Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illatemlékkönyv

Kisfiúnk, sok más tulajdonsága mellett, azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy mindent igyekezett megszagolni, de olyan feltűnő módon, mint a kényszerbetegek. Mindent szagolt! Tárgyakat, embereket, növényeket, állatokat, környezete minden szereplőjét Miután kellő intelligenciával bírt, némi idő kérdése volt, hogy „át tudtuk nevelni.” Most is szagol, mindmáig szagol, csak most már diszkréten, nem odahajolva az emberhez, nem az orrához emelve tárgyakat, állatokat, növényeket.

Valószínű, hogy ennek volt egy kései hatása, hogy a minap, egy harsány nevetésemnek, a Krásznájá Moszkvá kölnivízre való emlékezésemnek köszönhetően ismételten átzuhantam, és elkezdtem gyermekkorom illataira emlékezni. Olyan erővel öntöttek el illat emlékképeim, hogy mélyen elgondolkodtam arról, hogy meg lehetne-e rajzolni egy családtörténetet, az emberiség történelmét, vagy csak az elmúlt, un. szocialista rendszer történelmét illatemlékeink alapján. Nem tudom. Illat emlékfoszlányaimat viszont igyekeztem ebben az illatemlékkönyvben összegyűjteni.

Anyai nagyapámnak frissen fényesített csizma-, frissen vasalt, keményített gallérú ing- és Opera lux kölnivíz, gyöngyvirág illata volt. Minden más naponta cserélődött ez a furcsa ötvözet az általam borzalmasan utált Pitralon arcvíz illatanyagával, akkor, amikor nagyapa nem otthon, a „kaparójával”  borotválkozott, hanem átsétált a szomszéd borbélyhoz. Érdekes, hogy a borbély timsójának illatát viszont kedveltem!
Valószínű, annak okán, hogy nagyapa, míg ki nem öregedett belőle, minden nap, saját, nyeles borotvájával húzta le borostáját. Persze, megvágta magát. Olyankor még káromkodott is, de előkerült a kendőbe csavart borotválkozó készletből a timsó. Minden ilyen alkalommal, szertartásszerűen megszagolhattam nagyapa timsóját.
A borotválkozás végeztével, bal kezébe vett egy kevéske vizet. Jobbjával tenyerébe cseppentett az Opera lux kölnivízből egy cseppnyit, majd tenyere villámgyors mozdulataival összedörzsölte, összevegyítette az elegyet, és finom mozdulatokkal az orcájára pofozta.
Közös szertartásunkat követően, főként nyaranta, kiültünk a nyári konyha, a pecu elé. Nagyapa kivitte a karos gyékényszékét, a körtefa félárnyékában akkurátusan elhelyezte, és igazából akkor kezdte el élvezni az életet.  Szétnézett kis birodalmában, szétnézett az udvaron. Jómagam, vittem a kis gyékény sámlimat, akkurátusan nagyapa karosszéke mellé állítottam. Mint egy kis majom, mint istenkénk kis majmocskája, másolva az én drága nagyapámat, pont úgy, oly lassú méltósággal ültem le, mint ő, és pontosan az ő elmélyültségével tekintettem szét udvarunkon, involválódtam bele, egyre tágulóbb körökben a világunkba, az emberi világba, az emberek világába.
A kora reggeli napkultuszunkat követően csak hosszasan hallgattunk, majd, amikor elunva magam, „Papa beszélgessünk okosakat!” felkiáltással faggatni kezdtem, akkor nagyapa mesélt nekem. Nagyapa egyetlen gyermekmesét sem tudott. Mindig csak saját, valódi, személyes történeteit mesélte. Olyan története nem volt, olyan története még öregségére sem maradt, amiben nem szerepelt volna valamelyik lova, vagy bárhonnan, az emlékezete bármely bugyrából előtoppanó, bármilyen ló. Bármennyire is hihetetlen, de csodának mégsem mondható, hogy nagyapám ló szagú is lett számomra. Nagyapához társítom a lovak illatát.
Amikor nagyapa elunta a mesét, akkor a legváratlanabb pillanatokban felkapott, és egy „Na, gyere te szaros kisisten!” felkiáltással feldobott a levegőbe, majd égre nyújtott kezei között meghintáztatott.

