Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kötéltánc (spirit dráma) II.

Első felvonás, második szín

(Színpadon teljes sötétség, de halak duruzsolás, és mindenféle zörej hallható. A függőfolyosó éles, kékes, fókuszált, már – már bántó erejű fénnyel megvilágítva. A fiú áll kint. Cigizik. Éppen egy jóleső, mélyet slukkol a cigiből, amikor kilép a folyosóra a lány.)

Lány: - Nem zavarlak?
Fiú: - Dohányzás közben az isten sem tudna megzavarni. Nálam ez egy meditáció.
Lány: - Akkor mégis zavarlak. A meditáció magányos műfaj!
Fiú: - Ne butáskodj már! Nem zavarsz! (Belehamuzik egy nagy konzerves dobozba, amit az ablakpárkányról vesz le.)
Lány: - Tudod mit? Megkívántam. Megkínálsz?
Fiú: - Hülyeség! Te nem dohányoztál még soha sem ebben az életben. Miért most gyújtanál rá? Adok szívesen, de ne tedd! Te egy egészségére vigyázó, ebben a mivoltában feszes rendre törekvő nő vagy. Na? Most is kérsz?
Lány: - (Nevetve.) Ha már így lebaszarintottál? Tudod mit? Csak azért is kérek.

(A fiú előveszi a cigit. Kirázogat a dobozból egy szálat. A lány felé nyújtja. Tüzet ad. A lány idétlenül, mint aki először teszi, rágyújt, és mint a kísérleti békák, csak pöfékeli, fújja a füstöt, időnként, mintha bele is szívna. A hosszúra nyúló csöndet a lány töri meg.)

