Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Git'a könyve IV.

 Git'a könyve
(dalok az élet könyvéből)

Negyedik könyvecske: Elsikítható sikolyaink

 

Kérdések

 

Mikor enyhül végre

az egeket ostromló

tűz lobogása?

 

Mikor halkulhat el

nyugtalan szívünk

magányos zokogása?

 

Mivel etethető végre

degeszre a hiányérzet

szívünket marcangoló,

 

fekete leplek alatt kushadó,

telhetetlen hiénája?

Hol az a hely,

 

ahol az elszakítottság

fájdalma soha többé

reánk nem lel?

 

 

Dimenziók

 

Mindennapjaink hályoggal fedett

szürkületében fel-felvillan

a jövő mennyboltját beragyogó fényözön.

 

Lelkünk kavargó újjászületésében

múltunk sötét árnyai,

démonaink követelik fizetségüket.

 

 

 

Megtisztulunk végre

 

Megtisztulunk végre kedvesem,

hisz az öreg fűz ölelésébe'

tiszta lelkem ragyogó lelked kérte

örök hűségre.

 

Megtisztulunk végre kedvesem,

hisz múltunk démonjai

a legvégső kétségbeesésbe'

lelkünk foltjait zabálják fehérre.

 

Megtisztulunk végre kedvesem,

hisz szerelmünk bíbor lángja

az egy örök tűz

hófehér lángját táplálja.

 

Megtisztulunk végre kedvesem,

hisz minden múltunk,

minden tévedése,

a  mérhetetlen fájdalom,

 

a hitetlenség kétségeitől átvírasztott

ezernyi magányos éjszaka

a fizetség érte, hogy egymásnak

tisztuljunk meg végre!

 

 

 

Kettős mérték

 

Az aláhullottak mindent

kettős mértékkel mérnek.

A porban kúszóknak minden

gyanús, megemészthetetlen,

amit nem rágott még meg

a porban nyüzsgő ezernyi féreg.

 

Uram! Hová tartozok? Mondd!

Én bolond! Hogyan is hihettem,

hogy kedvesem és a tiszta szerelem

elegendő itt lenn, a mélyben ahhoz,

hogy az aláhullottaknak

fényt és mértéket adjon?

 

Hitet a mindennapokba,

Igazgyöngyeimet a porba.

 

 

A szó ereje

 

A szó ereje túlnő

az ajkakon,

túlnő az emberen.

 

Spontán felfakadásukban

az ember nem több,

mint az állat.

 

Az el nem fogadás

kritika kígyói

sziszegve szívembe vájnak.

 

El nem fogadásom tükörképe: -

életem, ez a befelé üvöltő

sarokba szorított vadállat.

 

 

 

Felismerés

 

Megrettenek, amikor meglátom,

hogy az ember időnként nem több,

mint folyamatos véleménynyilvánításra

ítéltetett vérengző vadállat.

 

Úgy tartozik hozzánk a szó,

mint ragadozóhoz a karom,

vagy beteges újszülötthöz

a híg, zöldes-sárga, bűzlő fos.

 

 

 

Kérdések

 

Ki képes megfesteni

a tisztánlátók apokalipszisét?

A tisztán hallók érzéseiből

ki írhat szimfóniát?

 

Ki tudja megmondani,

hogy az új ember szobrát

mely kezek, hol, mikor

és mely kőbe faragják?

 

Ki élheti át,

hogy mindezeket

félelem nélkül megkérdezni

a legnagyobb boldogság?

 

 

Életkép

 

Életem romjain

álomra hajtom fejem.

Odakucorodok szép ívű

hátadhoz, szelíden.

 

Reggelig álomtalan várom,

hogy szívünkben megtaláljon,

a legvégső közös álom,

én gyönyörűm,  kedvesem.

 

 

 

Szélkisasszony

 

Vitába szállnék önmagammal,

a bennem forgó szélkakassal,

ha szélkisasszony el nem kapna

és nem pörögnék örvényében

ezer arcomból kiforgatva.

 

 

Szeretem a szelet

 

Szeretem a szelet,

ha tőled ered.

Átölel, vagy ringat,

 

mint reszkető tollpihét

felhők fölé emel,

íves hátán táncoltat,

kemény húsú ölén megtart.

 

 

Axióma

 

 

A világ sem több mint a szél: -

folytonos áramlás, örök változás.

 

A változásban megtalálni az állandót:-

nem más, mint szeretetre lelni,

 

a szélörvény kellős közepébe

forró csókot lehelni.

 

 

 

Igazság

 

Amikor szeretlek téged,

néha még félek, nehogy

mint egy elkényeztetett gyermek

csupán önmagamat szeressem

benned.

 

 

Végletek

 

Néha olyan vagy bennem,

mint a szavannán delelőn,

jóllakottan nyújtózkodó

oroszlán.

Néha meg olyan, mint

a két mozijegyét szorongató

üde tinilány.

 

Én a két véglet között szeretlek,

mint a kertajtóból elém futó

csattogó - kaffogó fülű kutyám,

oly őszinte rajongással,

olyan sete-sután.

 

 

Vers a versre

 

Már annyi verset írtam,

 annyit ígértem.

Ígéretet többé nem adhatok.

Csupán mindenkor bevallom,

ha szívem a szívedben

nem érezné magát otthon.

 

 

Szeretem

 

Szeretem a tested,

mely átölel, körbevesz

és milliónyi pórusán

felragyog a bíborszín

szivárvány.

 

Szeretem a lelked,

mely lelkemben felkavarta

a megadás áporodott porát,

hogy elvegyülve benned

megérezzem a szabadság illatát.

 

Szeretem szellemed,

mely szívemben felragyog,

benső tüzemet szítja,

konok agyamban hol dohog,

hol égszínű lánggal lobog.

 

Az éned szeretem legjobban!

Az éned, amely e három

drágakövet egybe fogja,

ami miatt csak így,

egyszerűen kimondhatom:

 

- szeretlek Git'a!

 

elsikithato-sikolyaink.jpg