Puskás Zsolt gondolatfaragó honlapja

Minden mélység felett

Határtalan mélyem éjsötétjében,

gigászi fehér bálna,

létezésbe szerelmesedett szívével

dúdol szelíd altatót.

Óceánom beleremeg!

Hullámai lelkem fodrozzák,

míg partjaidhoz érnek,

hogy hullámhalálukból

szülessen békés moraj,

mint cet-szívemben az ének.

Pillanatfelvétel hasonlattal

Olyan vagy bennem,

mint az öblöt átszelő,

családját kereső,

eltévedt delfinkölyök.

Tekintetemmel fürkészlek,

de ezüstbe öltözött vágyaink

villódzó hullámai között

felismerhetetlenné válsz bennem,

mint delfinkölyök

a hullám végtelenben.

Eljön a feloldozás.

Megszületik a csönd.

Lelkem elnyugvó tengerén

megláthatom,

amint játszi-kemény,

íves hátadon

felcsillan a Nap.

Az én Napom.

Fényképezés ellenszélben

Törökországi sivatag púderszerű porát

feldühödött, sós tengeri szél

hordja-kavarja kamerám elé.

 Szirt peremén állunk, összegabalyodva.

Nem látom, csupán érzem,

hogy szerelemtől ittas sejtjeid miriádjai,

- szívem legmélyét felsértve! -

miként csapódnak belém.

Villanófényben

Így maradj meg nekem,

letisztult önvalódként,

értem és önmagadért!

Nem örökre!

Csupán egy villanásra,

idők gátjait átrobbantó

szeretet-villámlásra.

Lagúna vizén

Kristálytiszta öböl vizét szeltem,

amikor ajkamra tévedt nyelvem.

Sós volt, mint szentséges szemérmed.

Ekkor, kettévált, meghasadt a tenger,

hogy áthullva, alábukdácsolva világok

során,- felébredhessek benned.

Fuldokló emlékek ölén

Szeretkeztünk. Emlékszel! Kedves.

Szeretkeztünk,

bujkálva, bújócskázva-fogócskázva,

mint két, szertelen gyermek.

Szeretkeztünk

gomolygó, fekete viharfellegek alatt,

Föld húsába tépő zivatarok felett.

Szeretkeztünk

hullámokkal időtlen párbajt vívó

szirtek ölén, nékünk terített mohaszőnyegen,

és Te,

zavarodott, lángoló tekintetű Hetérám,

addig kígyóztál, forogtál, forgattál,

míg fülembe súghattad:-

„Nézd, nézd! Mögöttem a Nap,

és a Szent Hegy, Atosz”.

Semmit sem láttam.

Eltűnt a Szent Hegy,

a Nap sem ragyogott,

hullámok dühödt moraja

csenddé dermedt,

csak te maradtál a Világból  nekem,

 izzó-lángoló szemérmed,

és szentséges,

új Napot, új égre perzselő szerelmed.

Szeretkeztünk mindenhol,

mindenkor, mindenben és mindenkiben,

bárki emberfia, egymásra ragyogó szemeiben.

Szeretkeztünk, mint háborgó szívű kisdiákok,

szemérmetlen, társaságban, nyílt színen:-

könnyű kezed szeretkezett kezemmel,

mindent elfedő, gyermekét óvó,

hatalmas, szív-tenyeremmel.

A szeretet tanítása

Magányodban vagyok társad,

tudatodban nyugvó öntudat.

Szabaddá szerettelek,

kéjeinktől sikamlós, halálhörgő éjeken,

hogy magányomban lehess társam,

tudatomban szárnyaló öntudat.

Ezt a dalt is Te énekled bennem,

a dal, a tánc, Te magad vagy,

és én benned elpihenve,

lélegzetem elfeledve,

benned hallgatom önmagam.

Zorba tánca

Nincsen halál.

Nincs öröklét.

Eltöröltetett

minden szenvedés.

Csak a pillanat,

mi magával ragad,

csak is az él.

Hagyjatok el minden álmot,

hitet, vackot, kacatot!

Dobjatok ki számolatlan

történelmi ballasztot!

Lábatokkal tiporjatok

száz morális malasztot!

Pörögjetek, forogjatok,

harsányakat sikkantsatok!

- míg össze nem

  dől minden,

  emberi rend.

Amikor majd pattan az ér,

tüdő zihál, szív szakad,

rátok tör a fekete éj,

kőbe dermedt mozdulat.

Elterültök porba hullva,

mint elégett akarat.

Meghalljátok talán,

megtört szívetek dalát.

- Zorbáról mesél

  a friss

  tengeri szél.

Nincsen halál.

Nincs öröklét.

A létezés jegyese lett

egy mozdulat,

melyben felragyogtam

Én.