Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illatemlékkönyv V

Illatemlékkönyv (V)

Amikor édesanyámra emlékezek, akkor elsőként a falusi iskola illata kevereg köröttem.
A krétaszag, a fáradt olajjal évente átfestett katedra olajszaga, a fűtésszag, és a tinta illata.
Ezeket hozta haza minden nap magával. Ez az igazi, falusi tanítónői illat kavalkád keveredett az otthoni édesanyaszerep illataival, elsősorban a mindenki kedvence, kétszer csípő paprikás csirke, és tejfeles lecsó illatával, amelyek csodájára járt anyám baráti köre, és amelyet megcsodálhatott még a kedves feleségem is.

Ezt az alaptónust színezte a diszkréten, parfümként, a fül mögött használt Gardenia kölnivíz illata, ahogy keveredett, az éppen használatos cigaretta illatával. Anyám végigfüstölte az egész szocializmust. Ma már, akár embertelennek mondható illatú füstfelhőbe burkolva úgy önmagát, mint a környezetét. Kezdte a „Tervvel”, folytatva a „Románccal”, „Gitárral”, a már némi megszabadulást jelentő „Fecskével”, és a mindkettőnknek megváltást hozó „Symhoniával”. Osztálykirándulásaink során, vagy később, már keményen dolgozó melósként, önmagamat is meglopva, igyekeztem neki a kis zsebpénzemből egy-egy doboz „Kentre” összekuporgatni. Ilyenkor, vasárnapi ebédek kapcsán, egy villanásra mindketten urak lettünk.

Igazából a hontalanság illatát kellene megtalálnom, és leírnom. Az üvöltő kettősségek illatát! Annak illatát, hogy anyám két helyen volt otthon a világban: szülőfalujában, Szamosszegen, és mindkettőnk legszebb, leginkább szeretett fővárosában, Budapesten.
Budapesten élt és virult ki az én arisztokrata anyám, aki képtelen volt meglenni, csak ideig – óráig színház, mozi, presszó, étterem nélkül. De! Belehalt volna abba, ha elhagyta volna szülőfaluját. Igen! Azt hiszem, ez az arisztokrata nőbe oltott echte parasztasszony, vagy echte parasztasszonyba oltott arisztokrata nő, ez tette igazán hontalanná anyámat. Ez nem tévesztendő ám össze az elsőgenerációs értelmiségi lét eltévelyedettség illatával! Nem ám! Anyám? Igazi arisztokrata volt. Olyan, a világ legtermészetesebb módján megélt allűrökkel, amelyek arra utalnak, hogy anyám egykoron (ki tudja milyen életében) tuti, hogy valami arisztokrata csajszli volt.

Azonban édesanyám nem csak ebben az értelemben bírt már-már szélsőséges kettősséggel, de a szó legtisztább, bibliai értelmében is. Anyám világa abszolút biztos, hogy nem e világból való. Igazából nem is igen tudom, miként érzékeltessem ezt illatban, úgy hogy ne csússzak bele az angyalivá tétel bűnébe. Az én anyám nem volt angyal, de tuti, hogy nem e világi volt. Talán, ha nem túlzás, ha van ilyen, akkor a fény illatával jellemezhetném ittlétét, és itt nem létét is.

Kora nyári estéken gyakran sétáltunk ketten a faluban. Beszívtuk a virágzó hárs illatát, és feltekintettünk a fejünk fölött ragyogó égboltozatra, a csillagokra, csillagjainkra. No, kérem tisztelettel, amit akkor éreztünk, érezhettünk, az nem egy szimpla falusi este hársfaillata volt! (Annak sem lenne rossz, de nem lépne túl az általam nem igazán kedvelt romantika határán.) Amit akkor éreztünk? Az maga volt a fény illata.

Ez akkor bizonyosodott meg számomra, amikor a meditációs elvonulásunkon Sartiban, a szívemhez oly kedves szirtemen a kelő Nap fényében ugyan ezt az illatot, az Univerzum, a fény illatát érezhettem meg, csak nem az éj sötétjében, hanem a Nap, és a józanész fényében.
De! Ez már messzire visz! Odáig visz, hogy számomra itt és most Istennő úgy édesanyám, mint életem bármelyik nőszereplője, a legáltalánosabban értelmezhető összes NŐ. Embervilágunk összes nője!
Vajha?! Tudtam-e bárkit is istennővé szeretni? (Azt hiszem, életem legfőbb kérdése „csak ennyi”.)