Lány: - Miért vagy itt?
Fiú: - (Újra rágyújt.) Eddig nem tudtam. Most már tudom.
Lány: - Naaa! (Kislányosan, szexisen incselkedve.) Ne csigázzá má’!
Fiú: - Azért, hogy te dönthess és én is dönthessek, ha másként nem, hát meg. Mármint megdönthesselek.
Lány: - Tiszta hülye vagy!
Fiú: - Igazad van. Mondhattam volna egyszerűbben, és egyértelműen. Azért vagyok itt, hogy megbasszalak, és te is jól megbasszál.
Lány: - Te tényleg hülye vagy, és mosdatlan szájú!
Fiú: - Nem vagyok hülye, csak negyvenöt éves, és nyilas jegyében született. Nekem már nincs időm a díszkörök megfutására. Amúgy is! Olyan öregnek érzem magam, mint a legkisebb atomi részecske az ősrobbanás óta. Tényleg! Az ősrobbanás óta itt kóválygok. Mint Pom – Pom, a meséből. Hol ilyen vagyok, hol olyan. Ismered a Pom – Pom meséit? Alapmű a transzmutációhoz, az átváltozáshoz, alkímiánkhoz.
Lány: - Hogy miket nem mondasz! Miket nem tudsz? Ősrobbanás meg transzmutáció, meg minden. Akkor is mondhattad volna szebben is, amit mondtál.
Fiú: - Rendben. Bocsánatot kérek! Akkor most szépen mondom: szeretnék lefeküdni, szeretnék szeretkezni veled. Nekünk legalább egyszer szeretkeznünk kell egymással! Aztán minden eldől. Mindent meglátunk majd idejében, ha szükséges.
Lány: - Te mindig ilyen nyomulós vagy?
Fiú: - Egyáltalán nem. Én nem nyomulós, én egy hűséges férj vagyok. Tényleg, soha, senkivel nem csaltam meg a feleségemet. Szeretem. Pedig! A kórházban bőven volt, bőven van lehetőség. Doktornők, ápolónők, nővérhallgatók, medikák: tangában, tangátlan. De! Te – bármennyire is ócska duma legyen -, Te tényleg más vagy. Veled szeretkeznem kell!
Lány: - Miből gondolod, persze csak a fickósságodon, semmiből támadt kanosságodon túl, hogy nekünk szeretkeznünk kell.
Fiú: - Tévedsz! Nem vagyok fickós. Soha nem voltam fickós – kanos hapsi. Nálam az ágy? Eddig mindig végeredmény, a megérdemelt jutalom volt. A szeretet tetőfoka. Nem vezetett sehova.
Lány: - De hát nem is szeretsz, hogyan is szerethetnél! Nem is ismersz? Ki vagyok én?
Fiú: - Tökéletesen igazad van. Miért is szerethetnélek? Ahhoz, hogy szerelembe eshessünk, meg kell ismernünk egymást. Ha már a szeretkezéseinkben sem vagyunk képesek meg-, és felismerni egymást, mi, emberek, akkor megette ezt az egészet a fene! Turbófeltöltős spiritualitásostól, Buddhástól, Krisztusostól, meg mindenestől. Miért? Egyébként te tudod magadról, hogy ki is vagy te? Lány: - Üres, és ócska filozófia amit mondtál! Csak azért mondod, hogy bepörgess! Próbálkozz mással, ne ezzel az ócskasággal!
Fiú: - Rendben. Legyen a te óhajod szerint! Én soha nem filozofálok. Ha valami filozófiaszerűt mondanék is, az önmagában a tömény egzisztencia, a tömény létezés, az eleven élet. Nincs semmi baj! Őrülten vágysz a valóságos szeretetre, ezért teljes bizonyossággal mondhatom, hogy rövidesen szeretkezni fogunk. Lány: - Hihetetlen egy fazon vagy. Nem terhes?
Fiú: - De! Nagyon. Olykor meg szórakoztató. Ismered OSHO-t?
Lány: - Oshot a szex gurut? Oshot, akiről annyi mindent írtak?
Fiú:- - Igen. Olvastad „Az ugrás” című könyvét?
Lány: - Nem. Miről szól?
Fiú: - Miről, miről? Az ugrásról, magáról a pillanat nehézségéről. Arról, hogy mindent elengedve, mintha egy szakadékba vetnéd magad, ugorj bele a változás, az ismeretlen, a megismerhetetlen kellős közepébe. Nem gondolkodva, nem megfontolva, csak úgy, spontán. Ehhez semmi nem segít hozzá. Ide eljutni még meditációval sem lehet. Biztosíték sincs. Nincs ejtőernyő. Csak bizalom és kegyelem van. Vagy fennmaradsz és lebegsz, vagy halálra zúzod magad a tátongó mélységben.
Lány: - Mi ez benned? Halálvágy?
Fiú: - Az sem kizárt. Egyszerre vonz és taszít a mélység. De! Egy dolgot ígérj meg nekem!
Lány: - Korai még ez az ígérgetés, meg szívből utálom is, de ugyan mi lenne az? Fiú: - Ígérd meg nekem, hogy amikor eljön az idő, és hívlak magammal ugrani, akkor őszintén, a szíved szerint döntve velem ugrasz, vagy őszintén elmondod, hogy nem bízol meg bennem. Ennyi. Egyszerű kérés? Nem?
Lány: - Menjünk meditálni! Lassan gyülekeznünk kéne!
Fiú: - OK! Zsiliplejünk be a műtőbe. A többiek már bemosakodva várnak. Lány: - Már megint cinikus vagy, hogy mondhatsz ilyet!
Fiú: - Realista vagyok. A meditáció a legkevésbé sem méz és gyöngy. Főként az elején, főként a kezdőknek. Sokkal inkább színtiszta műtét. Nem egyszer, altatás nélküli amputáció. Óvakodj az érzelgősöktől, bájolóktól! Vigyázz magadra! Találkozzunk a jelenben!

(A színpad fokozatosan kivilágosodik, miközben a függőfolyosó teljesen elsötétül. A nappaliban mindenki elfoglalja a helyét a székeken. A fiú, és a lány utolsóként érkezik. Leülnek. A véletlen úgy hozza, hogy most egymás mellett ülhetnek. Bejön a varázslónő, és elkezdi a meditáció instruálását.)

