Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illatemlékkönyv XI

Illatemlékkönyv XI.

(avagy:A Duna illata)

Egészen kisgyermekkoromtól a vizek szerelmesének vallhatom magam.
Első szerelmem a Szamos volt, de igazából a nagy szerelmet mégis a Duna jelenti számomra.
Hozzá köt minden, nagy, változás-élményem.

Már kisgyerekkoromban sokat lófráltunk édesanyámmal a Duna parton. Legtöbbször a Margitszigeten, de igen gyakran csak úgy, érezni a vén Dunát, valamelyik rakparton.
Gimis koromban, útban a Balatonra, ha volt egy kis várakozási időnk a Déliben, akkor mindig kimentem a Duna partra. A hetvenes, Szamos-menti árvízkor Leányfalura evakuáltak bennünket. Isteni volt! Leányfalun isteni volt még menekültnek lenni is.

Imádom a Duna minden szakaszát!
Mondanom sem kell, hogy külön kiemelten Szentendrét, a szigetet: Kisoroszit, Zebegényt, Visegrádot, Esztergomot, az alföldi szakaszt: Dunaföldvárt, a nagy löszfalával egyetemben, és így tovább, le, egészen a Vaskapuig.

Legjobb barátom a kis Duna hajózásnál helyezkedett el a gimit követően.
A „Jászairól”, egy állóhajóról diszpécserként irányította az átkelőhajók forgalmát. Amikor csak kedvem kerekedett, akkor mentem, mehettem bármelyik kishajóval. A matrózok világa? Egy külön világ, egy teljesen zárt univerzum volt számunkra.
A bennfentesek magabiztos mosolyával és elégedettségével gyönyörködtünk a Margit hídban, a királyi várban, a teljes, budai panorámában, és persze az osztálykiránduláson ép hajókázni készülő, heherésző gimnazista leánkákban, és a fejüket körbetekerni képes, bamba turistákban.
Érdekes megfigyelni, hogy a hölgyek, egyik pillanatról a másikra, miként képesek megveszni egy kék-fehér csíkos matrózpóló láttán, hogy a kapitányi kék zakót, vagy a galléros fehér inget már megemlíteni se bátorkodhassak!
Nem ritkán lehettem szemtanúja annak, hogy egy matróz, vagy egy kapitány térden állva esedezett a barátomnak. „Főnök! Csak most az egyszer, utoljára ugorj be helyettem! Csak két fordulóra a Margitsziget – Jászai között.”  Olyankor a barátom beugrott. Az állóhajó rámpájára kifeszítettük a láncot. A hajó feljárójához kifüggesztettük a „Rögtön jövök” táblát, és a Duna közepéről azon röhöghettünk, hogy milyen furcsán himbálózik a tartalék átkelő hajó, vagy visszaúton, közelítve a pesti parthoz, a kikötőhöz, azon meditálhattunk, hogy vajon egy sirály hangját, vagy egy kis hölgy utolsó sikkantásait hozza-e a fülünkbe a friss, dunai szél, szellő, szellőcske.
A Duna tanított meg kontemplálni, koncentrálni. A legjobban azt szerettem, ha kiülhettem az állóhajó végébe, és figyelhettem a vizet. Láthattam a dinnyehéjat, és hallgathattam, ahogy hallgat a mély.

Több mint húsz éve, hogy a máig meglévő mesteremmel Pilismaróton voltunk az első meditációs elvonulásunkkor.  Akkor még csak annyit tudtam Gautama Buddháról, hogy egy „tök cuki fej”, állandóan, sejtelmesen mosolyog, és szemmel láthatóan jól érzi magát a testében. A buddhizmusról, a tantrikus buddhizmusról, a gyémántút buddhizmusról – legnagyobb szerencsémre! - még annyit sem. Ennek megfelelően úgy is jártam, mint Moldova György parasztembere a műrepülés során: „Ezt nem gondoltam volna!”
Éjszakai meditációnk során az volt a feladat, hogy a vaksötétben, egymástól kellő távolságban keressünk magunknak egy helyet, üljünk le, és próbáljuk megérezni a folyót, egyesüljünk, váljunk eggyé a vén folyammal.