Így, utólag, illatemlékeim súlya alatt, azt kell mondjam, hogy anyai nagyapám volt az én első, bagarol-, keményítő-, Opera lux-, timsó-, Pitralon- és ló szagú, ló illatú beavató mesterem, az én indián varázslóm, puritán préri-vadászom, az én öreg halászom, a nyeles borotvával való borotválkozás macsóságának, a férfilét szépségeinek átadója.

Anyai nagymamámnak, bármekkora illetlenség legyen is kimondani, moslék illata volt.
Legalábbis ezt társítottam hozzá, azonnali, első asszociációmként.
(Később azért szelídült és árnyalódott ez, a későbbiekben leírandók szerint.)

Soha, senkivel szemben nem éreztem lelkifurdalást.
Minden szeretett családtagomat békességben el tudtam engedni. Mindegyikkel, rendszeresen szoktam beszélgetni is. Nagymama, hosszasan úgy jelent meg előttem, ahogy az óvodából cipeli a két, teli vödör moslékot. Soha nem segítettem neki. Soha nem tudtam segíteni neki. (Kicsi voltam még.)
A másik, ahonnan táplálkozhat ez az illat-emlék, hogy reggelente mindig nagymamám készítette az un. ivóst a disznóknak. Sok vízben kevéske kukoricadarát, korpát, és kevéske, kisméretű krumplit, un. malac-krumplit főztek össze. Amikor megfőtt, engedték kihűlni, és amikor már elbírta az ember keze, akkor egy vödörben, az apró krumplit kézzel szétpasszírozták. A malacok, már a főzés fázisában nem győztek visítozni – sivítozni az ólban.
De! Nem csak a malacok. Szerénységem is sikítozott volna örömében, ha nem kellett volna konspirálnia. Mivel azt kellett, így hangtalanul igyekeztem a forró lábasból, nagymamám egy óvatlan pillanatában kikapni egy szem krumplit, krumplicskát.
Megfosztva héjától isteni íze és illata volt.
Amikor lebuktam, és mindig lebuktam, akkor nagyapa nagymamámat kezdte el dorgálni. „Irén, te, Irén! Miért nem főzöl külön lábasban annak a gyereknek néhány szem krumplit!”

Nagymamámnak ezen túlmenően olyan igazi öregasszony illata volt. Folyton rohanás illata, fáradtság, elgyötörtség illata keveredett kevéske templomszaggal, koszorú illattal, az elmúlás illatával. Nagymamámnak az első eszmélésemtől (ismét durva leszek) elmúlás-, halálszaga volt. Hogy milyen az? A friss holttest szaga, ahogy elegyedik a lemosdatására használt „kék-vörös” szappan illatával.

Ha nagyapámtól kaphattam az érdeklődésemet, nyitottságomat, a „mesélőkémet”, akkor nagymamámról elmondható, hogy tőle kaptam legnagyobb beavatásaimat.
Soha nem feledhetem, amint elmesélte a paraszti körben szokásos tanmesét.
A tanmese szerint, a falusi parasztfiúból pesti úr, pesti jogtanácsos lett, és akit szülei pont akkor látogattak meg bejelentés nélkül, amikor az egy nagyobb, baráti társaságot fogadott. A tanmese folytatása szerint, a Horthy-kor jogtanácsosa, a cselédjével betessékeltette szüleit a cselédszobába.
Ekkor szent fogadalmat tettem: „Nagymama nem sokára nagyon híres orvos leszek, gazdag leszek, nagy lakásom lesz, villám lesz Budán, és nálam külön szobátok lesz nagypapával, és oda mentek a nagy lakásomban, ahova csak szeretnétek, és állandóan a sarkaitokban lesznek a gyerekeim.”

Nagymama ismertetett meg a betegség szagával, a végeláthatatlan gyógyszeres üvegcsék gyógyszerszagával, az emberi szenvedés hidegverejték illatával, az elengedés – búcsúzásra készülődés keserédes szeretetillatával. Kilencéves korom ellenére, egész betegsége ideje alatt szabadon, szabad elhatározásomból ápoltam, gondoztam.

