Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illatemlékkönyv IX

Illatemlékkönyv IX.

 

Azt hiszem, most érkeztem el a legnehezebb fejezethez. Jó lenne, ha meg tudnám fogalmazni a víz, és a szerelem illatát, a víz és a tűz illatát, amely bennem eggyé vált.

Gyerekkorom, szívemhez oly közeli illatvilágát sikeresen el tudtam kapni, a hozzám közelállók bemutatásával. Az előző fejezetek összes illata keveredik abban a víz illatban, ami első asszociációként szülőfalumról, Szamosszegről a tudatomba tör, amiről végül is azt kell mondanom: életem meghatározó illatélményévé vált.

Szamosszeg, Szatmár – és Bereg határán, a Kraszna és a Szamos folyók között terül el.
Főként nyári nagy melegben, amikor érezni, hogy levegőben lóg egy kiadós zápor, akkor lehet legjobban érzékelni a két folyó, egyébként abszolút jól megkülönböztethető illatát.
Lekanyarodva a Mátészalkát Záhonnyal összekötő főútról, már a szomszéd települést, Nagydobost elhagyva érezhető a Kraszna, lassú, iszapos vizének illata. Kissé hasonlatos a lápok, mocsarak illatához.

Érdekes módon, a Kraszna hídján felismerhetővé válik, az egyébként négy – öt kilométer távolságban lévő Szamos illata. A selymes, aranyló, kissé durvább szemcséjű föveny, az ártéri nedves föld, az ártéri füzesek, az egyház erdejének, és a falu erdejének, a bejegyzett erdőnek, a „szamosszegi gyöngyvirágos vegyes bükkösnek”  illata keveredik ebben, az átforrósodott, üdítő záporra váró földek illatával.  A természetvédelmi regiszter meg is jegyzi, hogy ezen a területen még vegyesen is igen ritka a bükk, és a tölgy is.

Önéletrajzi ihletésű én-regényemben, a Szamos parti Don Quioteban, már említettem, hogy számomra a Szamos olyan volt, (máig olyan!), mint a nők: egyszerre vonzott és taszított. Egyszerre vonzott és töltött el félelemmel. „Mi van, ha egyszer örvénybe kerülök?”
Ma már bátrabb vagyok, mint negyvenkét évesen, amikor a regényt írtam. Ma már bátran ki merem jelenteni, hogy életem meghatározó élménye a szerelem. Oly annyira, hogy talán felnőtté sem tudtam válni, talán ennek köszönhetően maradtam örök kisgyermeknek, örök kamasznak.

Most bátorkodok bevallani magamnak, hogy igazából, eszmélésemtől kezdve, óvodás koromtól kezdve állandóan szerelmes voltam, állandóan szerelmes vagyok. Mondják, hogy a szerelem olyan, mint a tűz, feltámad, ellobban, olyan, mint a szenvedély, észrevétlen kúszik be az életbe, életedbe, aztán kiégve, kiégetve kiköp, otthagy magadra.
No! Kérem! Az összes bölcs, vagy bölcsnek kikiáltott itt esik tévedésbe!

A szenvedély? Pont olyan, mint a folyó: magával ragad, visz, pörget, olykor dobál is, hullámokat vetve, de egy biztos: elvisz a legapróbb értől, el, egészen az óceánig.
A szerelem, még az óvodáskori szerelem is, persze csak ha jól mívelik, ha szenvedéllyel mívelik: pont ilyen.
Pont ilyen a szeretkezés. Pont olyan, mint úszni a Szamosban.
Érzed a selymes vizet bőröd minden pórusán, érzed a feneketlen mélységet alattad, átéled a teljes kiszámíthatatlanságot, tökéletesen tisztában vagy az örvények veszélyeivel, és úszni kezdesz.
Először csak kapálózol, csapkodsz, mert hajt a félelem, mert vonz a túlsó part. Aztán? Beavatódsz.
Elkap a valódi, valóságos, szellemi mélységgel bíró szenvedély, ami megtanít nem úszni, csak lebegni, néha lustán tempózni egyet – kettőt, és rádöbbensz, hogy így is átérsz, így is ugyan oda érsz. Vár rád a túlsó part.