Varázslónő:- Ígéretemnek megfelelően, most pedig kezdjük a csoportos meditációt! Mindenki helyezkedjen el kényelmesen a székében. Végtagjaitokat ne keresztezzétek. Testhelyzeteteket ne változtassátok. Aki lótuszülésbe ül, az főként ne változtasson helyzetén! Érezhettek különféle testi érzéseket, változást, bármit. Ne foglalkozzatok vele. Engedjétek el. Most pedig csukjátok le a szemeiteket. Lélegezzetek mélyen, egyenletesen. Biztonságban, védelem alatt, igaz, teljes békességben vagytok.

(Azzal odamegy a cd lejátszóhoz, és bekapcsolja. A tibeti, Mahamudra mantra, vagy másként a Nagyhalál, a megvilágosodás mantrája szólal meg. Fiatal férfi zengeti, mélyről felhozva, tiszta torokhangon: „Om, tryamba kame dzsamajeé (…) A meditálók mindegyike beleremeg a mantra felzendülésébe. Testtartásukon látszik, ahogy mélyül meditációjuk. Egyre ernyedtebben ülnek. Ekkor a varázslónő a székek mögött körbejárja a csoportot, és különféle, furcsa, a jógához és a baletthoz is hasonlítható mozdulatokat tesz. Mintha csak egy őrült táncolna. Időnként megérint egy csoporttagot. Mindegyiket más testrészén. A fiú, lótuszülésben ül a széken és egyre inkább elfogja a reszketés. A mellette ülő lány megfogja a térdét. Mintha enyhülne az érintéstől a fiú remegése, de nem szűnik meg. A lány kijön a meditációjából, megfogja a fiú kezét, és csukott szemű fiút a félkör közepére vezeti. A fiú az alvajárók mozdulatával megy, követi a lányt, leül, majd lefekszik a félkör közepén. Kis idő elteltével a Leonardo féle „csillag-ember” pozícióját veszi fel. A lány halkan suhanva kerít egy párnát. A fiú feje alá teszi. Homlokát törölgeti. A színpad lassan kezd lesötétedni, a meditációs zene elhalkul. Halálos, síri csönd.

A baloldali vetítőn elindulnak a képek. Úgy indulnak el, mint a régi vetítőkön, a befűzési jeltől, kis sistergéssel. A jelek megszűnte után hirtelen, a semmiből tűnő megjelenéssel. Tisztán. Élesen. Első vágás: A fiú ül egy IC-n. Ahogy gyermekkorától megszokta, fejét, homlokát az ablakhoz szorítva bámulja a tájat. Egy őrbódé merevedik ki a kép közepére. A kép megáll, kifeszül. Az őrbódé falát egy hatalmas horogkereszt ékteleníti, körötte embertelen szemét, dudva, dzsuva. Második vágás: Egy villanástól csak épp hosszabb időre a fiú elgyötört arca jelenik meg egy marhavagon bedrótozott ablakában. Harmadik vágás: Díszmenet. SS csizmák rúgnak ki előre, és csattannak keményen a keramiton. Csak a lábak látszanak. A díszmenetet az „Erica” című náci induló kíséri. Negyedik vágás:Könyvégetés. Elvadult, elembertelenedett arcok. Égő zsinagógák. Betört ablakú, Dávid csillagos kis szatócs üzletek sora. Ötödik vágás: vonatkerekek. Fel – felvillanó, bedrótozott marhavagonok. Vonat zakatolás. Hatodik vágás: ismét csak combközépig láthatóak az alakok. SS csizmások sora közül ki – kiugrik egy – egy teljesen megvadult, alig fékezhető Dobberman, Német juhászkutya. A film: szépia technikával, a szélektől a közép felé haladva, lassan elég. (Vetítés vége) Közben a színpad egy keveset világosodik, a tibeti mantra erősödik. A fiú szólal meg. A saját, hétköznapi hangján, mintha csak egy verset mondana.)

Fiú: - „Az Úr az én pásztorom. Nem szűkölködöm. Még ha a halálnak völgyében járok is, nem félek a gonosztól. Mert a Te vessződ, a Te botod vigasztal engem!”

(Közben, a varázslónő a fiúhoz megy. Letérdel a lábaihoz. Talpára helyezi a kezét. Testtartásából is látszik, hogy koncentrál és várakozik. A lány még mindig simogatja, törölgeti a fiú homlokát.)