Végül? Minden ellenére. Nagymamámból mégis csak az imádság illata marad meg!
Nagymama tanított meg imádkozni. Bármely világvallás, bármely felekezet hívei közé keveredtem is, ezt az imát bátran, kellő vallási-felekezeti tapintatot gyakorolva, bárhol elmondhattam, bárhol elmondhatom. Így aztán a mai napig el is mondom minden este, és minden reggel, és bármikor, amikor tudatosan beülök meditálni, mindig ezzel az imával vezetem be meditációmat.

Én Istenem!
Tiéd vagyok.
Minden jókat tőled várok.
Amíg élek, adj eledelt.
Holtom után üdvösséget.
Amen

Nagymama végső illata, nagymama imádság illata?
A frissen nyílt (nem nemesített, paraszti, majdcsak nem vadon nőtt, a temetőárkokban virító) orgona illata. Nehéz, terhes, túlcsorduló szeretettel teli. Egyszerre van benne a kipattanás, és az azonnali hervadás. Tavasz és az ősz. Élet és halál.

Puskás nagyszüleimnek, a nagyszülők házának amolyan, jóféle, tisztes szegénységszaga volt.
Hogy az milyen? Végtelenül összetett, de a leghívebben, a kis PKU-s (fenilketonúriás) betegek egérszagú vizeletszaga jellemzi. Az egérszag keveredik egyfajta erős földszaggal. A döngölt föld, a döngölt agyagpadló illatával, amit még képes színezni a vénséges vén, szúette, kezeletlen gerendák és mennyezet, valamint az évszakváltáskor (kora tavasszal, és késő ősszel) frissen meszelt falak illata.

Az udvart, a melléképületeket, olykor még a házat is megülte az állatok (két tehénke, öt – hat disznó, számlálhatatlan tyúk, tucatnyi kacsa, liba), és az állatok trágyájának jellegzetes szaga. Ebbe az „illat kavalkádba” keveredett bele kora ősztől, a melléképületekben betárolt, frissen szedett, több tonnányi alma illata.

Ez volt az alapillat, amely átjárta a ház valamennyi lakóját. Nagyszüleimet, és a velük lakó nagynénémet. Nagyapám ezt az érzést tovább színezte a pipája, pipázása, cigarettázása, és szivarkázása illatával. Pipájában szűzdohányt szívott, amit valamelyik barátjától kapott. Magától értetődően, cigarettából Munkást szívott. Élete utolsó éveiben, túl a hetvenötön, leszokott a dohányzásról. Azonban még ilyenkor is meg-megengedett magának heti egy-két szivarkát, aminek a márkájára és az illatára sem emlékszek már.

Nagymama alapillatát mindig felülírta a frissen sült kenyéré. Hetente egyszer sütöttek saját dagasztású, kocsikeréknyi méretű, igazi fekete, füstös, savanykáshéjú kenyeret. Nagynéném gondozta a két tehénkét. Esküszöm, hogy friss tehéntej illatfelhőben úszott.

Mondhatná a kedves olvasóm, hogy ebben az emlékben nem illatokról, sokkal inkább, vastagon szagokról, finnyásabb orrok számára egyenesen bűzökről van szó.
Nem tudom. (Kinek a pap, kinek a pap neje.)
Most látom, hogy boldogult, állatorvos keresztapám valami bölcsességet igyekezett volna átadni, amikor nem kevés szakmai elfogultsággal, így oktatott: „Fiam! Tanuld meg, hogyha az életet szereted, akkor még a legbüdösebb szarnak is illata, íze, aromája van!”

(Keresztapám, ahogy az egy falusi állatorvoshoz illik, igazi magyar Zorba volt.)

Ezt követően elmesélte állattan szigorlatát.
Pestre járt egyetemre, rögvest a felszabadulás után. Állattanból szigorlatoztak valami dúvadnak kikiáltott professzornál. Keresztapám elmondta a tétele elméleti részét. A prof kérdezgetett. Keresztapám tudta a válaszokat. Már azt hitte, hogy jön a vizsga boldog vége, amikor a prof. előgurított egy letakart műszeres asztalkát. Leleplezte.
 Az asztalka kellős közepén, egy krómozott tálban ott hevert egy nagy rakás, friss tehénlepény.