Addig mentem, matattam, míg csak nem találtam, egy, a vízfölé majd csak nem vízszintesen belógó, vastag törzsű fűzfát. A meditáció sztahanovistájaként, az adeptusok túlfűtött, mesterük iránti megfelelni vágyásával, sőt, a mesteri „elvárások” meghaladásának, túlteljesítésének szándékával hanyatt dőltem a fatörzsön.
Nem tudom, hogy mennyi ideig feküdhettem ott.
Az biztos, hogy több mint egzotikus érzés volt, ahogy bőrömmel simogatom a partot, körbeölelem, simogatom a belógó faágakat. Testemben - lelkemben kis snecik fickándoznak a partközeli részen, míg mélységemből olykor rablóhalak csapnak fel, egy – egy keszeg után kajtatva.
Nem láttam, nem hallottam én semmit. A tovahaladó nagy uszályt sem. Arra rettentem, amint átcsapnak felettem az általa keltett hullámok.
Nevetve – könnyezve, megszabadultan és megszabadultságomtól megrendülten feküdtem ott, és csak annyit tudtam mondani: sikerült. Sikerült! Duna anyácskánk befogadott.

Jóval később, a Duna, magyarországi, déli szakaszához köthető egy másik, nagy, megvilágosodás élményem.
Egy ritkás, ártéri erdőben, de a vízparttól távol, egy másik mesterem tartott egy Mahakala szertartást.
A Mahakala szertartás lényege, hogy a mester által „megidézett” Mahakála Buddhával, az emberi karma őrével találkozhat a tanítvány. A legszerencsésebbek úgy találkozhatnak, hogy Mahakala, mintegy előkészítendő megvilágosodásukat, leveheti” róluk az addigi, összes karmájukat. A mester még megjegyezte: „Nem beszarni ám! Mahakála nagyon rémisztő egy fazon.”
OK!
Beültünk. Az ég egy adta világon semmi nem történt.
 Ültünk. Ültem. Érezni lehetett a Duna illatát, a közeli töltés felől frissen kaszált fű illatát hozta felénk a könnyed, nyári, dunai szél. Ezek az illatok keveredtek mesterünk füstölőjének illatával.
A magunkkal vitt cd lejátszón a „Tibeti kürtök” szóltak. Az emberben, még ha nem is ül be meditálni, a tibeti kürtök hatására elindul ám mindenkiben a vezérhangya, elkezd tekeredni a kígyó!

Talán a szívemnél járt a kígyó, a vezérhangya, amikor kinyitottam a szemem, és nyitott szemmel (tehát nem a benső világomban) megpillanthattam a lényt, Mahakalát. A rémségest. A mindent és mindenkit valóságos értékén mérőt.
Szívemből kívántam volna szólni, de szívem is csak dadogni volt képes. „Me-e-s-ter! Szaa-baa-díts meg! Az eeggyé-vááláás útját keresem.” Közben mindvégig Mahakala szemébe néztem. (Jelenlétében nem lehetséges máshová nézni.) Folytak a könnyeim a boldogságtól, és vártam. Szemével kérdezett vissza:- „Biztosan ezt akarod fiam?” Nem válaszoltam, csak ömlött a könnyem.

Ezt követően, mindent és mindenkit, még meditáló feleségemet is hátra hagyva, besétáltam a faluba. A mesterünk házánál lévő buddhista szentélyben (jelzem, Magyarország egyik legszebb buddhista szentélye), ahol oly annyiszor voltam elvonuláson, beültem ismét lótuszba, és teljesen ép, tiszta tudattal gyökérgurum, Padmasambhava Buddha színe előtt megtettem bódhisattva fogadalmamat, lemondva mindenről, lemondva a korábban hajszolt megismerési akarásomról-vágyamról, lemondva még a megvilágosodás utáni, csillapíthatatlan óhajomról is.

(Hogy mit jelen ez? Mit jelent az élet valóságában a bódhisattva fogadalom, arról a következő, ezt az illatemlékezésemet lezáró fejezetben kívánok szólni. Addig is, továbbra is: A köröttünk zajló világesemények, saját, nemzeti specifikus, gőgös, kivagyiságunk, esztelenségünk ellenére (vagy mindezek mellett?) áldott adventet, áldott Hanukára készülődést kívánok mindenkinek!)