Varázslónő: - Hol vagy? Merre jársz?
Fiú: - Nem tudom. Talán a fényben. Itt minden fény. Minden fényből van. Varázslónő: - Ki vagy Te, és mit csinálsz most?
Fiú: - A Fiú vagyok. Itt vagyok egy tanfolyamon, Budapesten. Meditálok. Egy félkör közepén fekszek, mint Da Vinci csillag-embere. És! Egyszerre vagyok ott, ahol minden fény.
Varázslónő: - Hol vagy? Mégis! Merre jársz?
Fiú: - Mondtam már! Ne erőszakoskodjatok, inkább szeressetek! Ha nem szerettek, nincs, ami megtartson. Lezuhanok. Elégek. (Kiabálva:) Értitek! Elégek! Szeressetek! Szeressetek!
Varázslónő: - Nyugodj meg! Itt mindenki csak téged szeret, csak érted szeret! Hol vagy, kedves?
Fiú: - A tököm tele már veletek! Hallgassatok, ha látni nem tudtok. Hallgassatok, ha már hallani sem bírtok! Ott vagyok, amit az okosok Mer-ka-bának, Krisztus-hálónak, a bolygónkat védő éteri, szeretet-hálónak hívnak. Varázslónő: - Egyedül vagy?
Fiú: - Nem. Hatmillió társammal vagyok itt. Fogjuk egymás kezét, és beburkoljuk a Földet. Mi, a kiválasztottak, választottak védjük ezt a jobbra érdemesült bolygót.
Varázslónő: - Ki az a mi? Kikkel vagy együtt?
Fiú: - Hát mi. Mi, a zsidók. Mi, a zsidó lelkek. Nem érted? Nem értitek? Mi, a zsidó lelkek, akik mindent megbocsátunk, de semmit nem feledünk, itt vagyunk fent, és köröttetek, és bennetek is, a legkisebb szubatomi részecskéitekben is. Mi vagyunk az emlékezők és az őrzők. Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! Most segítsetek! Most szeressetek! Jönnek! Ismét jönnek! Mindig jönnek! Mindig újabbak jönnek!

(A baloldali vetítőn ismételten peregni kezdenek a korábbi képek. A díszmenetelők, a könyvégetők, és tovább. Közben a fiú felül, és ülve ordibál. Társai kijönnek a meditációból, és köré gyűlve mindannyian igyekeznek megérinteni, megnyugtatni.)

Fiú: - (Artikulálatlanul üvöltözve) Mocskos nácik! Rohadt fasiszták! Állatok vagytok! Jaj, Istenem! Mit mondtam? Az állatok: ártatlanok. Rohadnátok meg! Gyűlöllek, utállak, emberszámba sem veszlek benneteket! Szemét csürhe! Mocskos, náci gyilkosok! Szemét. Szemét! Szar! Fos! Trágya! Jaj, Istenem! Miket mondtam? A legbüdösebb fosnak is értelme van. Isteni trágyává válhat. Mit mondtam? Jaj nekem!

(Mintha kissé lenyugodna, elhallgat. Töprengőre vált. A környezetén is kezd megjelenni a lenyugvás, megnyugvás, belenyugvás. Maga elé, halkan, magának mondja, figyelmeztetőn):

Emlékszel? Hogy örültél, milyen boldog voltál, hogy felzokogtál, amikor kislányod, hosszasabb betegségéből gyógyulgatva, először a tenyeredbe kakilt. Tiszta izgalomban voltatok mindketten. Jaj! A kakcsi-manó, csak a méregdrága padlószőnyegre ne hulljon! Jaj, csak le ne bukjunk! És tartottad is mindkét tenyered a popsi alá.

(Felzokog, majd rövid zokogása ismét üvöltésbe csap át.):

Patkányok! Rohadt, embertelen gecik! Kis szarcsimbókok! Szarjankóim! Most nem öltök meg! Most nem gyilkolhattok le! Kibelezlek, szétváglak, széttaposlak mindnyájatokat! Most nincs elfogadás. Most nincs homokba dugott fej. Most nincs Isten! Most csak én vagyok! Én: a sebezhetetlen. Én vagyok. Én, és a bosszú! Jaj, Istenem? Miket hordtam itt össze! Bocsásd meg az én vétkeimet! – (Kis szünet után folytatja, lenyugodva. A csoport is kezd ismét megnyugodni.) – „Az Úr az én pásztorom. Nem szűkölködöm. (…) Még ha a halálnak völgyében járok is, nem félek a gonosztól. Mert a Te vessződ, a Te botod vigasztal engem!” (…) Jaj, Istenem! Hogyan van tovább? Mit hagytam ki? (Kinyitja a szemét.) Most hagyjatok magamra. Menjetek ki mindannyian!

