Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illatemlékkönyv VI.

Illatemlékkönyv (VI)

Most írom meg az elégtelen taoista, buddhista, meg „mittudomén milyenista” disszertációmat, tudni illik, ha azt írtam korábban, hogy édesanyámnak fény-illata volt, most akkor azt kell, mondjam, hogy édesapámnak árnyék-illata. (Taoizmusból elégtelen! Megfordítottad a jin és jang fogalmát! Mondja a mellettem ülő mesterem.)


Milyen az árnyékillat?
Kedves olvasóm! Próbáld ki! Rekkenő, nyári melegben, ülj be egy vén diófa árnyékába.
Az öt – hatfoknyi hőmérsékletkülönbség megérzése és átélése után, azonnal érződik a nedves föld illatával elegyedő, diólevél, zölddió illata. Ez az árnyék-illat, ez az apa-árnyék illatom.
Van benne nem kevés borzongás, és van benne valami hivatalosság, valami visszavonhatatlanság, végérvényesség. Ugyan ezt az élményt nem lehet átélni egy gyümölcsfa árnyékában, mert annak valahogy érezni a véges létét, véges életidejét, míg egy diófa árnyékillata emberöltőkön át megmarad.
Apám árnyék-illatában a hivatalosságot az iskolaigazgatói szerep felhangjai, jelen esetben „felszagjai” jelentették, a folyamatos tinta-, kréta-, és írógépszalag, valamint indigó illata.
Gyermekeim nagyon találó kifejezését ide citálva: „az iratványozás illata”.
Apám iratványozott egy fél életet. Talán jómagam is iratványozása egyféle hivatalos lenyomata is lennék, valák, vagy mi fene is?
Egy hivatalosan bejegyzett, ellenjegyzett, ISO 9002 Puskás. Természetesen hivatalos körbélyegzővel hitelesítve, hogy elmondhassam: homlokomon őrzöm a pecsétet.

Apám árnyék-,  iratványozási illatát tovább színezte a korábban, már anyámnál felsorolt dohányipari termékek illatanyaga, megspékelve a kommersz „Brandy”, a feketekávé, időnként egy – egy ejakuláció praecoxként funkcionáló, gyorsan lecsapott feles illatával.
Volt még benne valami, amit igazán csak a „Félszívűek éneke” című versem tudna éreztetni, amely egyébként mindkettőnk, közös sajátja, az érzelmek mély elfojtása, az érzelmek kimutatásának nehezítettsége még annak ellenére is, hogy pillanatok alatt tudtunk (akár közösen is) jóízűen nevetni, vagy ellenkezőleg, akár nyíltszínen sírni, picsogni.

Apám? Három és féléves koromban elhagyott.
Ott álltam a kályhánk előtt, egy mélybarna linóleumon, aminek csupán a foltjait voltam képes nézni, miközben anyám hangtalanul zokogva pakolta össze a szekrényből apám személyes cuccait.
Tíz- tizenegy éves lehettem, amikor megkaptam az első fényképezőgépemet, egy német Beirettét. Nem ám Pajtást, vagy Szmenát! Az én arisztokrata-plebejus anyám addig kavart az OFOTÉRT-ban, míg lehoztak a világ végére, ahol már Gacsály Pesta is halva volt, egy valódi Beirettét.

Szűzkézzel ellőtt, első fotóim közül való ez a „csendélet”, amit most illusztrációként az írásomhoz helyezek.  Azt hiszem, benne van apám illata, keveredve az én semmire sem enyhülő magányom illatával. A fenéket! A helyzet ugyan rossznak tűnik, de közel sem reménytelen.

Apám tanított meg emlékezi! Így, bármekkora paradoxon is, apám tanított meg szeretni.
Aki (itt és most) emlékezik? Él. Az élet? Eleven emlékezet.
Aki (itt és most) emlékezik? Szeret. Az élet? Folyton áramló, lüktető szeretet.

Emellett eltörpül az a tény, hogy édesapám megtanított gyűlölni, és a vele való kapcsolatom megtanított megbocsátani. Ma már a megbocsátástól sem esek seggre. Sőt! bizonyos fokig nagyon nevetségesnek érzem magam.

Ma már azt tudom mondani fenntartások nélkül, hogy a saját, egyébként tiszta szívből eljátszott, és tiszta szívében megszenvedett szerepével együtt szeretem édesapámat, a halhatatlant, örökillatút.

Talán egy picikét túl kemény zen-mester, de mindenképp nagy tanító volt.