Életutam ismeretében, saját, megélt kis drámáim ismeretében döbbenetes azt mondani, hogy az Isten tenyerén éltem, az Isten tenyerén élek.
Minden keserűségemmel, rezignáltságommal, hitetlenkedésemmel együtt is alapvetően boldog ember vagyok.
 Boldog vagyok, boldog lehetek, mert hatalmas, csak isteni mércén mérhető szerelmeim, jó kis „szeretőim” voltak énnékem. Kérem szépen! Kérem tisztelettel!
Mind itt dobog máig a szívemben. Balogh Zsuzsikától, óvodáskori első szerelmemtől, a fekete, fenékig érő hajú kis cigánylánytól kezdve, az összes óvis pajtásnőmig. (Mert! Mindegyikbe szerelmes voltam!) Életem legnagyobb, szinte végzetes diákszerelmétől, a bizonyos B. Gy-től, egészen életem társáig, feleségemig.
Nekik köszönhetem a szenvedélyem. Őbennük úszok-lebegek (olykor fuldoklok) mindmáig.

Ez a szerelem-szenvedély? Ez minden.
Mindent ennek köszönhetek.
Ez válik a megfelelő pillanatban megismerés-szenvedéllyé, életszenvedéllyé, életszerelemmé.

Soha életemben nem tanultam.
Nincs olyan emlékem, hogy könyvek fölött görnyednék, szenvednék.
Kaptam egy mikroszkópot?
Akkor szenvedélyesen,( ld. égve és úszva): mikroszkópizáltam.
Növényi, később állati metszeteket készítettem, és mindig a teljes univerzumot láttam a metszetekben. Telítődtem a megismerésben? Váltottam.

Soha életemben nem dolgoztam, nem éreztem, hogy dolgoznék.
Mindig szerelem volt számomra, amit csináltam, csinálnom kellett.
Szerelmem volt a mentőzés, szerelmem volt az orvos- és kórházlátogatás, a kereskedői életszakaszom.
Szinte nevetséges kimondani, de most, rokkant-járadékosként, bár azt a minimális pénzt sem nélkülözhetem, amit megkereshetek általa, de most sem segédmunkás, újbeszéddel: operátor vagyok, most sem csupán papírt tördelek.
Nem kevés szenvedéllyel, önmagammal versenyzek azon, hogy tudok-e, lehetséges-e valamiféle félig-, vagy igen csak furcsán – értelmiségiként, nem sértettként, nem sérültként dolgozni egy ilyen munkakörben, sőt, szerelemmel szeretni egy ilyen munkát. (Röhej. De igaz röhej.)

Tisztán látom szerepeimet.
Szerepek és mégsem.
Mert bennem a szerelem, az életszerelem.
Apának lenni, férjnek lenni, polgárnak lenni, értelmiséginek lenni, itt és most állampolgárnak lenni, itt és most, magyar állampolgárnak lenni? Számomra szerep, és valami több: seb és szenvedély.

Most jó lenne azt mondani, hogy szenvedélyem az írás?!
Nem is tudom. (Egyébként nem az.)
Egy író, elsődlegesen szenvtelen. Az írásában mindenképp tart némi szenvtelenséget, távolságot a téma, és önvalója között. Én erre képtelen vagyok, tehát ebben az értelemben soha nem voltam, és soha nem leszek író.

Mostanság egy szerelmem van: a csönd.
(Néha – néha megszólal bennem. Ennek talán lehetséges, hogy időnként, valamiféle lenyomatát képezik az írásaim.) A csend? Koránt sem passzivitás, elvonulás, kivonulás, meditáció, kontempláció, koncentráció, még csak nem is ezek végeredménye, ezek eredője. A csönd is, sokkal inkább szerelem: seb és szenvedély. Örök keresés, és eleven emlékezet.

Ha most, valamiféle búcsúzó, jó tanácsot kéne adnom, (amitől Isten óvjon), akkor csak azt tudnám elmondani: emlékezzetek az illatokra, és szenvedéllyel keressetek, kutassatok, és soha ne döbbenjetek meg azon, amit találtok. (Nekem bejött!)

A vége, úgy is az lesz, amit szeretett Popper „Péterem”, Popper  „Péterünk” mondott:

„A ripacs legnagyobb döbbenete, amikor megérzi, hogy mester lett!”