Megszólalt a prof: „No, ifjú, és leendő kollégám, vajha egy elefánt, avagy egy tehén ürülékével állunk-e szemben?”
Keresztapám, mint akit semmiből nem lehet megfogni, mint egy igazi stréber, szépen, a szakma szabályai szerint jellemezte az ürüléket, és levonta az összehasonlító elemzéséből eredő tanulságot, miszerint egy tehénlepénnyel állnak ők szemben, ketten, az igen tisztelt professzor úrral egyetemben.
Ismét a prof replikázott: „Ifjú, és igen tisztelt, leendő kolléga úr, ön szinte minden elmondott, a tárgyban fogant elfekményről, kivéve íz anyagát.”
Keresztapám ekkor megsejtette, hogy ez valamiféle elsőéveseknek fenntartott beavatás, és egy hanyag kézmozdulattal, kisujjára kapott, egy kis darabkát a nemes és veretes anyagból, és megnyalta.

„Nem úgy van az kérem, kolléga úr! Csak úgy nyalunk össze-vissza! Tanulja meg, hogy önök lesznek szocialista hazánk értelmisége! Fiatalúr! Mindent csak stílusosan!”
Azzal egy újabb takarót lebbentett meg az asztalkán, és feltárult egy keverőlombikban tartott, hosszúnyelű, krómozott keverőkanál.
A prof rámutatott: „Parancsoljon, kedves, leendő kollégám! Csak stílusosan! Csak stílusosan!”

Keresztapám, mi mást is tehetett volna. Vette a lapot! Elővette a kavarókanalat, és eltartott kisujjal belemártotta a tehénlepénybe. Viszont! Az eltartott kisujjhoz az dukál, hogy a kanálka hegyére illik csak felvenni kevéske „táplálékot”. Keresztfater az etikett szerint cselekedve, mint  egy gurman, ízlelte meg a nemes kencét, majd, mint akinek csak megvilágosodása támadt mondta.
„Professzor úr, kérem tisztelettel ez tehénszar, a legfinomabb, legtehenebb ízű tehénszar, amit eddigi életemben csak ettem, csak ehettem.”

Az én Zorba keresztapámat fiatalon elvitte a májzsugor. Nagyszüleim kis parasztházát a hetvenes árvíz, de mégis itt vannak velem, itt élnek bennem, örök-elevenen, mint az illatok.

Nem kis öröm, és egyben nem kis teher is rajtam ez a semmiből rám törő illatemlékezés. Már hajszolt volna bele, hogy szembesüljek a szüleimhez köthető illatok feldolgozásával. Már – már belekezdtem volna megírni ezeket, amikor a lakásunk illatára kezdtem el emlékezni. Ahogy ez megjelent? Minden összetört, minden darabjaira hullott, mert lakásunkra, de egész gyermekkoromra sem tudnék emlékezni, ha nem emlékeznék meg „Mariról” a vén cigányasszonyról.

Mari? Az öreg, a vén Mari illata beleette magát lakásunkba. Beette magát anyám minden pórusába, talán még az enyémbe is, talán még a szívembe is, a szívünkbe is. Talán.

Minden nap megjelent nálunk, rózsás, csicsás, földig érő virágos szoknyájában, télen – nyáron egyaránt gumicsizmában, és mindig, valamiféle szakadt, foltos, ezerzsebű kiskabátban. Kiskabátja zsebeiben hordta minden vagyonát, kenyérhéjat, kenyérke darabokat, csikkeket. Külön kis zsebkendőszerű rongyba, csücsökbe kötve, kevéske aprópénzét.
Marinak, a vén Marinak bármely embertársam véleménye szerint iszonyatos bűze, penetráns bűze volt. A mosdatlanság, ápolatlanság olyan illatfelhőjét hordozta maga körül, amelyre nem lehet szavakat találni, amelyre a nagy többség még ma is azt mondja, hogy a mi Marinknak, igazi „cigányszaga” volt.

No, kérem tisztelettel! Ez nem igaz. Ez az, ami nem igaz. Ez a legtisztább sztereotípia! Köze nincs a valósághoz. A valóság szerint, az én valóságom szerint, az én Marimnak, a mi Marinknak a lehető legfinomabb, érett, sajtszaga, sajt illata volt.

