirituális tények, az útjelzők megélése a tanítványokban. A spiritualitás, már a tanítványokban elvált, elkülönült, a vallás csirájává merevedett. Erre a legjobb példázat, szintén egy buddhista példa. A tanítványok faggatni kezdik mesterüket, akit mindannyian, egybehangzóan megvilágosodottnak tartanak. „Ki vagy Te, mi vagy Te, Mester!” A mester soha nem válaszolt. Amikor elunta, bekötött szemmel elvezette tanítványait, egy elefánthoz. Azt adta feladatul, hogy mindenki azt írja le, hogy mit érez, mit tapasztal. Nyilván, aki az elefánt farkát simogatta, az leírta az állat farkát, aki a lábát, az elmesélt mindent a lábról, aki az ormányát elmondott mindent az ormányról. Ekkor, a mester levette a kendőt a tanítványok szeméről. Talán még annyit mondott. „Na, hétokosak! Én az elefánt maga vagyok!” Állítólag többen megvilágosodottak ettől az egy pillanattól. De! Ez már csak legenda. (Rövid szünet a monológban. A fiú, érezve a hosszas beszéde feszültségét, egy futó csókot ad a lánynak, aztán folytatja.) Mindennek meg van a spirituális magva, ezt vagy meg tudod látni, vagy nem. Vagy meg tudod az életed eseményeiben élni, vagy nem. Ez nem tanulható. Beszélni lehet róla, de az semmit sem ér. Nem használ, inkább árt. Ez a dolgokban lévő, minden dologban lévő spirituális mag, ez csak és kizárólag a tapasztalás által szerezhető és érthető meg. Az egyház? Ezért nem lehetett, soha, semmi koron nem lehet azonos a vallással, lassan oda jutunk, hogy köze nincs a vallásossághoz. Vallásosnak lenni? Most élhetted meg, most élhettük át! Vallásosnak lenni? Minden sejtedben imádkozva baszni! Minden sejtedben megélni az orgazmust, a létezés orgazmusát! Vallásosnak lenni? Maga az életöröm, az extázis, a dal, ragyogás tánc! Én pontosan ennek hiánya miatt fordultam el az úgy nevezett vallásosságtól, az úgy nevezett kereszténységtől? Nézz rá egy keresztény hívőre! Mit látsz rajta? Bűntudatot, fájdalmat, szenvedést, kilátástalan, de hitté hazudott reményt. Ehhez képest, mi magunk, mi zsidók, még annak ellenére is csupa életöröm és bizakodás vagyunk, hogy mi hoztuk el az egy istenben való hit által az emberiségnek a bűntudatot, de ettől függetlenül, nézd meg táncainkat! Hallgasd zenéinket! A mély fájdalom, és a folyamatos bűntudat mellett, bennünk még maradt valami az életörömből, az életszeretetből, és élni akarásból, valami kis szikra a félt, és tiltott extázisból. Az élet? Extázis. Ragyogás. Vagy semmi. Esetleg, szerencsés esetekben: vegetálás. (A fiú egyre jobbann belelovalja magát gondolataiba. Kikel az ágyból, és egy túlméretes pólóba bújik. Sétálni kezd a szobában.) Még a haláltáborokban is volt extázis, ragyogás. Emlékszel a Sorstalanság című könyvben, a szerző, Kertész hogyan írja le, amikor a tróglira feldobált hullák között tolták, az égetőgödörhöz, és valaki észrevette, hogy még él, és letették a revierben? A jelenetben nem ez, nem a szerencse, ha úgy tetszik, az isteni kéz érintése, nem a túlélés volt a lényeg. Maga a megélés. Maga az, ahogy félholtként leírta a tábort, maga a félholtként megélt, átélt tájleírása volt a lényeg! Maga az élet megélése, a teljes szépségében, ahogy azt Kertész ebben a jelenetben leírta. Egyébként, nem mellesleg, hidd el nekem, pontosan azért tudott hatni az egyéni sorsban a szerencse, ha úgy tetszik az