Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kötéltánc (spirit dráma) IV.

Második felvonás

Első jelenet

(Színpadi kép: Színpadon leeresztett vetítővászon. Kettéosztva. Bal felén mennek a lányról szóló életképek, jobboldalt a fiúról szóló életképek, fekete fehérben. A lány éppen felszolgál a panziója éttermében, a fiú egy műtőben a beteg fejénél áll, az altatógépen matat. Kb. egy percig megy a film, és a már megszokott szépia technikával elég.) Vászon előtt baloldalt egy széken a lány ül. Jobboldalt a fiú. A jelenet a film elégését követően mobiltelefon csöngéssel indul. A két szereplőt fókuszált, nem túl erős fény világítja meg.)

Lány: - (Fogadja a hívást, és mintha a T-Com központja lenne, megszólal.) Tutulilu-túla! Szeremere nem szerelmes, szeremere csak szeret. Tessék, kérem! Itt a T-Com ügyfélszolgálata.
Fiú: - (Harsányan nevetve.) Tudtam! Megéreztem! Tudtam. Biztos voltam benne, hogy így veszed fel, de vigyázz babám, meg vagyon a te beceneved az én szívemben írva!
Lány: - Na, ne mondja, kérem! Azaz, dehogyis nem! (Sikongatva.) Mondja csak! Mondja csak!
Fiú: - De nincs sértődés? Ugye Beatrice! Beatrice, mint Dante Beatricé-je, csak én még most gyakorlom a pokolra szállást. Kicsit nehezen megy.
Lány: - Érdeklődnék, miben áll Dante úr boldogságos pokoljárása?
Fiú: - Az Faustus doktor pokoljárása volt. A boldogságosé. Egyébként: hiányzol. Egy egész délelőttje már, hogy nem láttalak. Kora délelőttre értem haza, egyből beestem a műtőbe. Most van ötpercnyi szünetem. Na, milyen a Beatrice?
Lány: - Nem biztos, hogy erről álmodtam, de majd még megkérdezem magamtól.
Fiú: -
(Felugrik a székről. Járkál. Lelkesült.) Tudtam! Ezt is tudtam ám. Megéreztem. Pedig nem is olyan rossz név. Ha meg majd rosszalkodsz nekem, akkor én meg Nagy Ferósan elüvöltöm magam: Ricse! Ricse! Beatricse!
Lány: - (Belenevet a mobilba.)
Fiú: - „Már megint a rozsdás szög!” Ezt is láttam. A francba, a francba, a francba! Nincs egy nő, aki értékelné és élvezné művészetemet. Pedig írtam! Verset írtam! Újra írok! Verset írok neked.
Lány: - Ezt pedig én tudtam, én éreztem.
Fiú: - (Közbevágva) Hol? Hol érezted?
Lány: - (Kacéran.) Hát itt. Lambdensdorfban, ahol élek. Fiú: -
Ne keseríts el, Ricse, Ricse, Beatricse!

Lány: - No, jól van! Ha abba hagyod a Beatricézést, akkor elárulom, hogy a szívemben éreztem, hogy írsz!
Fiú: - Az még kevés! Érezd az egész testedben, minden sejtedben!
Lány: - Beavatnál? Elmondanád? Csak, hogy jobban érezzelek!
Fiú: - Persze! Mint az a büdös disznó farkas csinálta szegény kis Piroskával! Lány: - (Felsóhajt) De szép is lenne! Bekapnálak, megennélek! Magamba emésztenélek!
Fiú: - Szexis farkas nőknek bekapható vagyok!
Lány: - Na, mondod már!
Fiú: - Mit? Lány: - A verset. A versedet. A versünket.
Fiú: - Már elfelejtettem.
Lány: - Na, ne hülyéskedj!
Fiú: - Tényleg! Csak az utolsó két versszaka maradt bennem. Valahogy így:
 

(Mélyet sóhajt, átszellemül, mint a színészek, szavaló pózba vágja magát)

Szőke hajad simítom és szívemben érzem, szemedben látom

amint hull, hull, át és át, ezeregy Világon bíborló csillámod,

bíborló csillámom.

