Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illatemlékkönyv X.

Illatemlékkönyv X.
(avagy: „Egy asszony illata”)

Feleségemhez köthető illatélményeim bemutatására talán egy, a „Háború és békét” kitevő oldalszámú nagyregény is kevés lenne. Benne, a rá való emlékezésben aztán tényleg keveredik minden, mindennel.
Ha és amennyiben egy illatra lehetne, kellene redukálnom hozzá köthető, és hozzá fűző illatemlékeimet, akkor azt a sámántüzek illatához kellene hasonlítanom.

(A sámántüzek mindig szent tüzek. Minden koron csak a sámán rakhatta, gyújthatta meg. A beavatott tanítványok csak a már égő tűz körül gyűlhettek össze. A legnagyobb megtiszteltetés volt, ha egy tanítvány őrzésére bízta a mester, a sámán, hogy várja meg, míg a tűz saját magát elemésztve, magától, teljes mértékben kialszik. Minden sámántűznek más, és más illata volt, attól függően, hogy milyen szertatásra gyújtották azt. Egyébként ennek a célnak megfelelni akarván, mindig a szertartás céljához igazodó fából, gallyakból kellett megrakni azokat.)

Életem társának, feleségemnek valami mély, ős-buja avarillattal keveredő, kesernyés édesen égő pineafenyő illata van. Van benne valamiféle örök rabszolgaságra késztető, soha el nem engedhető misztérium illat, a testvéri szeretetté váló életszerelem  illata.

Már minimum tíz éve meditáltunk mindketten, amikor beültünk, és megkértük szellemi vezetőinket, hogy mutassák be mi az a gyökérzet, amivel mi olyan mélyen kapaszkodunk egymásba, amit jelen életünkben nem tudunk magyarázni semmivel.
Az első gyakorlat során, csak én pillanthattam meg önmagunkat egy barlang mélyén, páni félelemben. Egy barlang hasadékban egymást ölelve, szorítva, el nem engedve.  Elmondhatatlan bátorságot összeszedve, valahogy kilestem a hasadék résén, és megiszonyodtam azon, amint egy idegen törzs mészárolja le éppen a törzsünket, apánkat, anyánkat, testvéreinket, szent embereinket.
Kishúgom, testvérem (mostani életem társa) fogta be a számat, hogy sikoltásommal el ne áruljam magunkat.

Második, közös meditációs gyakorlatunkon, ugyan ezt látta a feleségem a szemeimben.
Azt a nyitott szem meditációt végeztük, ami a szerb-horváth Marina Ambamovic performansza által vált világhírűvé, egyébként egy buddhista megismerési gyakorlatból.
Ekkor, a gyakorlatot követően, a feleségem számolt be hasonló élményről.
Mondhatnám: nőmül vettem a volt őstestvéremet, ős kis húgomat.
Érdekes érzés, ami sok mindent megmagyaráz, de legalább akkora teret is nyújt a belemagyarázásokra. Így aztán? Mindketten, jó, és kitanult, kigyúrt testű gyakorló buddhistaként, ahogy az egy tanítványhoz illik, azonnal el is engedtük ezt a képet.

Csak az illata, a sámántűz illata, és a testvériség, a testvéri-baráti szeretet maradt mindkettőnkben.

 Lehetőségeinkhez mérten tiszta szívvel, játsszuk továbbra is szerepeinket. Olykor elveszünk szerepeinkben. Nem is oly ritkán túl is dramatizáljuk, „túltoljuk” szerepeinket, de mindent kibírunk. Elmondhatatlanul, kimondhatatlanul.

Esténként, valahol, minden univerzum határán túl találkozunk!
(No, kérem tisztelt olvasóimat, hogy a fenti, lírai sorok ellenében, lássák lelki szemeik előtt, a mezítelen, tárgyiasult valóságot. Amikor, közös tévézésünk során, veszekedésünket követően, ami annak köszönhető, hogy mit is nézzünk, amikor életem társa belefárad abba, hogy szerénytelenségem valami történelmi dokumentumfilmet néz, akkor, egy óvatlan pillanatomban az én drágaságom magához kaparintja a távkapcsolót, és már a hitvesi ágyban, felpolcolt párnákkal megkezdi magáévá tenni valamelyik természetfilmes adón, példának okán, a szurikáták, vagy a hódok, vagy mindenféle oroszláncsaládok közösségi életét.
Amikor, a konyhánkban elfáradok az internetezésembe, akkor jön a lefekvés, lefektetés rítusa:

 Besunnyog az emberfia a szentélybe. Leveszi az ő szerelméről, az ő hitvesi, édes kis Xantippé-i, neje őméltósága nózikájára csúszott szemüvegét. Megpuszilgatja. Beszélni igyekszik hozzá, de be kell látnia, hogy reménytelen dologra vállalkozott. Így aztán, asszonkája mély alvása ellenére, vagy mind e mellett, (mint szakképzett ápoló is!), szakszerűen felemeli az ő kis asszonkáját. Fél kezével tartja. Másik kezével kiveszi a támasztékul szolgáló párnát, majd habosra veri kis asszonkája párnácskáját. A rítus zárásaként, a fal felé, hogy megmaradjon a biztonságérzet, (mi több, az ősbiztonság!), lege artis medicinae, az orvosi szakma szabályai szerint, stabil oldaltfekvő helyzetbe helyezi a hitvest.)

És? Ekkor jön a megfogalmazhatatlan misztérium, a találkozás minden univerzum határán túl!
Annyira szoktam emlékezni, hogy óvatosan mellé, a hátához kucorodok, és kész.
Azonnal eléget a tűz, a sámántüzek legnagyobbika:a tumo.
Herr Freud tanait erősítendő, el szükséges mondanom, hogy minden univerzum határán túl, az édesanyámmal kialakított, ősrégi rítusunkat játszom el, az én gyönyörű feleségemmel.

Amikor még anyámmal egy szobában aludtam. Volt egy rítusunk. Két részből állott. Volt egy hivatalos, nem kis részt didaktikus része. Így kívántunk egymásnak jó éjszakát:
- „Isten legyen velünk!” – kezdte a szertartást édesanyám.
- „És hozzánk irgalmas!” – válaszoltam én.

Aztán jött a misztikus rész.
- Hogy szeretsz te engem kisfiam?
Ekkor, olyan hétéves korom tájékán bújt elő, az én kigyúrt intellektusom, mert soha nem válaszoltam, hanem már előre kuncogtam, és csípőből visszakérdeztem:
- És Te, édesanyám, hogy szeretsz Te engem?
Érkezett is azonnal a jól ismert, de mindig mosolygós jókedvre derítő válasz: - „Mint galamb a párját!”
Népmesei hőst alakítva válaszoltam: - „Nosza, ha Te így szeretsz, édesanyám, akkor én meg úgy, mint a gerlice szereti a búzáját.