isteni kegyelem, mert Kertész pontosan úgy élte meg az extázist, ahogy azt szükséges, ahogy az megnyitja az utat a kegyelem előtt. Épp ezért, számomra a könyv spirituális csúcspontja ez a jelenet volt. Féltettem is Koltait, hogy miként tudja ezt a nagyon nagy kihívást megoldani a filmben. Szerintem tökéletesre, vagy közel tökéletesre sikeredett. Lány: - Tényleg fejezzük be! Elfáradtál. Csak egyet kérdezek még, ha szabad! Fiú: - Ne kérdezz, ne kérj lehetetlent. Miért ne lehetne? Neked mindent! Te vagy a legjobb hallgatóm. Gyóntatóm, pszichomókusom, meg mindenem. Lány: - Mit szólsz Kertészhez, mit szólsz a Sorstalansághoz? Tényleg? Érdekel. Most ugye, egy megkeresztelt, tehát keresztény emberként, aki lehetett korábban zsidó is akár, mi a véleményed?
Fiú: - Profán leszek! Kertész beletenyerelt. Ez a profán felszín, ha úgy tetszik ez a profán igazság. Spirituális értelmében mondom: a sorstalanság, mint kifejezés tökéletes, tiszta, telitalálat. Persze! Ez a felszín, a Heuréka élmény. Ahhoz, hogy így tudj beletenyerelni az igazságba, ahhoz húsz – harminc éven át kell azt a szíved alatt hordanod. Kertész kihordta és megszülte az igazságot. És ez egy borzalmas, elborzasztó igazság. Tudod? Én magam, aki mindent a spiritualitáson, a benső magon keresztül igyekszek szemlélni, én magam is úgy látom, bármennyire is nem szeretem ezt a kifejezést: spirituális emberként is úgy érzem, a holocaust nem tartozott semmiféle csoport karmához. Nincs rá spirituális ok. Talán ez benne a leginkább elképesztő. Ez az oktalanság, ez a magyarázat nélküliség, ez a megmagyarázhatatlanság. Ma élő, ezoterikus, spirituális mesterek, valódi beavatottak is egybehangzóan mondják, a soah nem volt beleírva az emberiség karmájába. Hogy ismét cinikus lehessek, az ember, szabadon választott gyakorlata volt. Egyébként ezt erősíti számos, személyes megélésem, többek között az előttetek, szemeitek láttára zajló megélésem, az első találkozónkon. Mi, ott, fent, mind a hat millióan, a mai napig sorstalanok vagyunk. Szerepünk van csupán. Védjük ezt a bolygót. Sorsot ti, a túlélők és emlékezők adhattok nekünk, azzal, ha elmondjátok, és emlékeztek és emlékeztettek. De! Amit Kertész nem láthatott, amit ma még senki sem láthat, amibe én is csak belepillanthattam. Most ismét kénytelen leszek buddhistaként fogalmazni valamit, ami pedig nem az, és más, és több. Minden átkunk erénnyé és áldássá lesz! (Sajnos a fordítottja is igaz lehet: minden valós, vagy vélt erényünk átokká válhat általunk. Tudatlanságunk által. Tudatosságunk hiánya által.) Én magam azt éreztem ott, fent, hogy itt, lent, készülődőben van az új Jerushaalem. Mi, zsidók, zsidók és keresztények közösen adjuk hozzá, önmagunkból közösen formáljuk ki a kelyhet. Ha a kehely kész? Az isteni nektár nem maradhat el.

(A lány felül az ágyban, a fiú felé int.)

Lány: - Gyere kedvesem! Most már tényleg aludnunk kéne! Reggel indulunk. Reggel indulnunk kell.
Fiú: - Bármennyire is giccses, azt mondom én tenéked, így félgiccsesen, fél cinikusan, amit Presser Pici mond: „Ringass el! Ringass még! Mondd, hogy mást így soha nem ringattál még.”
Lány: - Ringatlak én gyönyörűm! Álmodj egy új eget, az új égre egy új Napot, és benne egy picike kis helyt mi magunknak.

(Színpad elsötétül. Függöny el. Második jelenetnek vége.)