Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


'Hol a Te fullánkod?' (2)

A semmi látása

 

 

                                                           Egyedül vagyok.

                                                           Így érezhette magát

                                                           Isten, míg álmodott.

 

                                                           Nincs társam, házam,

                                                           hazám, erős váram,-

                                                           csak én vagyok hontalan

 

e végtelen hazában.

 

 

’Apró (jel)képek balladája’

 

 

Emblémák.
Idolok.
Ikonok.
Jelvények.

Szerepeink - mielőtt eszmélhetnénk! -
egyszer csak arcunkra égnek.
Maszkinkat, hogy ne sajogjanak? -
szívünkön viseljük, mint
falról lelógó szentképet.
Rendjeleink mögött, lassan
üresen kong a csend, de
álmában még fel-feldereng:
- a lélek.

Emblémák.
Idolok.
Ikonok
Jelvények.
Ezerszer vágyott,
ezerszer elátkozott
szentséges
szent képek.



 

Békedal

(megbékéléssel)

 

Hetven éve ránk szakadt,

kitört a béke.

Ember békessége, vagy sátánjaink

kiegyezése?

Ember békessége? Föld alá rejtve

pihen.

Koronája? Két, egymásba omló,

lerágott bordakosár.

 

Alul a legyőzetett, fennen a győző!

Ideológiáktól elvakított, férgektől

kirágott szívük helyén, sosem

rozsdásodó bajonett.

Pengéjükre, mint mementó móri,

örök időre bevésetett:-

Krupp Acélipari-,

és Volgamenti Fémművek.

 

xxx

 

Hogy ember békéjére leljek?

Kiszántom csontoktól terhes

földjeinket Bretagne-tól a Volgáig.

Hősök sehol! Minden rögben

csupán áldozat, és félelem honol.

 

Megtalálom a napi öt Guernicát

termelő, hős bombázópilóta

telehányt oxigénmaszkját.

A hányadék szervült, ám a fémen

még ott bűzlik a félelem.

 

Üszöggé égett parasztház alá

beszorított lengyel anyára lelek.

Két, sárgálló, émelyítő csontváz,

egy nagy és egy aprócska,-

a felül fekvő mellkasába szorulva.

 

Szappanná főzött lelkek, dús,

buja sziléziai, belarusz erdőket,

ligeteket nevelnek,

a szent szamuráj erkölcs is elpihen

Óceánia iszapgőzös dzsungeliben.

 

Míg a föld felett?

Sátánjaink kiegyezése,

teremtőként ott lebeg.

 

 

            Havymetál ballada

            (Üvöltésre, gitár- és szájtépésre, szabadon.)

 

 

                                               Szüzek nem tesznek szüzességi fogadalmat,

                                               annál inkább a Mercédeszekből előtipegő

                                               repedtsarkú dámák.

                                               Így ám! Kishercegem!

                                               Véled élhetem, ahogy szemlátomást változik,

                                               halad, egyre csak halad előre

                                               maga útján a Világ.

 

                                               Illúziót kerget a pénz,

                                               a nagy mammon! Álmodja,

                                               egyre álmodja, hogy övé

                                               minden lélek, minden szellem,

                                               övé a rend, övé minden hatalom,

                                               és ahogy dolgaink jelenleg állnak,

                                               bizony, jól láthatom, miként kergeti

illúziónk a pénzt, a nagy mammont.

Közben? Kenyeres pajtásunk, Lucifer,

vicsorogva vigyorog, ráng, ugrál

táncol,- egy vetített falon.

 

Ragad a példa! Egyre jobban

ragad, ha jól hirdetett ragasztó,

bombabiztos, tuti enyv is akad.

Médiamogulok taknya-nyála

fogja össze! Ám, félreértés ne essen,

Kishercegem! Ez még, itten,

nem egy új Isten, csupán

itt és most, maga a pillanat!

Nem a testet öltött, legújabb csoda,

csupán jó pénzen előre gyártott,

moduláris szerkezetű, panel-nirvána.

 

Miként egykoron a legdicsőbb Párt,

a halhatatlannak kikiáltott, három,

szakállas állpróféta teremtett rendet,

akként restaurálja, réges rég

mélyre temetett, holtnak vélt

ordungját megannyi, fukszos,

szépre-kéjre jól felhizlalt,

nagypicsájú, úri dáma.

 

Röhögnék én! Kender kötéllel nyakamon,

véled röhögnék Kishercegem e világon,

s magamon, ha nem láthatnám sárba rántva,

bűzlő fossá emésztve, a valahol még

mindig fénylő, ideákat.

Szívembe egyre mélyebbre mártja

tőrkését e kor, amikor láthatom,

miként farigcsál, tákol, barkácsol magának

- eleven ideák faggatása helyett! -

régi-új, örökre veszett ideológiákat.

 

Nem ám akármi fából!

Lelkünkben gyökerező,

eleven keresztünk

felperzselt ágából.