Varázslónő: - Tényleg az lesz a legjobb, ha kimegyünk. Megijedtetek mindannyian? Ugye? Nem kell félni! Ne féljetek! Ez egy ilyen utazás lesz, végig. A végén szabadok lesztek, vagy belehaltok.

(A fiú változatlan pozícióban ül a földön. Csak rá fókuszálódik az egyik fény. A másik fény, a körfolyosón összetorlódó tanulótársakat mutatja. A folyosó elején, a nézőtérhez legközelebb a lány guggol. Arcát a kezébe temeti.)

Fiú: (Leveszi magáról az átizzadt pólót. A bekezdéseket, érzékeltetendő, hogy hány ember élhet bennünk, hányadmagunkkal is élhetünk egy testben anélkül, hogy elménk megbomlana, szóval a bekezdéseket különböző hangon, különféle hanghordozással, modorossággal mondja. Jó lenne láttatni tudni, hogy ez a monológ, ez több, mint egy szimpla, benső párbeszéd.) - Azt a! Mi volt ez? Begyogyóztam. Hülye vagyok! Hol vagyok? - Budapesten vagy, te barom! A Rákóczi úton. Egy bérház második emeletén. A tanulótársak kint vannak a függőfolyosón. 2001 július 21-e van. Szombat. Lassan késő délután felé járhat. Neved van. Lakásod, családod, egzisztenciád. Szeretnek és te is szeretsz. Magyarországon élsz, magyar vagy. Alattad a Föld. Kering a Nap körül, és forog saját tengelye körül, és ez az egész Naprendszer kering valahol, a galaxisa, a Tejútrendszer középpontja körül. - OK! Értem. Tudom. Érzem. Tapasztalom, de mégis mi volt ez? Mi lehetett ez? Bár minden képkockára, minden elhangzott szóra, a környezetem tagjainak minden arcrándulására emlékszek, de mégis, mi volt ez? - Nem lehetsz ennyire hülye! Nem érted? Ez a médiumitás. Találkoztál egykori szellemeddel. Valószínű, hogy zsidó lehettél az előző életedben, és nem kizárt, hogy a holokausztban pusztultál el. - Persze! Én is erre gyanakszok. De! Valahogy sehogy sem jön össze! A tibeti halottas könyv szerint a lelkek ötven egynehány napig bolyongnak a köztes létben, a bardóban, aztán vagy megszületnek, vagy buddhává vállnak. Ezzel szemben, az antropozófus Rudolf Steiner, és jó néhány keresztény ezoterikus iskola is azt mondja, hogy a lelkek több évszázadon át készülnek a leszületésükre. Tehát, semmi nem jön össze azzal, hogy a holokauszt után 15 évvel születtem meg. - Megint kombinálsz. Racionalizálsz. Tényleg tisztára olyan vagy, mint egy zsidó. - Mégis mit vársz? Nincs egy perce, hogy azt mondtad: zsidó vagyok. De! Én egy magyar, paraszti családba születtem, amely anyakönyvileg igazolni volt kénytelen, hogy három generációra visszamenően nem volt egyetlen egy zsidó sem a családban. Tudod! A Numerus Classus! Nagyapám a trianoni döntést követően, a zöldhatáron át menekült az „anyaországba”. Itt, a nulláról kellett elindulnia. Elvette nagymamámat, szinte biztos, hogy az egzisztenciális megtapadás érdekében, nagymamám kevéske földjéért. Aztán beállott csendőrnek. Állítólag, a családi legendárium szerint a Horthy fehér terrorja idején még nem, a holokauszt idejére pedig már nem volt csendőr. - Látod, hogy megint csak racionalizálni szeretnél? Mi van, ha ez az egész, csak egy képzelgés volt, amit alapvetően az váltott ki, hogy nem tudsz magadban elszámolni nagyapád csendőr múltjával? - No, látod! Most Te vagy