Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illatemlékkönyv VII.

Illatemlékkönyv (VII.)

Budapest? Az örök szerelem?
Így, az ötvenhetet betöltve, ha egy mondatban szeretném megfogalmazni, akkor a lehető legfinomabb luxus prosti illatával bír. (Nem mintha meg tudnám határozni a luxus prosti illatát, inkább csak annak okáért állítom párhuzamba, mert számomra egyszerre volt elemi erővel vonzó, és a legnagyobb vonzásában is egy picikét, finoman taszító ez a város, akárcsak a luxus prostik.)

A legmélyebb illatélményem mindettől függetlenül a téli hónapokban a városba érkezőket fogadó füstszag, a fűtés illata, és maga a szén- és fatüzelésből származó füst, a füst, ami képes volt megülni a várost.
Azt hiszem, szüleim válása után, olyan négyéveske korom tájt voltam először Budapesten.
Buddha kaliberű bölcsességről adva számot, harsány nevetésre késztettem anyámat, amikor kilépve a Nyugatiból, anya kérdezte: „Na,milyen kisfiam? Milyen Zsoltikám?” „Anya! Ez egy  nagy falu!” – válaszoltam igen bölcsen.  (Úgy érzem, hogy négyéves kori bölcsességemben a mai napig meg tudnának erősíteni a város tudósai, művészei, politikusai, egyszóval az ország krémje.)

A Márvány utca? Külön illattal bírt!
Itt, akár a Böszörményi út, akár a Hegyalja út felől is közelítettünk, a villamosról leszállva már megéreztem Rozál, Karesz, és Vera szeretetillatát. Rozálnál és Veránál, hatalmas halomban, és gurigákon szétszórva hevertek a szövetek és a varráshoz szükséges egyéb anyagok. Rozál és Vera a friss szövet illatával maradt meg bennem.
Karesz?
A szabadság illatát hozta el számomra. Először a szenespince illatát, aztán a szabadságét.
Kiskamasz koromig úgy jártam le vele a pincébe szénért, és fáért, hogy közben, ahogy egy igazi falusi „partizánhoz” illik, Vera és Rozál elbeszélése alapján megelevenedtek bennem az ostrom, és az ötvenhatos bujkálások képei. Amikor elértem a tízéves kort, akkor Karesz csak gondolt egyet, és ebéd után, mindenféle előkészület nélkül rám kacsintott: „Gyere! Ugorjunk ki a Duna – kanyarba, szaladjunk le Velencére, Siófokra.”
Karesz, olyan jóféle szelídmotoros volt, egy piros, oldalkocsis „Izs” boldog tulajdonosa.
Vehetett volna kéz alól komolyabb motort, akár BMW-t is, vagy bármilyen akkor megvásárolható autót, de Karesznak egy szerelme volt, az „Izs”.
Négyévente, ahogy megadták a kék útlevelet, összekapták magukat, az oldalkocsit megrakták a kemping cuccokkal, Rozál pedig felpattant Karesz mögé, és körbemotorozták a vén Európát: Svédországtól – Szicíliáig.
Bukósisak a fejen, valami baromi, sárgás szemüveg az arcon, köpködni a szádba repülő bogarakat, közben le-lenyelni egyikét másikát, amely pont akkor méltóztatott arra járni, amikor üvöltöztél Karesz irányába? „Karesz! Ez kurva jó!” Karesz pedig csak visszamosolygott, kiintett, mint egy pilóta fel, vagy leszálláskor, és továbbra is igyekezett a vezetésre koncentrálni?

Ez volt az első, komolyabb szabadság élményem. Egy igazi szerotonin –, adrenalin löket.
Nem is csodálkozok, hogy bennem, a szabadság illata, a vén Duna illatával azonos.