Mari? Rajtunk maradt. Akkor kezdett el hozzánk járni, amikor csecsemő voltam. Ő mosta, főzte pelenkáimat, majd öblítette, és teregette is azokat. Nem sokkal cseperedésemre, két – három éves koromra, már nekünk is volt forgótárcsás mosógépünk, és centrifugánk, úgy, hogy nyugodt szívvel útjára bocsáthattuk volna Marit, mert a szocialista technika ezen fejlettségi szintje már messze meghaladta azt a kort, amelyben Mari élt, amelyben Mari leélte a teljes életét. Mondhatnók, a mi Marink még a cselédkorból is kikopott. Így aztán édesanyámnak nem kevés fejtörésébe került, hogy milyen napi teendőkkel is bízza meg.

Dolga végeztével mindig hívtuk az asztalunkhoz ebédelni. (Gondolom, utólag. Édesanyám próbatételek elé állítani készült úgy magát, mint engem. A szocialista, de egyben a keresztényi morál próbái elé.) A helyzetet, a helyzet feszültségét mindig a mi bölcs, és aranyszívű Marink oldotta fel. „Nem megyek én tantónéasszony. Büdös vagyok én magukhoz, de ha szeretni teccik, akkor hozza ki, amit nekem szánt.” Így aztán mindig a bejárati ajtónk előtt, az öléből evett.

Nagy dohányos volt!
Édesanyám egy fadobozkában gyűjtötte neki a csikkeket, olykor akkora cigiket is elnyomva, amiért bármely hadsereg, bármely légierejének tagja, még kétezer méterről is aláereszkedett volna. Nagyobbacska koromban, nagyszüleim halála után, ha épp olyan kedvem akadt, gyermekkori meditáció helyett, kibontottam a csikkhalmazt egy újságpapírba, és a hamutól, cigarettapapírtól, füstszűrőtől megtisztított dohányt, egy nylonzacskóba csomagolva adtam át neki. Ilyenkor úgy megörült, hogy kezeimet hirtelen a két keze közé kapta, összeszorította a szíve előtt, és felkiáltott: „Jaj, én úgy szeretem magát Zsoltika, úgy szeretem magát, hogy majd megeszem! Eszem a zúzáját!”

Már szabályosan féltem a rítusunktól, mert az idők során, rítussá vált ez a jelenet! Végtelenül zavart ez a magázás, elmondhatatlan látvány volt az én manikűrözött, kis, úri kezem, a mi Marink szattyánbőr kezei között, és elmondhatatlan volt bennem a félúton mindig megálló, megrekedő ölelés szándéka. Édes érzés volt, de fájt is! Ahogy nőttem, igyekeztem elfelejteni.

Egyszer, Amszterdamba mentünk ki betegért, akit aztán végül is nem hoztunk haza, mert mentőautóval nem volt szállítható. Három napot lődörögtem Amszterdam egyik elővárosában a kórház körül. Természetesen az ellátmányomból, még jóféle holland Guldenért, vettem virágokat, és egy kisebb, autókeréknyi sajtot. Szinte mindennek ellen tudok állni, kivéve talán a csokoládékat és sajtokat. (Na, jó! Meg még néhány mást.) Így aztán felbontottam a sajtot, és akkurátusan elkezdtem falatozni fekete kenyérrel és nagy szemű csemegeszőlővel.

Ahogy felbontottam a sajtot. Azonnal elkezdett replikázni a gépkocsivezetőm és az ápolóm. „Mi az isten cigánypinát hoztál magaddal főnök!”  Nem foglalkoztam velük. Nem foglalkoztam – pedig ez nagy szó nálam! – még a rasszizmusukkal sem.
A sajtra, az elementáris íz élményre, a mérhetetlen lábszag illatára koncentráltam. Isteni volt! Ekkor megszólalt az én Marim:”Zsoltika, úgy szeretem magát, hogy majd megeszem!” Legszívesebben felzokogtam volna, akkor! Nem tehettem. Kötött a szerep.

Most, hogy leírom?
Most csak csöndesen csordogál a könnyem.
Megettelek, vén Marim!
Megettelek.