Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illatemlékkönyv XII.

Illatemlékkönyv XII.
(avagy: a csonkig égő gyertyák illata)

Azt hiszem, ma lezárom ezt a ciklust. Az írás illatát, az írás tűzét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy soha nem azt írtam, amit akartam, amit szerettem volna. Írtam valamit, amiből írás lett, ami egy írásciklussá állt össze.
A második, vagy harmadik illatemlékem megírása során már kezdtem megérezni a szándékot, ami kezeimet vezette. Talán arra tettem vitatható eredményességű kísérletet ezzel a ciklusommal, hogy arra az időre, amit a keresztény misztikusok a lélek sötét éjszakájaként emlegetnek, illatemlékeimből fonjam meg saját lelkem Ariadné-fonalát.
(A kis technikázó, tikszaros egógörcs! Haha! Nem elégszik meg a benső fény meggyújtásával! Még emlékezetből szőtt fonalat is magával szándékozik vinni a nagy útra!)
Mentségemül szolgáljon, hogy csak így fedezhettem fel, hogy az ember, alapvetően kétféle dologból szőhet emlékezetfonalat. Szerencsés, istenáldott esetekben: saját emlékeiből, saját, valós megéléseiből. Kevésbé szerencsés esetekben pontosan ezek hiányából, ezek utáni vágyakozásaiból. A vágy fonál, ámbátor ugyan olyan fontos, mint a valós megélések fonala, egy veszélyt hordoz magában: szétolvad, szétmállik.
Másik mentségem, a döbbent felismerés. A keresztény misztikusok által emlegetett lelkek sötét éjszakája nem csupán a halál utáni szellemi jelenség, legalább akkora mértékben, itt és most, jelenkorunk szellemi állapota. Viszont! Pontosan ezen oknál fogva, itt és most, mégis csak nagy jelentőségű ez az illatemlékezés, mert amikor jelenkorunk szellemi sötétségétől bizalomvesztetten hullanék porba, akkor ezek az illatemlékezéseim feltöltik bizalom-tankomat, bizalom-tartályomat, és Ariadné – fonalához méltón, kivezetnek képzelgéseim labirintusából.
(Írhattam volna hitevesztettet is, de nem tehetem, mert nincs hitem. Alapvetően gnosztikus-misztikus vagyok.)

Itt és most, bizonyos fokig (saját, meglévő, kigyúrt testű egóm okán!), tiszta szívvel nevetek önmagamon! Azt gondoltad kispajtásom, hogy itt és most buddhává válni a könnyebbik út? Azt vélted abban a baromi nagy, kigyúrt fejedben, hogy itt és most, buddhává válni, nemhogy könnyebbik, de egyenesen amorális? (Jelzem, most is azt gondolom. A buddhaság nem magányos műfaj, nem szólótánc. Buddhának lenni: társastánc! Buddhának lenni? Boldogan járni a társastáncot mindaddig, míg mindenki boldogan nem járja.) Bodhiszattva fogadalmat tettél, Te, kis öntelt köcsög? Legyen! Az vagy. Már az vagy. Megvilágosodás híján is az vagy. Tessék! Nézd meg, hogy honnan mész el, jól nézd meg, hogy hová, (mibe) térsz vissza?!
Ünnepre készülődsz kisköcsög?! Tessék! Vidd magaddal az írásodhoz csatolt fényképeket. Vidd be ünnepedbe Aleppó apokaliptikus képeit! Vidd el lelked legmélyén azt az abszolút reménytelenséget sugárzó igazságot, hogy az ember, napjainkra már nem csupán önmaga testét emészti fel élete során, hanem másokét is. A másik ember életét-testét ráadásul, mint ínyencek a tejszínhabot, kiskanállal eszi, hiszen úgy sokkal jobban fáj.
Vidd magaddal, hogy már nem csupán önmagunk testével, nem csupán embertársainkkal tömjük degeszre bendőnket, de alig hagytunk valami fogyaszthatót Földanyácskánkból. Hová térsz majd vissza kis köcsög? Miből gondolod, hogy lesz még Föld?
De! Kis köcsögöm! Ne légy ilyen emelkedett, pici vagy te még ehhez, és végtelenül kevés is!
Gondolj mostani kollégáidra! Közöttük légy bohiszattva! Intellektusod fellobbanó-pislákoló- hamar ellobbanó fényével könnyen villoghatsz a facebookon, vagy bármely más, akolmelegséget sugározó intellektuális, baráti körben! Vedd észre! Ha bodhiszattva fogadalmat tettél, most vagy a helyeden: a Maslow-piramis legalján, ahol csak egy motivációs tényező van: a túlélés. Itt tessen kérem ne művezető, sokkal inkább melóstárs lenni! Ennyi. Ide vidd be a fényt! Itt ne minősíts! Itt szolgálj!