a hülye! Nekem még mesélt nagyapám. Ha nem is nyíltan, de mesélt a holokausztról is. Nagyapa utálta a németeket. Elvből, hithűen. Hiába volt majdnem kulák, elsőként lépett be a kommunistákhoz. A kommunistákhoz, érted! Nem úgy, mint anyám, aki, ameddig csak lehetett szocdem volt. Nagyapának, mint az első világháború révén világot látott, módosabb gazdának, számos zsidó barátja volt. Összejártak beszélgetni, kártyázni. Nagyapát kivezényelték fuvarra a szekerével, amikor elvitték a faluból az embereket a gettóba. Néhány napig, amíg még lehetett, vásárra menet, még élelmet is igyekezett becsempészni az elhurcoltaknak. Nagyapám még meg tudná a mai napig is mutatni, hogy mely zsidó házakba, kik költöztek be, mely zsidó családoktól, milyen vagyontárgyakat, kik kaparintottak meg. Még gyerekkoromba is felismerte a tsz-es fogatokba bekötött lovakat, és mondta, hogy mely zsidó családé volt. Normális körülmények között, olyan erős volt a zsidók és nem zsidók kulturális egymásra hatása, hogy a példa kedvéért, nagymamám is külön tartotta a zsíros és tejes edényeket, és zsíros, vagy tejes ételek készítése között két napot kivárt. Még a hatvanas években, kisgyerekként magam is így étkezhettem, pedig akkorra, sajnos, már egy zsidó család sem lakott, nem hogy a falunkban, de a környékünkön sem. A falunkból elhurcolt 127 embertársunk közül csupán három élte túl, de egy sem jött vissza a szülőfalumba. Bennem egy csipetnyi lelkifurdalás sincs a családommal szemben. Soha nem voltak antiszemiták. Nincs mit, és nincs mivel kompenzálnom. - Akkor meg mit rinyálsz itt nekem! Fogadd el, amit most kaptál. Osho, azt mondja, hogy aki egyszer zsidónak születik, az számos inkarnációja által tud kitörni, ebből az inkarnációs körből. Egyébként nézz magadra! Tisztára úgy nézel ki, mint egy zsidó, és tuti, hogy úgy szeretnél mindent racionálisan megérteni, elfogadni, mint a zsidók. Te sem tűröd magad körül a misztika félhomályát! Csak a világosságot szereted, csak világosságban látsz. Nincs semmi gond! Ne akarj megérteni semmit! Fogadd el! - OK! Igazad van. Elfogadom, de akkor miért, és hogy kerül képbe a lány? Most már tuti, hogy megbaszom. - Te hülye, Te! Valóban trágár vagy. Szinte biztos, hogy szeretkeztek majd egymással, de hagyj mindenre időt, és ezt se a legelején akard megérteni. Most ugrasz, ugrani akarsz, vagy csak prédikálsz, ahogy szoktál?

(A fiú, összeszedi holmiijait. Kimegy a szobából. Igyekszik átfurakodni a függőfolyosón várakozókon.)

Fiú: - Jövő héten, veletek újra ugyanitt? (Köszön el, rövidre zárva a búcsúzkodást. Ekkor a lány lép mellé.)
Lány: - Na, szia, akkor! (És, egy puszit nyom az arcára. A fiú zavartan kutat a táskájában, és egy névkártya tartóból kiemeli névkártyáját.)
Lány: - Köszi, de akkor adj egy másikat is lécci! Az enyém épp elfogyott. (A fiú odaadja a második kártyácskát is, és türelemmel kivárja, amíg a lány előkotorássza tollát, hogy felírja telefonszámait.)
Lány: - Az elsőn, ha csak teheted, ne hívj! Az a lakásomé! Mobilon beszéljünk, ha beszélünk!
Fiú: - OK! A mobil a második! No, szia, akkor.

(Jelenet vége. Szereplők ki. Színpad elsötétül.)