Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illatemlékkönyv VIII.

Illatemlékkönyv VIII

Atlantisz illata? Az én elsüllyedt földrészem, Partium és Erdély illata?
Számomra az erjedés, elengedés, a mindenféle nosztalgiától mentes, édes halál illatát idézi.

Nagyapám a Nagykároly melletti Börvely nevezetű faluból származik. Rögvest Trianont követően, ahogy hazatért a frontról, nyaka között cipelve az első házasságában született kisfiát, már a lezárt határon át menekült az óhazába.
Börvely szakasztott úgy néz ki, mint szülőfalum, Szamosszeg. Teljes egészében magyarok lakta, református község. (Csak a legveszettebb Ceausescu években volt román rendőre, és „tanácselnöke”, akik persze, egészen jól beszéltek magyarul.)
Börvelynek isteni finom, savanykás, áztatott kender- és libaszar szaga volt, amit tovább színezett a lábasjószágok, tehenek, lovak illata, és a Nagykárolyból, az olajütőből szelek szárnyán érkező napraforgóolaj illat.
Hihetetlen, hogy milyen gyerekkorom volt!
Sajnos, ha belegebednék sem tudnám megadni a gyerekeimnek azt a szabadságot, amit pont a legfontosabb életkoromban átélhettem. A Krasznára jártunk ki fürödni unokatestvéreimmel. Ott, valamivel szélesebb, és nem olyan meredekpartú volt a Kraszna, mint szülőfalumban. Szekerekkel hordták bele az áztatnivaló kendert. Korunkbeli gyerekek, libapásztorként terelték le a vízre a libákat, és ott fürödtek, pancsoltak, úszkáltak a libák között, a libaszaros vízben. Mellettük ott mosták lovaikat, teheneiket a gazdák. Szüleink csak egy dolgot kértek tőlünk, hogy a híd fölött, a libalegelő és a kenderáztató fölötti szakaszon fürödjünk. Bírtuk is egy ideig ezt a sterilitást, de sokkal jobban vonzottak unokatestvéreim libapásztor iskolatársai, mintsem le tudtunk volna mondani a közös játékról. Így sikeredett aztán a börvelyi iskolaigazgató leánkájának, és a szamosszegi iskolaigazgató édeskisfiának deklasszálódnia. (Megérte!)
A csűrök illata kísértetiesen hasonlított megszentelt helyem, a saját lakásunk padlásának illatához, csak azért ezt színezte a frissen vágott széna, a szalma, és a betárolt termények, és a szekérkenőcs illata.
Székelyhídnak, a Nagyváradhoz közeli nagyközségnek őszibarack, és csemegeszőlő illata volt. Unokanagybátyám volt a szocialista világbarakk tábor legnagyobb egybefüggő területű barackosának igazgatója, majd később, ahogy fokozódott a „nemzetközi helyzet”, lefokozása után, csak főmérnöke, főkertésze. Mázsaszám állt a kamarájukban a különböző fajtájú barack.
Nagybányának a várost átszelő „Zazar” és a vízben hűsölő bivaly illata volt. Nem tudtunk úgy lemenni a Zazar partjára, hogy ne láttunk, és ne éreztünk volna magunk körül bivalyokat. Mondanom sem kell, hogy ezek átváltoztak bölényekké, és mi, igazi indiánokhoz méltó rafináltsággal cserkésztük be őket. Persze, csak képzeletünkben, és egymás közötti meséinkben, hisz a bivaly, marhanagy és marhafekete egy állat. Ennek megfelelően, mint székely ember a medve komának, kellő tisztelettel és félelemmel adóztunk a bivalyok szellemének.
A Királyhágón érezhettem meg először Erély, a fenyvesek, vadvirágos rétek, frissen kaszált kaszálók illatát, amely természetesen jóval nagyobb töménységben ül meg a Hargitán, vagy a Keleti- és Déli Kárpátok magasabb vonulatain. De! Itt jelenik meg elsőként.

Minden líraiságtól, minden nosztalgikus érzéstől függetlenül a legerősebb illatélményem az állomás-, és vonatszag, a CFR (román vasúttársaság) illata, és az állomásról kilépve a semmihez sem hasonlítható, román benzin szaga marad. Nem tudom, hogy milyen rovarirtóval (talán az életveszélyes DDT-vel) hintették meg igen gazdagon a vasútállomásokat, vasúti kocsikat, később valamennyi közhivatalt, de az biztos, hogy máig az orromban érzem, és érdekes módon, kellemes emlékként élem meg ezt a végtelen durva kemikália szagot.

Befejezetlen szimfónia maradna ez a fejezet, ha nem említeném meg a „Carpati” cigaretta illatát, ízét, zamatát. Hasonlíthatatlan. És! Hasonlíthatatlan az a nikotin éhség, amely a „Carpati” cigaretta élvezetére sarkall bárkit. A nikotinfüggőség, és az agyatlanság egy igen kiérlelt szintjét jelenti a „Carpati” élvezete.
Mentális deprimáltságom példája, hogy volt, amikor ráfanyalodtam, akár csak Bulgáriában a „Porti” cigarettamárkára. (Amikor elfogyott a magammal csempészett, hazai Fecske, vagy Symphonia készletem.)
Meggyőződésem, hogy az egyébként, a dohányárú minőségére igen érzékeny, Pravdába sodort mahorkán edződött, hős szovjet katonák is letették volna a fegyvert, ha csak egyszer is megízlelhették volna a „Carpati” cigarettát.
Ha és amennyiben a román királyi hadsereg magával vihette volna ezt a márkát a Don-kanyarba, szó szerint kifüstölhették volna hős, szovjet testvéreinket Sztálingrádból. Szóval, na! Történelmet írhatott volna ez az illat, mint ahogy írt is, csak más előjellel. Ez jelenti számomra a dicső vezér, Nicolae Ceausescu elvtárs származásának illatát. Ez, a valódi, penetráns kapcaszag. Ez volt a vezérillat.