Ünnep közelít? Hol? Kívül, vagy belül? Ünnepelhető-e a formanélküliség a formában, anélkül, hogy az esszencia, merő formalizmussá ne váljon?  Kinek, milyen ünnep? Minek az ünnepe? Tudnak-e, tudsz-e igazán ünnepelni, ha azt sem tudod, hogy mit ünnepelsz?

Nem tudom. Tényleg nem tudom. Talán, mint valami őssámán, ünneplem a fény megszületését. Talán ünneplem a buddhák buddhájának, Joshua „bar Nasa” mesternek, Jézus az Emberfiának születését. Talán, kétkedve, ünneplem a szeretet születését. (Ünnepre érdemesült-e az a szeretet, amely megszületni képes, amikor azt vallod, hogy a szeretet nem emóció, még csak nem is valamiféle ködös, szellemi - lelki energetikai állapot? A szeretet VAN.)
Azt hiszem, hogy mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére, itt és most, ünneplem az életben, minden életben meglévő halált, és a halálban, minden halálban meglévő életet.

Idén? Hanuka egybeesik a Karácsonnyal. Sok barátomnak lesz „hanukarija”.
Ma, a formalizált kereszténység szellemének eleget téve, meggyújtjuk advent negyedik gyertyáját. Ettől fontosabbnak érzem azt a benső szertartást, amit ma kezdek el. Ma, meggyújtom a belső Menorah-mon, a balkézre eső, első gyertyaszálat.

Ma estétől világít, tűzben ég a test. Tűzben égjen testem!
A test, ami nélkül szellemem tehetetlen. A testem, a szkafanderem, az űrhajóm. Amikor az első, a legfontosabb gyertyát meggyújtom, emlékezzek minden testemre, és minden ősatyám testére.
Hétfőn, meggyújtom a jobboldali ág első gyertyáját! Lobogjon a láng az ásványvilágokért, a kőbezárt, megkövesült szellemért! Míg lobog a láng, érezzem, és éljem: minden szellem, ásvánnyá merevülve, bennem kel életre. Bennem él és lüktet minden, mi egykoron megkövesült.
Kedden, meggyújtom a baloldali, második lángot. A lélek, az élet lángját.
Szerdán, meggyújtom a jobboldali, második lángot. Lobogjon a láng minden növényért, minden élőlényért. Míg lobog a láng, érezzem és éljem, hogy őshínárok lebegnek bennem, Mamutfenyők ostromolják az eget lelkemben.
Csütörtökön, meggyújtom a baloldali, harmadik lángot. A szellem lángját
Pénteken, meggyújtom a  jobboldali, harmadik lángot. Összekötöm szellemem az asztrális világokkal. Ha úgy tetszik: összekötöm szellemem az állatvilággal. Míg lobog a láng, érezzem és éljem, hogy állatvilágunk garmada, rútnak kikiáltott varangyoktól, az uralkodásra termett oroszlánokig elevenedik meg szellememben.
Szombaton, szentestén, meggyújtom a hetedik, a középső lángot.
„Ez vagyok én! Oszlik a sötét!”
Ezt hozta el nekem, ezt hozta el nekünk a mester: Joshua „bar Nasa”. (Arámiból fordítva: az emberfia.)

Végezetül, égjen és világítson ez a hét, parányi lángocska az Aleppóban ártatlanul kínhalált haltakért, Földünk valamennyi szolgasorsba taszítottjáért, akiké ugyan „a szabadság rég, / csak nem látják még, / hogy nem elég. / Még nem elég!”
 

(Legyen ez az én karácsonyom illata, utolsó, legmélyebb illatemlékként: a ’csonkig égő gyertyák’ illata.)