Lány: - Ezt te írtad? Rólam, rólunk szól?
Fiú: - Nem. (És az Omega szám dallamára énekli.): Egy negyvenéves szundi boynak szörnyű álma volt. Amúgy meg nem szoktam leírni mostanság a verseimet. Hadd menjenek oda, ahonnan jöttek. Szélből születetten, bele a szélbe.
Lány: - (Tanítónősen, de incselkedve is.) Mostantól pedig leírod! (Kis szünet) Ugye? A kedvemért.
Fiú: - Megfontolom. Utálom a szerelmes verseket! Minden eddigi nőm utálta. Vagy ha nem is utálta, de ziher, hogy nem értette meg, de minimálisan is zavarba jött tőlük, akár csak te!
Lány: - Én nem bánom. Nem fogom bánni! Írj! Írj szerelmes verseket! Írj nekem!
Fiú: - Szeremere nem szerelmes, Szeremere csak szeret. Hisz! Tudod! Van egy egyességünk. Egyébként pedig mostantól én is Szeremerének szólítalak! Látod! Ilyen író-, költőféle vagyok én. Egy valódi szeretettel átitatott szót sem vagyok képes kitalálni.
Lány: - Rendben. Szólíts Szeremerének! Amúgy is te mondtad a tantrát. Én immár te vagyok, te pedig én vagyol. Csak a rímtelenítés kedvéért.
Fiú: - Okés! Széljegyzetben mondom: azért még nem tartunk itt, de akkor most gyakoroljuk a tantrát és a varázslónő által feladott házi feladatot. Nem elég, ha csak a szívedben érzel. Érezz minden sejtedben, és akkor látni is fogsz! Most hol vagyok, és mit csinálok?
Lány: - Talpig zöldben ülsz a műtő folyosóján, és ahogy ismerlek, fújod a füstöt. Fiú: - Talált. Süllyedt, de ez nem látás, ez csak fantázia. Csak úgy! Kitaláltad, hisz van kép benned egy altatóorvosról. Mit érzel inkább csak sejtésszerűen, mint egyféle energiát? Mint egy mátrixot?
Lány: - Rosszat érzek körötted. Sötétséget. A halált.
Fiú: - Szeremerém! Én ebben élek. Az én életem a halál. Tehát! Ezt is csak inkább véletlenszerűen kitaláltad.
Lány: - Nem! Nem. Hidd el a beteged még ebben az órában meg fog halni. Csúnya, áttétes gyomorrákja van.
Fiú: - Látod? Ez talált. Mármint a gyomorrák. De! Nem az én betegem, a sebész kollégámé. Semmi közöm hozzá, én csak elaltattam, és persze fel is ébresztettem. Ez egy ilyen üzem. Nagyüzem. Egészség-, vagy halálgyár.
 
Lány: - Cinikus vagy! Te gyógyítasz. Igenis gyógyítasz!
Fiú: - Hülyeség! Az ember alapvetően gyógyíthatatlan, menthetetlen, én pedig most, mint iszonytató nagy kollégám, „Dr” Francois Villon: „Szeremerém, éppen azt sem tudom, ki vagyok.”
Lány: - Doktor pont – pont – pont vagy! Tényleg! A nevedet sem tudom, az igazi nevemet sem tudod.
Fiú: - Mi lenne, ha ez így is maradna? Csupán a hagyományápolás miatt?
Lány: - Félsz mi? Félsz, hogy lebuktatlak! De, akkor most te áruld el nekem, hogy hol vagyok, mit látsz köröttem?
Fiú: - Amikor felvetted a telefont a söntésben voltál. Bal kezedről volt egy régi osztrák sör reklám, amolyan békebeli. Megfogtad a kocsi kulcsodat, és kimentél az udvarra. A kocsidnál babrálsz.
Lány: - (Izgatottan) És? És? Milyen az udvar? Milyen a kocsim?
Fiú: - A kocsidat már láttam. Ez nem ér! De! Vedd ki a kesztyűtartóból a lakáskulcsodat, mert ha nem teszed, egész nap keresni fogod! Az udvarod meg olyan, amilyen. Egy osztrák panzió udvara, díszburkolattal, muskátlikkal mindenhol. Most, ha befejezzük, haza fogsz menni, és egész délután kettőnkön gondolkozol majd.
Lány: - Sokat kamuzol, de bejön. A kulcsot tényleg kerestem, és valóban haza készülődök. De, mi ez? Te látsz? Látó vagy? Távolra is érzékelsz?
Fiú: - Nem. Ez a tantra előszobája. Most előszobázgatunk, mielőtt a tantra főcsarnokába léphetnénk. De, vigyázz, mert onnantól kezdve nincs Lajos, nincs Misi, nincs Ottokár, mert mindent látni fogok, mindent látni fogunk, mindent érezni fogok, mindent érezni fogunk. A titkok megszűnnek? Akarod?
Lány: - Így, ahogy most mondod? Kicsit félek.
Fiú: - Ja, kérem tisztelettel: nincsen gyógyszer mellékhatások nélkül, és nincsen gyógyulás maradványtünetek nélkül.
Lány: - Franc essen az összes bölcsességedbe!
Fiú: - Mondtam én: Ricse! Ricse! Beatricse!
Lány: - Szeremere vagyok. Szeremere szeremeréje.
Fiú: - Bocsánat hölgyem! Értettem. Egyben engedje meg, hogy tájékoztassam, a mai betegünk azért áldozta életét, hogy kifizethessem a Dunakanyarban foglalt szobánkat. A hétvégi ezo-dzsembori után irány a Duna!
Lány: - Kedves uram, (énekelve) drága doktor úr, állok elébe! Azonban szabadjon megjegyeznem csak akkor, ha egyezségünk szerint, a vacsorát, és a reggelit én fizetem.
Fiú: - Homárt kérnék, és valami eredeti bordóit hozzá, 1920-as évjáratot.
Lány: - Mit képzel dokikám! Mi vagyok én? Főpincér? Majd rendeljen ott és akkor, ha eljő az ideje. Én viszont most rendelek: egy oda-vissza útra érvényes belépőt a tantra főcsarnokába.
Fiú: - Kis naccsád, rendelés felvéve! Most azonban búcsúzzunk el, szólít a kötelesség és a műtősnőnk. Szeret (elharapja, megbicsaklik) szeremere!
Lány: - Szia Szeremere! Várlak!
Fiú: - Szia Szeremere! Hiányozni fogsz! Még öt napunk van szombatig.
Lány: - Igen. Hosszú lesz. Menj, mert a beteg végül magát kell hogy elaltassa. Szeret…mere.
Fiú: - Megyek. Szeret…mere, Beatrice!

(Színpad elsötétül. Szereplők ki. Első jelenet vége.)