Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Élet a tükörben (VI)

 Élet a tükörben

(Összegyűjtött versek 1996 – 2002) 

Jelenések könyve ciklus

 

Állomáson

Sínek között, emberáradatban,
lelketlen világban jártam,
magam is lelketlen.

Torz, koldustársam mellettem,
szavak nélkül, lelketlen,
jelenlétével kéreget.

Vonat érkezett. Ta –tam, ta – tam:
pörögtek, forogtak,
dübörögtek a kerekek.

Fények villództak e forgásban,
míg vérem is, ta – tam, ta – tam,
erre a ritmusra lüktetett.

Fények, árnyak, kerekek közt
villant fel száz halálom
és ez az egy, mely eljövend.

Száz halálom örök túlélőjét
elpusztulni látom.
Görcsös ága – boga énem

utoljára szorít,
és utoljára szorítom
magam is, észrevétlen.

 

 

1997

A virtuális valóság világában
élek,
ahol szuper képzett embergépek
hirdetik:
mi a valós, és mi a képzet.

Itt valós csak az lehet,
ami „mű”,
csak a „mű” tökéletes.
A teremtés? Mítosz. Valóság
az, ami ember által teremtetett.

(…)


Csodálkozok néha, hogy itt,
ahol már minden „mű”,
időnként még képesek
igaz csodálkozásra
az emberek.

Műspermából, műtudósok
műgyereket nemzenek.
Műapák – műanyák ontják
magukból műgyermekükre
műszeretetüket.

Műgyerekek, műtanárok által
művé tett műveken nevelkednek.
Műgyermekeink műemberré élve
gyógyítanak, tanítanak, élnek.

Itt a vagyon, a pénz mindent „művé” tett!
Műmércével mérünk „mű” értéket.

Áruvá lett az ember.
Sikítani sem képes.
Agyát fogyasztásra
programozták az embergépek.

A művilágot
műholdon át
műházadba
viheted.

Minden érted van!
Közben már észre sem
veszed: puszta léteddel is
a „mű” világot élteted.

(…)

A virtuális valóság világában
élek,
botladozva keresem a látókat,
az egykor volt tiszta képet.

Vágyam csupán annyi:
e valóság ragacsába
bele nem ragadni,
csak élni, majd meghalni,
mint ember, aki teremtetett.

 

 

Haláltánc

Míg haláltáncát járja

Földünkön az élet,

néhány magányos lélek

együgyű sípját fújva

ez őrjítő forgataghoz,

szíve szakadtából játszik

néma dallamot.

 

Amikor a Fiú testét

tudásotok vasszögeivel

élő fára szögeztétek,

amikor a hetet lépő gyermek

eleven életéről nem szóltak már

csupán áporodott tekercsek,

amikor a létező összes bölcsek

- általatok dobozva zárva! -

nem nyithattak

életet élesztő iskolákat,

még nem láthattátok

a XXI. századot.

 

Amikor felismeritek,

hogy számító szervereiteken

felhalmozott tudás sem más,

mint dermesztő üresség!

Esténként, kékes fényben

milliárdokon át pulzál

a szívtelenség!

Agyoncsépelt ideátok, a szabadság

sem több mint

a Netről letölthető fájl.

Amikor teremtett Istenetek

tőzsde templomaitokban

megelevenedett szörnyeteggé lesz!

 

Talán elindultok végre

sötétségből a fénybe,

ember kezetek által teremtett

külső, démoni csillogásból,

a parányi, benső gyertyalánghoz,

egeket ostromló üveghegyeitektől

a bennetek nyugvó

Mennyek Templomához.

 

Talán nem csalnak meg benneteket

újidőket látó guruk, mesterek,

új szeretet új igéit

alkuba bocsátó, felkent arcú,

narcisztikus nepperek!

Talán a nagy összeomlásban

egy villanásra megláthatjátok

az általatok eljárt haláltáncot,

az ég kegyelméből az Igazságot.

 

Talán szívetekbe költözhet

egyszer még a fény,

önzésetek árán,

megtöretésetek után, a remény.

Minden meggyilkolt, minden sikolya

füleiteket egyszer tán megnyitja,

szemeiteket tisztára moshatja tán

egó dárdáitok nyomán

keletkezett véróceán.

Ekkor megpillanthatjátok

Földanyácskánk körüli

szent köreit a Gyermeknek,

megízlelhetitek ízeit a Szeretetnek.

 

Addig nem marad számomra más,

mint a síp, a szívből jövő furulyaszó,

mely haláltáncotokhoz zeng

fájdalmas-szelíd, együgyű altatót,

angyalok románcát,

míg utoljára járja véletek az ördög:

- örökös násztáncát.



Deja'vu

Ez itt az Isten,
mintha szobám falán
ikon volna.

Ez itt az Univerzum,
mintha éjsötétjét
tengerektől loptam volna.

Ez itt a Nap,
mintha fényében
fürdőzhettem volna.

Ez itt a Föld,
mintha sarát
taposhattam volna.

Ez itt az ember,
mintha keresztjét
vállamon vihettem volna.

Ez itt a népem,
mintha vére
vérem volna.

Ez itt a hazám,
mintha háza
otthonom volna.

Ez itt anyám, s apám,
mintha sírhantjánál
zokoghattam volna.

Ez itt a kedvesem,
mintha öle
ölem volna.

Ez itt a gyermekem
mintha mosolya
boldogságom volna.

Ez itt a tűz,
mintha testem
elemésztője volna.

Ez itt az életem,
mintha
élhettem volna.

És végül ez vagyok én:
isteni képzelet,
színjáték, tünemény.