'Hol a Te fullánkod (5)
Minden mélység felett
Határtalan mélyem éjsötétjében,
gigászi fehér bálna,
létezésbe szerelmesedett szívével
dúdol szelíd altatót.
Óceánom beleremeg!
Hullámai lelkem fodrozzák,
míg partjaidhoz érnek,
hogy hullámhalálukból
szülessen békés moraj,
mint cet-szívemben az ének.
Pillanatfelvétel hasonlattal
Olyan vagy bennem,
mint az öblöt átszelő,
családját kereső,
eltévedt delfinkölyök.
Tekintetemmel fürkészlek,
de ezüstbe öltözött vágyaink
villódzó hullámai között
felismerhetetlenné válsz bennem,
mint delfinkölyök
a hullám végtelenben.
Eljön a feloldozás.
Megszületik a csönd.
Lelkem elnyugvó tengerén
megláthatom,
amint játszi-kemény,
íves hátadon
felcsillan a Nap.
Az én Napom.
Fényképezés ellenszélben
Törökországi sivatag púderszerű porát
feldühödött, sós tengeri szél
hordja-kavarja kamerám elé.
Szirt peremén állunk, összegabalyodva.
Nem látom, csupán érzem,
hogy szerelemtől ittas sejtjeid miriádjai,
- szívem legmélyét felsértve! -
miként csapódnak belém.
Villanófényben
Így maradj meg nekem,
letisztult önvalódként,
értem és önmagadért!
Nem örökre!
Csupán egy villanásra,
idők gátjait átrobbantó
szeretet-villámlásra.
Lagúna vizén
Kristálytiszta öböl vizét szeltem,
amikor ajkamra tévedt nyelvem.
Sós volt, mint szentséges szemérmed.
Ekkor, kettévált, meghasadt a tenger,
hogy áthullva, alábukdácsolva világok
során,- felébredhessek benned.
Fuldokló emlékek ölén
Szeretkeztünk. Emlékszel! Kedves.
Szeretkeztünk,
bujkálva, bújócskázva-fogócskázva,
mint két, szertelen gyermek.
Szeretkeztünk
gomolygó, fekete viharfellegek alatt,
Föld húsába tépő zivatarok felett.
Szeretkeztünk
hullámokkal időtlen párbajt vívó
szirtek ölén, nékünk terített mohaszőnyegen,
és Te,
zavarodott, lángoló tekintetű Hetérám,
addig kígyóztál, forogtál, forgattál,
míg fülembe súghattad:-
„Nézd, nézd! Mögöttem a Nap,
és a Szent Hegy, Atosz”.
Semmit sem láttam.
Eltűnt a Szent Hegy,
a Nap sem ragyogott,
hullámok dühödt moraja
csenddé dermedt,
csak te maradtál a Világból nekem,
izzó-lángoló szemérmed,
és szentséges,
új Napot, új égre perzselő szerelmed.
Szeretkeztünk mindenhol,
mindenkor, mindenben és mindenkiben,
bárki emberfia, egymásra ragyogó szemeiben.
Szeretkeztünk, mint háborgó szívű kisdiákok,
szemérmetlen, társaságban, nyílt színen:-
könnyű kezed szeretkezett kezemmel,
mindent elfedő, gyermekét óvó,
hatalmas, szív-tenyeremmel.
A szeretet tanítása
Magányodban vagyok társad,
tudatodban nyugvó öntudat.
Szabaddá szerettelek,
kéjeinktől sikamlós, halálhörgő éjeken,
hogy magányomban lehess társam,
tudatomban szárnyaló öntudat.
Ezt a dalt is Te énekled bennem,
a dal, a tánc, Te magad vagy,
és én benned elpihenve,
lélegzetem elfeledve,
benned hallgatom önmagam.
Zorba tánca
Nincsen halál.
Nincs öröklét.
Eltöröltetett
minden szenvedés.
Csak a pillanat,
mi magával ragad,
csak is az él.
Hagyjatok el minden álmot,
hitet, vackot, kacatot!
Dobjatok ki számolatlan
történelmi ballasztot!
Lábatokkal tiporjatok
száz morális malasztot!
Pörögjetek, forogjatok,
harsányakat sikkantsatok!
- míg össze nem
dől minden,
emberi rend.
Amikor majd pattan az ér,
tüdő zihál, szív szakad,
rátok tör a fekete éj,
kőbe dermedt mozdulat.
Elterültök porba hullva,
mint elégett akarat.
Meghalljátok talán,
megtört szívetek dalát.
- Zorbáról mesél
a friss
tengeri szél.
Nincsen halál.
Nincs öröklét.
A létezés jegyese lett
egy mozdulat,
melyben felragyogtam
Én.